Rockwell B-1

„Egy lándzsás halála és feltámadása”


Tervezés:

Annak ellenére, hogy az első világháború kezdetén a levegőnél nehezebb, géphajtású légi járművek mindössze néhány éve léteztek, a katonai repülőgépek rövidesen feladat-specifikus kategóriákra váltak szét (pl.: felderítő, vadász, bombázó) és a kategórián belül is alkategóriák jöttek lére. Kezdetben a bombázók nagyobb méretű vadászgépek voltak (könnyűbombázók), de a háború végére nemcsak közepes-, de nagyméretű nehézbombázók is megjelentek (pl.: Handley Page Type O, Gotha G.IV/G.V).

A bombázók mérete nemcsak az általuk szállított fegyverzet mennyiségét és hatótávolságukat befolyásolta, de a típusok bevetését is. Amíg a könnyűbombázók gyakran sebességükre támaszkodtak, addig a nehézbombázók nagyobb repülési magasságukkal és erősebb önvédelmi fegyverzetükkel igyekeztek elkerülni a harcot az ellenséges vadászgépekkel (a nehézbombázók számára ez különösen fontos volt, mivel a baráti vadászgépek kisebb hatótávolságuk miatt nem nyújthattak számukra védelmet).

A két világháború között a fejlesztés elsősorban a sebesség növelésére koncentrált (az egyfedelű típusok fokozatosan kiszorították a kétfedelűeket, majd teret nyertek a légellenállás-csökkentő megoldások és az akár 1000 lóerős hajtóművek), ezért a második világháborúra mindhárom bombázó kategória átalakult. A könnyűbombázók szétváltak többnyire egymotoros zuhanóbombázókra (ezek minimális bombaterhüket pontosságukkal kompenzálták; ld.: Douglas SBD „Dauntless”), míg az általában kétmotoros típusok jelentős sebességükre támaszkodtak (pl.: Douglas A-20 „Havoc”). Ezzel párhuzamosan a közepes- és nehéz-bombázók mérete fokozatosan nőtt, akárcsak a védelmükre szolgáló gépfegyverek, majd gépágyúk száma, mivel sebességük és repülési magasságuk már nem nyújtott számukra védelmet (az amerikai Boeing B-17 „Flying Fortress” például 13 db nehézgéppuskát szállított).

A második világháború végével megkezdődött a bombázók hanyatlása, a kategóriák konszolidációja. A könnyűbombázók eltűntek, helyüket a korábbiaknál nagyobb terhelhetőségű vadászbombázók vették át. A legnagyobb, legerősebb gazdaságú országok (az Amerikai Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Franciaország és a Szovjetunió) a világháborút követően még építettek néhány sebességre és maximális repülési magasságra építő sugárhajtású közepes bombázót, de az új irányított légvédelmi rakéták még a legsikeresebb English Electric Canberra típust is képesek voltak lelőni.

Hagyományos bombázókat ezt követően már nem építettek, a helyüket a korábbi nehéz bombázóknak megfelelő stratégiai bombázók vették át (pl.: Convair B-36 „Peacemaker”, Boeing B-47 „Stratojet”, Boeing B-52 „Stratofortress”), amelyeket kifejezetten nukleáris fegyverzet szállítására tervezték és farok-gépágyúik kivételével nem rendelkeztek önvédelmi fegyverzettel. E stratégiai bombázók igen sérülékeny típusoknak számítottak, ennek ellenére a nukleáris elrettentő erő kulcsát jelentették, mivel a stratégák azzal számoltak, hogy a harmadik világháború kitörésekor (még a legerősebb légvédelmi tűz közepette is) legalább néhány ilyen bombázó célba fog érni, atombombáikkal totális pusztulást idézve elő.

E korai bombázók azonban hangsebességnél lassabban repültek, könnyű célpontot nyújtva a légvédelem és a vadászgépek számára, ezért az amerikaiak megalkották a kétszeres hangsebességre képes Convair „B-58 Hustler”-t, de a szovjet légvédelmi rakéták fejlődése hamarosan már ezt a típust is beérte. Mivel a rakéta-technológia fejlődése miatt az 1960-as évek közepére már a Lockheed SR-71 „Blackbird” és a még ambiciózusabb North American XB-70 „Valkyrie” prototípus 3-szoros hangsebessége sem nyújtott teljes védelmet, megkezdődött egy futurisztikus lopakodó bombázó tervezése, amelyeket a remények szerint nem érzékelnek a radarok, így képtelenek ellene rakétát indítani.

Ennek fejlesztése azonban rendkívül lassan haladt (az 1970-es évek közepén az ehhez szükséges technológiák nagy része még nem is létezett), ezért az amerikaiak elindítottak egy átmeneti programot egy új bombázó létrehozására, amíg a lopakodó bombázó el nem készül. A pályázatra a Boeing, a General Dynamics és az XB-70-est is tervező North American Aviation (1963-tól North American Rockwell, majd 1973-tól Rockwell International) nyújtott be tervet, amelyek közül a Rockwell pályázatát fogadták el, B-1 (B-1A) jelzéssel. A típus beceneve Lancer (angol; lándzsás) lett, de a típust a katonák gyakran Bone (angol; csont) néven emlegették, fonetikusan olvasva ki a kötőjel nélküli típusnevet.


