Daihatsu Bee
„Orrfullánkos úttörő”
A vállalat:
A háromkerekűek egy része azért jött létre, hogy elkápráztassa, meghökkentse az embereket és vásárlásra késztesse a kitűnni vágyókat. Más típusokat alacsony áruk tesz vonzóvá, vagy a mérsékelt üzemeltetési költségük. Megint másoknál azért hagynak el egy vagy több kereket, hogy ezáltal mentesüljenek a jogosítvány-kötelezettség alól (sok háromkerekűt segédmotoros kerékpárként árulnak és jogosítvány nélkül is vezethetőek).
Néha azonban a három kereket a kényszer szüli: sok második világháború utáni jármű kezdetben háromkerekű volt, mivel a szükséges fémekből hiány volt.
Ilyen volt jelen cikk tárgya is - e típus tulajdonosa az egyik legrégebbi japán autógyártó, melynek kvázi elődjét 1907-ben alapították Ikeda városában (Osaka prefektúra, Japán). A kezdetben gázmotorokkal foglalkozó Hatsudoki Seizo az 1930-as évektől kisméretű motorkerékpárokat is gyártott, majd a cég nevét 1951-ben Daihatsu Kogyo Kabushiki-gaisha-ra változtatták (japán; ~ Daihatsu motor vállalat, a „dai hatsu” kifejezés Oszaka és a motor szavak kandzsijaiának egyesítéséből született).
A régi-új vállalat Daihatsu márkanéven személygépjármű-gyártásba fogott: első termékük a Bee (méh) névre hallgatott.
Külsőre kétfajta háromkerekű létezik: az egyik a lehető legnégykerekűetlenebb kíván lenni: amiben lehet, eltér a ”normális” autóktól - ilyen például a Sinclair C5 vagy a Corbin Sparrow.
A másik kategóriába viszont olyan járművek tartoznak, melyek - ”hiányzó” negyedik kereküket leszámítva épp olyanok, mint a többi jármű (pl.: a ZAP Xebra formája) és a Daihatsu Bee is ez utóbbi csoportba tartozott.
Konstrukció:
A Daihatsu az egyetlen olyan japán autógyártó, amely kizárólag mikroautókat és terepjáró mikroautókat készít, de nem volt ez mindig így. Meglepő módon a Bee nemcsak hogy nem volt klasszikus mikroautó, de még csak nem is kei-car volt (a többször módosított szabályok miatt 1976. január 1-étől a kétajtós modell már annak számít, ekkor ugyanis a korábban 2,8 méteres hossz-határt 20 cm-rel megnövelték, így a 3000 mm-es Bee kategóriát váltott).
A Bee tehát formára olyan volt, mint az 1950-es évek autói, melyek a háború előtti stílust követték. Ennél a járműnél is rendkívül hangsúlyosak voltak a körlámpák - a krómozott foglalatú, erősen domborított fényszórók szokatlanul hosszú házban kaptak helyet.
Ennek oka szokás szerint az egyetlen első kerék volt: a széles első tengely és nagyméretű hajtómű hiányában a jármű motorháztetejét az orr felé erősen karcsúsították.
A legérdekesebb azonban az volt, hogy akárcsak a kor más járműveinél, például a Messerschmitt KR 175-nél, az egész első szekció egyetlen darabból állt: az első változaton nem volt sem különálló motorháztető, sem hűtő, de még orrdísz sem (ezt később pótolták).
Nem csak a lyukakkal spóroltak: ma már elképzelhetetlen módon a Bee nem kapott külső tükröket és az igen erősen ívelt alsó részű szélvédőt csupán egy ablaktörlő tartotta tisztán.
A limuzin-karosszériás jármű oldalról is hasonló adottságokkal rendelkezett: az ajtók a küszöb alá értek, a hátsó kerék jellegzetes burkolatot kapott, viszont az ablak mögé aprócska légbeömlő-nyílás került.
Erre azért volt szükség, mert hátul volt a motor és bár a méretes (valódi) motorháztetőre négy szellőzőt vágtak, ezeken át a levegő csak távozott.
A háromlámpás, méretes farban egy aprócska, 356 ccm-es erőforrás dolgozott, mely a hátsó kerekeket hajtotta. A kéthengeres, ”H” elrendezésű (egymással szembeforgó) tengelyek 20 lóerőt adtak le, ami korában még elégek számított (azért is, mert az üvegszálas karosszéria tömege üresen alig haladta meg az 500 kg-ot).
A visszafogott külső puritán belsővel párosult (pl.: az ablakokat csak eltolni lehetett), de itt is feltűnhet egy apró csavar: nem fukarkodtak a műszerekkel, ami pedig a háromkerekűeknél bevett szokás, ld. Meadows Frisky Family Three).
Életút:
A Bee tehát 1951-ben debütált, de mégsem volt kei jidosha. Ez egy máig létező japán autó-kategória, gyakorlatilag a mikro-autók egy típusa. Rendkívül komoly méret és teljesítmény-korlátozások vonatkoznak rájuk: emiatt sokuk doboz alakú.
Bár a követelmények magasak, akárcsak ma, régen is érdemes volt a ”kei-car” kategóriába tartozni, ezek a típusok ugyanis jobban fogynak (mivel az állam adókedvezményeket ad a kei-car-ok tulajdonosainak).
Csakhogy a Bee kilógott ebből a kategóriából. Nagyobb társaihoz hasonlóan ez a jármű is elérhető volt erősebb hajtóművel, amik kívül estek az akkor érvényben lévő 360 ccm-es határon: a 356 ccm-es variáns mellett a árultak belőle egy 540 ccm-est és egy még komolyabb, 804 ccm-es modellt is.
Az alapvetően kétajtós járműből valószínűleg létezett egy nagyobb, négyméteres változat is, melyet négy ajtóval szereltek fel, de erről alig maradt fenn adat.
A Bee sok korábbi és későbbi négykerekűnél (pl.: a Mazda R360-nál) felnőttesebbnek hatott, gazdaságilag viszont a típus egy nagy kudarc volt. A jármű akkora volt, mint egy négykerekű, a menettulajdonságai is alig maradtak el azokétól, viszont az instabilabb felépítés ellenére nem adott semmi plusst.
Az eladási számok rettenetesen voltak, a típusból mintegy 300 példány kelt el, az 540 ccm-esből pedig valószínűleg mindössze 90 darab.
A Daihatsu próbálkozott, de a Bee egész egyszerűen nem volt piacképes. Hat évvel később a vállalat piacra dobta a Midget-et, amely egy kisebb áruszállító volt, viszont minimális mérete ellenére sikerült megnyernie a vásárlók kegyeit.
A márka fokozatosan bővítette a kínálatát (1958: Vesta, 1962: Hiline, stb.), a Bee és vele együtt a háromkerekűek pedig eltűntek a süllyesztőben, de egy dolgot már nem vehettek el a típustól: ez lett az első (civilek számára gyártott) Daihatsu személyautó.
Műszaki adatok:
Név: Daihatsu Bee
Típus: (háromkerekű) szedán
Fizikai jellemzők:
Hossz: 3000 mm
Szélesség: 1290 mm
Magasság: 1360 mm
Tengelytáv: ismeretlen mm
Saját tömeg: 515 kg
Megengedett össztömeg: ismeretlen kg
Motor: 20 Le (356 ccm-es)
Férőhely: 4 fő
Csomagtér: ismeretlen l
Teljesítmények:
Végsebesség: ismeretlen km/h
Gyorsulás (100km/h-ra): ismeretlen másodperc
Átlagfogyasztás: ismeretlen l/100 km