Rheinmetall-Borsig SG104
„Repülő csatahajó-gyilkos”
Tervezés:
Amikor az 1900-as évek elején megjelentek a repülőgépek, átformálták a szárazföldi hadviselést: használatukkal mások mellett lehetővé vált az ellenséges állások felderítése, később pedig bombázása, a légi futárok révén a baráti csapatokkal való kapcsolattartás és utánpótlás szállítása. A repülőgépek ha lassabban, de a vízi hadviselésben is megjelentek - kezdetben kizárólag felderítő repülőcsónakok formájában; a legnagyobb hadihajók (csatahajók, csatacirkálók és cirkálók) 1-2 db kétüléses repülőt szállítottak, amelyeket daruval a vízre tettek vagy külön katapulttal indítottak, majd a bevetés végén a vízre leszállt gépeket visszaemelték a fedélzetre.
Hamarosan megjelentek a kifejezetten repülőgépek hordozására és indítására szánt vízi- és szárazföldi- repülőgép-hordozók, ezek képességei azonban igen korlátozottak voltak. A problémát a korai repülőgépek kapacitásának korlátai (alacsony sebesség, -hatótávolság és -teherbírás) mellett az ellenfél típusa jelentette. A szárazföldi célpontokkal ellentétben a hadihajók folyamatosan manőverezve próbálták kikerülni a rájuk dobott bombákat, miközben légvédelmük igyekezett lelőni a támadó gépeket, ráadásul vastag páncélzatuk miatt sok esetben közvetlen találatok is csak felszíni sérüléseket okoztak.
A helyzet csak az 1930-as évektől kezdett megváltozni és a második világháború alatt már több új repülőgép-típust széles körben használtak. Ezek közé tartoztak a torpedó-vető repülőgépek, amelyek jellemzően csupán egyetlen torpedót hordoztak, de ha sikerült találatot érni, akkor súlyosan megrongálták vagy akár el is süllyesztették célpontjaikat.
A repülőgép-hordozókról üzemeltetett típusok továbbra is korlátozott kapacitással rendelkeztek, de a partközelben a nagyméretű, négymotoros (szárazföldi) stratégiai bombázókkal akár több tonnányi bombával támadhatták a hadihajókat, miközben a korábbiaknál nagyobb bombák rombolóereje is drasztikusan megnőtt. Utóbbiak hatékonysága mégis elmaradt a várttól, mert a nagyszámú repülőgép ellen a repülőgépek légvédelmét is megnövelték, ezért a bombázók már csak nagy magasságból indíthatták bombáikat, amelyek ezért rendkívül pontatlanná váltak.
Az Amerikai Egyesült Államok a második világháború alatt több esetben támadta a japán hadihajókat a szárazföldön rendkívül sikeres stratégiai bombázóival, de ezek a már említett okok miatt szinte soha nem okoztak érdemi sérülést. A ritka kivételek egyike a német BISMARCK osztályú Tirpitz csatahajó britek általi elsüllyesztése volt, de ehhez számos bevetésre volt szükség és a végzetes találatokat speciális, 5400 kg-os Tallboy bombákkal érték el a kikötőben veszteglő (statikus) hajó ellen.
A hadihajók repülőgépekkel történő megsemmisítésének kérdése különösen fontos volt a németek számára, akik felszíni flottája eltörpült a Szövetségeseké mellett, ráadásul egyetlen repülőgép-hordozóval sem rendelkeztek. A németek helyzetét tovább rontotta, hogy mindössze egyetlen stratégiai bombázójuk, a Heinkel He-177 került sorozatgyártásba, de a típust húzó-toló elrendezése és túlságosan ambiciózus kialakítása (az a tény, hogy nehézbombázó létére elvárták a zuhanóbombázás képességét) halálra ítélték a típust, amely folyamatos műszaki problémáktól szenvedett.
A német haditengerészeti légierő legfontosabb típusává a Focke-Wulf Fw 200 „Condor” vált: egy négymotoros, nagy hajtótávolságú típus, amelyet azonban eredetileg polgári repülőgépnek terveztek, ami limitálta a fegyverterhelését. A megoldást a döntéshozók egy hátrasiklás nélküli lövegben látták, amelyet a Rheinmetall-Borsig iparvállalat kezdett el fejleszteni 1939-ben. A típust eredetileg egyszerűen SG104 jelzővel illettek, amely a Sondergerat 104 (német; 104-es számú speciális felszerelés) vagy egyszerűen Gerat 104 rövidítése; a fegyver később a Münchhausen kódnevet kapta.
