Metro
„…Ötös metró, hatos metró…”
Körítés:
A furcsa alakú (magas, de nem túl nagyméretű) dobozon egy ország-független kifejezés olvasható - METRO. Dirk Henn zseniális(an egyszerű) társasjátékának nem túl hosszú a kerettörténete: a századfordulóra készülő franciák zsúfolt tömegközlekedésük egy részét a föld alá kívánják átcsoportosítani. Ezzel komoly lemaradást igyekeztek pótolni, hiszen az Egyesült Királyságban már 1863-ban beüzemelték az első londoni vonalat, ráadásul 1896-ban az amúgy nem túl fejlett Magyarországon is megindult a földalatti közlekedés. Mint a játék körítéséből megtudhatjuk, a franciák igyekeztek bizonyítani fejlettségüket és gőzerővel láttak neki a metróépítésnek.
Mára már több mint tucatnyi vonalon utazhatnak a párizsiak, de az 1900-as, Franciaországban megrendezett világkiállításra még csak néhány girbegurba, a belvárost behálózó vonal épült meg. A felszín alatti suhanást a világ minden tájáról érkezett emberek megtapasztalhatták, ugyanis mind a 19. Világkiállítás-, mind az ugyanabban az évben megrendezett második újkori olimpia Franciaországban volt.
A borítóképen egy, az építés alatt készült meglepő, ám hibás (ld. lentebb) mű látható: az óriási, minden elnyelő féregnek tűnő alagútszakasz mindenképpen egyedi és jó első benyomást kelthet a játékosokban. A fedelet leemelve feltárul az egyetlen táblából, a síneket ábrázoló vágánylapokból, metró-kocsikból, 1-1 bábúból és fél tucat metróvonal-kártyából álló tartozék-tömeg (összesen 134 elem).
Egyes elemeknél csóválhatjuk a fejünket: sajnos a metróvonal-kártyák még egy kartonlap vastagságát sem érik el, ezért ezeket nem árt óvatosan gyűrögetni (ráadásul a gyártók által előszeretettel ismételt ”beszippantható” kategóriába tartoznak a relatív kisméretű, fa metró-kocsik is). A Metro-nak van néhány hátránya, ám a pofonegyszerű szabályok igencsak ajánlottá teszik a kisebb gyermekes családoknak, mint kezdő társasjátékot. A jobboldali képen a játékban is szereplő Metropolitan megálló modern (de korhű) jele látható (amelyhez igencsak hasonlít a játék felirata - íme egy apró, pirospontot érő részlet).
Egy menet:
A Metro fantasztikuma az, hogy egy jópofa társasjátékot kapunk a pénzünkért (eddig semmi különös), ahol olyan egyszerűek a szabályok, mint egy pont (ez onnan is látszik, hogy az egész leírás képestül-mindenestül ráfért egyetlen A4-es lapra).
A játék legelején megkapjuk a választott színünkhöz tartozó „Metróvonal-kártyát”, amely az útvonalak kezdőpontjait jelöli (azaz hogy honnan fognak elindulni idealizált járműveink. Itt érdemes megállni egy kis időre, hiszen a műveltebbek számos ismerős állomással találkozhatnak (a Bastille börtönről, a Champs-Élysées sugárútról vagy a Charles de Gaulle reptérről már nyilván mindenki hallott). Egyébiránt minél több játékos játszik, annál kevesebb indulóhelyünk van.
Miután felhelyeztük az összes kocsinkat (és a pontjelző bábukat is), magunkhoz vehetjük első vágánylapunkat (magyarul egy sín-kártyát) és kezdődhet az építkezés. Feladatunk az lesz, hogy a lehető leghosszabb metróvonalak építsük, amelyért pontokat kapunk, amit a pályát körbeölelő pontozótáblán haladó bábúnk jelenít meg. Akinek a legtöbb pontja van az nyer. Ennyi.
A sorban következő játékos felhúz egy kártyát, majd csatlakoztat egy vágánylapot a korábban épített szakaszok egyikéhez. Mindössze néhány megkötés van, például figyelembe kell venni (a gyakran igencsak idegesítő) kis pirosas nyilacskát, illetve hogy alapesetben egyetlen vágány sem lehet egy lap hosszú. Játék közben érdemes megszemlélni az ötletes síneket is: a variációk széles tárházát vonultatják fel, de mindegyiknek van nyolc csatlakozási pontja.
Ha egy vonal elkészült (azaz egy kezdő- és egy végpontot összeköti egy folytonos sínpár), akkor az adott játékos annyi pontot kap, ahány négyzeten járműve áthaladt (a girbe-gurba útvonal miatt néha egy lapon többször is áthalad ugyanazon szerelvény).