Konstrukció:
A szárazföldi és vízi harcjárművekkel szemben a repülőgép-fedélzeti gépfegyverek közös problémája a hordozójármű korlátozott kapacitása, ezért az általuk használt gépfegyvereknél kompromisszumot kell kötni a nagyobb méretű és erejű lőszer (áttételesen a tűzerő) és az ezt tüzelő fegyver nagyobb mérete és ereje között.
A 20 mm-es repülőgép-fedélzeti gépágyúk (pl.: francia HS.404, német MG 151/200) a második világháború előtt kezdtek elterjedni és a háború alatt a gépágyúk kalibere 30 mm-esre nőtt, ám ezek rövid csövű, relatív alacsony kezdősebességű fegyvereket takartak (pl.: német MK 108). A japánok ezt a kérdést egy speciális, rakéta-póthajtású, hüvely nélküli lőszert tüzelő gépágyú, a Ho 301-es kifejlesztésével próbálták (sikertelenül) orvosolni, míg a németek a 37 mm-es Flak 18 légvédelmi gépágyút adaptálták repülőgép-fedélzeti feladatkörre (BK 3,7). A háború végén a nácik még erősebb fegyvereket is építettek (ld. „Életút” bekezdés), azonban már a BK 3,7-tel történő tüzelés is jelentősen megterhelte a hordozó jármű sárkányszerkezetét.
Az SG 104-esnél ezért ehelyett az ún. hátrasiklás nélküli löveg kialakítást választották. Ennek lényege, hogy a speciális tervezésű löveg nemcsak a csőszájnál, de a csőfaron is nyitott, ezáltal tüzeléskor a lőporgázok egy része hátrafelé távozik; emiatt ugyan csökken a lövedék tömege, de egyben a tüzeléskori erőhatás is (mivel az ellentétes erőhatások kioltják egymást).
Mivel a hátrasiklás nélküli lövegnél a nagyobb kaliber nem jelent érdemben nagyobb terhelést és mivel a hagyományos gépágyú-kaliberek találatának a második világháborús hadihajók páncélzata ellenállt, a Rheinmetall-Borsig egy óriási, 355,6 mm-es (14 hüvelykes) kaliberű lőszert tüzel. A csatahajó-kaliberű lőszert tüzelő SG104-es teljes hossza ennek megfelelően kiemelkedően nagy, 11,25 méter, amelyből 3005 mm-t tesz ki a cső (a hátrasiklás nélküli lövegek gyakorlatilag teljes hossza a cső, azonban magának a lövedéknek csak az első szekciója funkcionál csőként, a hátsó rész a hátrafelé távozó lőporgázok elvezetésére szolgál). A fegyver töltött tömege szintén kiemelkedő: 4837 kg. A lőszer tömege repülőgép-fedélzeti lövegek között hasonlóan rekorddöntő: 1470 kg, amelynek része a 700 kg-os robbanótöltet, a tervezett lőszertípus pedig még erősebb volt 1600 kg-os teljes tömeggel, de továbbra is 700 kg-os robbanótöltettel.
Hátrasiklás nélküli lövegként értelemszerűen az SG104 hátrasiklás nélküli elven működik. Ebben az esetben a fegyver gyakorlatilag egyetlen cső, amely nem tartalmaz semmilyen töltő, csillapító-vagy helyretoló mechanizmust (a csövet leszámítva a rendszer egyetlen komplex alkatrésze az elektromos elsütőrendszer). A löveg elsütésekor keletkező erőhatások - a több tízezer tonnás csatahajók által használt kaliber miatt - a hátrasiklás nélküli kialakítás ellenére rendkívül erős volt, akárcsak a keletkező lőporgázok nyomása, ezért az SG104 csövére hatalmas csőszájféket szereltek.
Az SG104 egylövetű fegyver, amely elméletben erősen limitáltja a képességét, lévén a levegőben nincs lehetőség újratöltésre, ugyanakkor a rendkívül magas tömeg miatt a németek nem rendelkeztek olyan repülőgéppel, amely képes lett volna a fegyver és több lőszer egyidejű szállítására és ezáltal elhagyhatták a teljes töltő-mechanizmust. E fegyvert kizárólag légi használatra tervezték.
Életút:
Az SG104-es kifejlesztése a második világháború alatt folyt. Relatív egyszerű kialakítása miatt a prototípus már 1940-ben készen állt: elsőként 1940. szeptemberében tesztelték a Rheinmetall-Borsig vállalat Észak-Németországi Unterlüß városában található gyárkomplexumában. A fegyver alapvetően egy hátrasiklás nélküli löveggé átalakított 14 hüvelykes hajóágyú volt, amely óriási kaliberű lövedékével akár egy csatahajót is képes lehet egyetlen lövéssel megsemmisíteni, miközben jelentős hatótávolságával a légvédelmi gépágyúk hatótávolságán kívül maradt, lövege révén mégis pontos találatot érhetett el.
A fegyverrel kapcsolatos egyetlen hátrányos tulajdonságnak alacsony, mindössze 280 m/s-os kezdősebességét tartották, mivel hiába használtak hatalmas mennyiségű lőportöltetet, ennek nagy része a cső végén keresztül távozott. Erre azért volt szükség, mert ahhoz, hogy a repülőgép-fedélzeti löveg valóban hátrasiklás nélküli legyen, hátul is a csövet elhagyó lövedékkel azonos erőhatást kellett elérni, ”elpazarolva” a lőporgázokat (enélkül a tüzeléskor keletkező, a lövés irányával ellentétes erők széttépték volna a repülőt).
Az SG104 hordozására két géptípust jelöltek ki: a Dornier Do 217-es és Junkers Ju 288-as modelleket, mert ezek amellett, hogy kellően gyorsak voltak, elbírták a fegyvert és kétmotoros kialakításuk miatt nem okoztak problémát a gép törzse alá erősített löveg elé lógó légcsavar-lapátok. Azért, hogy növeljék az SG104 pusztító erejét, a hordozó repülőgépnek nagy sebességgel, közel függőlegesen (50-80 fokban), zuhanórepülésben kellett volna megtámadnia a célpontot, majd maximum 4 km-ről tüzet nyitnia, ami jelentősen megnövelte volna a kezdősebességet és annak esélyét, hogy a függőlegesen becsapódó lövedék átszakítja a hadihajók robbanóanyagok megállítására tervezett páncélfedélzeteket.
Az SG104-es program relatív alacsony prioritással folyt és mivel teljesen új fegyverről volt szó, hosszú időt vett igénybe a számítások kidolgozása, azonban maga a fegyver igen egyszerű volt. Annak, hogy a program eredménytelen maradt, két oka volt. Egyrészt a kiválasztott hordozójárművek közül a Do 217-es iránt a légierőben is komoly igény mutatkozott, elszívva a gépeket a haditengeszet elől, míg a Ju 288-asból mindössze 22 példányt építettek, a nagyobb problémát azonban a rendkívüli erőhatások okozták.
Mivel ilyen hatalmas kaliberű repülőgép-fedélzeti fegyvert (valamint hátrasiklás nélküli löveget) sem korábban, sem később nem építettek, az első teszten nem egy repülőgépet használtak, hanem egy könnyű vasúti kocsit, amelyre elöl egy pilótafülkét, hátul pedig egy Do 217-es farokrészét építették, imitálva a hordozójárművet.
A fegyvert ugyan sikeresen elsütötték, de a kiemelkedően nagy mennyiségű és nyomású lőporgázokat ugyan az első és hátsó csőszájfékek elvezették, de a lökéshullám visszapattant a lőtér betonjáról és megrongálta a szerkezet farokrészét, jól mutatva, hogy még ideális körülmények között is a fegyver az indító repülőgépre is rendkívül veszélyes.
A fejlesztőcsoport ezt nem tartotta problémának, mert a levegőben értelemszerűen nem kellett tartani attól, hogy a lökéshullám a talajnak ütközve visszapattanjon és összesen 14 alkalommal elsütötték a fegyvert, a haditengerészet azonban elvesztette érdeklődését az óriás kaliberű hátrasiklás nélküli lövegek iránt, ezért a programot leállították.
A fejlesztés részeként a 355,6 mm-es kaliber mellett több további kaliberű fegyvert is felvetettek (210-305 mm-ig), de ezekből már prototípus sem épült. A németek a második világháború végén 50, illetve 75 mm-es vontatott páncéltörő lövegeiket átalakították repülőgép-fedélzeti lövegekké (BK 5, BK 7,5), amelyeket minimális számban valóban gyártottak, de ezek hagyományos lövegek voltak, amelyek az SG104-hez képest kis kaliberük ellenére tüzeléskor óriási megterhelést okoztak a hordozójárműnek.