Egy menet addig tart, amíg el nem fogynak a felhúzható sínek (a menet végére a pálya teljesen beépül). Ekkor a megkezdett vonalak is pontozásra kerülnek, aztán a legtöbb pontot összegyűjtő játékost (azaz aki a leghosszabb pályát építette) lehet is piedesztálra emelni. A játék egyik nagy meglepetése, hogy akár két játékos is játszhatja, de több (maximum hat) fő esetén természetesen az élmény (és a vitatkozás) is grandiózusabb. Egy-egy ”Metro”-zás többnyire nem tart tovább 20-30 percnél, persze több játékos esetén könnyen egy óráig is eltarthat egy menet.
Apróságok:
A Metro nem egy észbontó társasjáték, viszont kilóg az amúgy sem szürke társasjátékok sorából. Éppen ezért elég meglepő, hogy bár súlyos mulasztással nem találkozhatunk, több spórolós részlet igen kiábrándító. Az első meglepetés a borító tüzetesebb átvizsgálásakor ér bennünket: ha a kép valóságos volna, akkor az épülő kéregvasút miatt az egész város szintjét egy emelettel növelni kellene (mivel az alagútszakasz betemetné az épületek földszintjét). Ezt még könnyű lenyelni, de ez sajnos igaz a kisebbek által is játszható játék többi összetevőjére is: a stilizált motorkocsik mérete leginkább öngyilkos kapszulákhoz hasonlítanak (igaz, legalább fából vannak). Egy Dominion bonyolultságú játéknál ez nem olyan nagy baj, de egy kicsiknek is szántnál? Ráadásul az anyagtakarékosság a metróvonal-kártyákon is jól látható. A stílusos (bár jóformán felesleges, csak az előkésztésnél használt) kezdőpont-kártyák papírvékonyak és egy laminálás sem ártott volna nekik.
Sajnos a játék egyszerűsége kétélű fegyver, mivel a több, gyors egymásutánban lejátszott menet hamar unalmassá válhat. Habár a sínek lerakásainak lehetséges száma hiába igen magas: 1,824032661x10^32-en (ez nem vicc, így jött ki: (60!/(10!x32!))/(2^16x3^16)), a folyamatos furkászás okozta izgalom egy idő után lelohad. Emiatt e társas igazi parti-játék, hiszen bármikor előrántható (pl.: egy szülinap okán) és a kistestvért is be lehet vonni a sínfektetésbe. A játéknak nincs klasszikus kiegészítője: a játékszabály ugyan felvázol alternatívákat (ne vegyük figyelembe a piros nyilakat vagy több kártyát húzzunk), de a játék menetében ezek sem okoznak érdemi változást.
Az is igaz, hogy bár nem egy kiegészítő gyár (nem akarunk mutogatni a Catan-ra és a Carcassonne-re), a Metro egy kiváló társasjáték és egy-két menet lejátszása után tiszta szívből kinevethetjük a magyar politikusokat és egyéb döntéshozókat, akik évtizedekig dolgoznak egy-egy vonalon. A vásárlásnál azonban nem árt vigyázni, mivel Metro 2033, illetve METRO néven szintén kaphatók társasjátékok, de ezek köszönőviszonyban sincsenek az itt bemutatott modellel. Jobbra a Metro jóval vérszegényebb, számítógépes változata látható (amiből sajnos hiányzik a társasjátékokra jellemző hangulat).
Tippek, trükkök:
A Metro egyik aranyszabálya, hogy jó metróépítő (politikusként) soha ne tervezzünk túlzottan előre (mivel számításainkat az ellenfelek lépése biztosan keresztülhúzza). Ha az alábbiakat tartjuk szem előtt, játék közben ne figyeljük a pontjelzőt, mivel munkák gyümölcse csak a végső elszámoláskor fog beérni:
1.: Nem csak a magunk vonalát építhetjük, hanem a többiekét is - használjuk ezt ki. Igyekezzünk a többiek elindított vonalait egy második kártyával lezárni (így akár ki is zárhatjuk egy-egy ellenfelünket).
2.: Ne befejezni próbáljuk a vonalunkat, inkább addig odázzuk el a dolgot, amíg csak lehet. A játék végén sokszor a többiek kénytelenek olyan helyekre is síneket fektetni, ami a mi malmunkra hajtja a vizet.
3.: Ha mindenképpen kész szakaszt szeretnénk, igyekezzünk a középső állomások felé, mivel ezekért dupla pont jár.
4.: Az pedig általános szabály, hogy az új vágánylap lerakása előtt mindenképpen mérlegeljük a lehetőségeinket, nehogy a saját csapdánkba essünk (pl.: más vonalát építsük tovább).
Adatok:
Kiadó: Queen Games
Típus: táblás társasjáték
Játékosok száma: 2-6 fő
Megjelenés éve: 1997
Tervező: Dirk Henn
Egy menet hossza: 20 perc (2 főnél)
Ajánlott: mindenkinek, aki tud számolni, illetve friss társaságnak, mivel a Metro hihetetlenül egyszerű szabályait bárki pillanatok alatt elsajátíthatja