A német haditengerészet a hátrasiklás nélküli lövegek helyett az irányított légibombák iránt kezdett érdeklődni, ami a Henschel Hs 293 és Ruhrstahl Fritz X típusok létrehozásához vezetett: ezek ugyan hagyományos fegyverek irányított változatai voltak (a Fritz X például a PC 1400 légibombán alapult), de jelentősen megnövekedett találati pontosságuk miatt relatív sikeressé váltak.
Kiforratlanságuk miatt a korai irányított légibombák több gyermekbetegségtől szenvedtek, de ha az SG104 bevetésre kerül (és sikerül kiküszöbölni a tüzeléskori sérülést), akkor sem vált volna hatékony fegyverré. Papíron lövegként az SG104-es pontos és gyors fegyver volt, amely elől nem lehetett kitérni, valójában azonban a távolságtól és indítási szögtől függően 4-16 másodpercbe telt, mire a lassú lövedék elérte a célpontot.
Ez a hagyományos, szabadesésű bombákat ugyan felülmúlta, de a találat esélyét tovább csökkentette az egylövetű kialakítás és az a tény, hogy ha sikerült is eltalálni egy nagyméretű hadihajót, annak lényegesen erősebb lövedékek ellen fejlesztett páncélzata valószínűleg felfogta volna a találatot: a remélt egy lövéssel történő elsüllyesztésre szinte semmi esély nem volt.
Az irányított bombákhoz képest e fegyver előnye volt, hogy tüzelés után nem volt szükség a fegyver egyenes vonalban repülve történő követésére a korrekcióhoz, a pilóta azonnal megpróbálhatott elmenekülni, de ahogy a BK 5 és BK 7,5 esetében, az SG104 elképesztően magas tömege miatt az ezt szállító bombázó képtelen lett volna lehagyni a légvédelmet biztosító vadászgépeket.
Érdekességként megemlíthető, hogy a második világháború előtt a Szovjetunióban Leonyid Vasziljevics Kurcsevszkij több nagy kaliberű hátrasiklás nélküli löveget tervezett. Ezek közül a legnagyobb egy rendkívül hosszú csövű, 305 mm-es löveget takart, amelyből egy példányt megépítettek és teszteltek az OFREY osztályú Gyeszna (angolszász átírással Desna, később Engels) rombolón (ld. jobbra). A cél ebben az esetben is egy relatív kisméretű harcjármű felszerelése volt egy csatahajó elsődleges tüzérségével azonos kaliberű löveggel, de ez sem teljesített megfelelően, ezért a programot leállították.
A második világháború alatt, és a hidegháború első felében több gyalogsági hátrasiklás nélküli löveget sikerrel használtak, a 84 mm-es Carl Gustav hátrasiklás nélküli kézi páncéltörő löveg pedig máig hadrendben áll, azonban a hátrasiklás nélküli lövegek fokozatosan kiszorultak a hadseregek fegyvertárából és a 120 mm-es kalibert (az említett két eset kivételével) nem lépték túl.
Végül maguk a hagyományos tüzérségi lövegek a repülőgépeken soha nem terjedtek el, azonban a modern Lockheed AC-130 nehéz csapásmérő repülőgép több változata máig szállít egy-egy 105 mm-es M102 tarackot. Ez azonban nem hasonlítható az SG104-hez és BK 7,5-höz, mert több mint két évtizeddel későbbi gyártása révén modernebb csillapító-rendszerrel rendelkezik, és amíg a Dornier Do 217 9 tonnás üres tömegéhez képest az SG104 képében egy több mint 4 tonnás fegyvert hordozott volna, addig az M102-es tarack 1,5 tonnája eltörpül az AC-130-as több mint 55 tonnája mellett.
Műszaki adatok:
Gyártó: Rheinmetall-Borsig
Típusnév: Sondergerat 104 (SG104)
Típus: (óriás kaliberű) fedélzeti hátrasiklás nélküli löveg
Megjelenés éve: 1940
Tervező: ismereten
Fizikai jellemzők:
Fegyver tömege: 4837000 g
Teljes hossz: 11250 mm
Csőhossz: 3005 mm
Kialakítás:
Működési elv: hátrasiklás nélküli
Tárkapacitás: 1 db
Lőszer:
Neve: 355,6 mm
Mérete: 355,6x3000 mm
Lövedék tömege: 700000 g
Teljesítmények:
Tűzgyorsaság: egylövetű
Lövedék kezdősebessége: 280 m/s (vízszintes tüzelés esetén)