Konstrukció:

Átmenetinek szánt szerepe ellenére a Rockwell B-1-es bombázót csúcstechnológiájú típusnak tervezték (a Rockwell által felvásárolt North American ismert volt előremutató repülőgépeiről). A korábbi amerikai nagy sebességű bombázók egyszerű, szögletes alakjával szemben a B-1-es lekerekített testtel rendelkezett, amely a területszabály figyelembe vételével folyamatosan változó keresztmetszetet eredményezetett: az orr fokozatosan kiszélesedett, helyet adva a nagyméretű (4 üléses) pilótafülkének, a fülke mögötti szekció ellapult (a szárnyak miatt), míg a magas farokrészen ismét elkeskenyedett (a B-1-es hibrid szárnytestet kapott, amely azonban nem azonos a repülő szárny kialakítással).

A B-1-es 44,5 méteres hosszával és 10,4 méteres magasságával igen nagyméretű bombázó volt, de annak ellenére, hogy a repülőgép tömege teljes terhelés mellett a 200 tonnát is meghaladta, változtatható állásszögű szárnyakat terveztek rá. Ez a kialakítás lehetővé tette, hogy széles sebesség-tartományra optimalizálhassák a bombázót: amíg a teljesen (67,5 fokban) hátrahajtott szárnyak a testtel együtt deltaszárnyakként viselkedve ideális megoldást jelentettek a kétszeres hangsebességű repülésre, addig a teljesen előrefordított, 15 fokos nyilazás alacsony sebességen növelte a manőverező-képességet. A közel egyenes szárny-beállítás szintén előnyös volt a fel- és leszállásnál, mivel csökkentette a szükséges leszálló sebességet, végső soron mérsékelte a felszállópálya hosszát. A szárnyak állásszögétől függően a repülőgép fesztávolsága 42 és 24 méter között változott.

A B-1-es korának messze legnagyobb változtatható szárnyú repülőgépe volt (több mint négyszer nehezebb a második legnagyobb nyugati F-111-esnél és kétszer nehezebb a szovjet Tupoljev Tu-22M-nél), ami (különösen a rendkívüli hossz) instabilitást eredményezett. E kérdést egy pár kisméretű kacsaszárnnyal oldották meg, amelyek egy automatikus rendszer (Structural Mode Control System) részeként csillapították a kis magasságon, nagy sebességgel történő repüléskor fellépő légörvényeket (enélkül a típus törzsén a folyamatosan változó erejű és irányú hajlító igénybevétel miatt rövid idő alatt anyagfáradás jelentkezett volna).

A B-1-es vízszintes vezérsíkjai az egyetlen nagyméretű függőleges vezérsíkon kaptak helyet, elkerülve a hajtóművekből kiáramló forró gázsugarat. Amíg ugyanis a korábbi amerikai bombázók hagyományos, a szárnyak alá szerelt hajtóműveket kaptak, addig ezt a B-1-esen nem alkalmazhatták (a változtatható állásszögű szárnyak miatt).

Megoldásként a típus 4 darab General Electric F101-es (utánégetővel felszerelt) sugárhajtóművét a szárnyak mögé, párosával a törzs két oldalára építették be, közöttük a farokrésszel. A típus háromtagú futóművel rendelkezett, az orrfutón 2, a hajtóművek közötti főfutókon 4-4 kerékkel. A B-1-es az utolsó amerikai nagysebességű bombázó volt, amely egyáltalán nem rendelkezett önvédelmi fegyverzettel (a korábban használt farok-gépágyút is elhagyták). A típus négyfős legénységgel repült, a pilóta és másodpilóta mellett egy fő kezelte a támadó fegyverzetet, egy pedig a besugárzásjelző, radarzavaró és egyéb rendszereket.

A repülőgép teljes terhelhetősége megközelítőleg 57 tonna volt, ebből 23 tonnát tett ki a hat külső függesztési pont, a fennmaradó 34 tonna a három belső bombatér között oszlott meg (más kortárs bombázókhoz hasonlóan a B-1-es is forgó bombavető rendszert kapott). A B-1-es jelentős mérete miatt alkalmas volt majdnem minden rendszerben álló amerikai ejtőfegyver célba juttatására. A típust eredetileg atomcsapás mérésére szánták (ehhez B61-es és B83-as taktikai nukleáris bombákat szállíthatott), később viszont az Mark 80-as hagyományos bombák (köztük a legnagyobb, 925 kg-os Mark 84-es), a világ szinte minden országában tiltott kazettás bombák (GATOR aknarendszer) és víziaknák (Mark 62 és Mark 65) is bekerültek a bevethető fegyverek körébe.

A típus idővel képessé vált az újabb fegyverek, köztük a már említett bombák GPS-t használó irányított változatainak (Joint Direct Attack Munition), a lézerirányítású GBU-54-esnek, az AGM-154 „JSW” siklóbombának és az AGM-158 „JASSM” robotrepülőgépnek az indítására (ugyanakkor az osztott bombatér és a forgórendszer miatt nincs lehetőség az új 9,8 tonnás, illetve 14 tonnás GBU-43/B és GBU-57A/B bombák hordozására). A bombák mellett a B-1-es többféle kiegészítő rendszert, köztük a Sniper célzó konténert is szállíthatja, amely növeli az irányított fegyverek pontosságát és lehetővé teszi a rossz látási viszonyok közötti használatot (az éjszakai bevetések mellett a célpontok azonosítását füstön keresztül).


Szolgálatban:

A B-1-es először 1974. december 23-án emelkedett a levegőbe és az első prototípust további három követte, azonban a bombázó léte szinte azonnal, még a sorozatgyártás megkezdése előtt bizonytalanná vált. A típust eredetileg 2-szeres hangsebessége révén jobbnak tartották a lényegesen lassabb B-52-esnél, de a szovjet rakéta-technológia fejlődése miatt ez már nem jelentett védelmet számára. A változtatható szárny-nyilazás miatt ugyan lehetőség volt kis magasságú repülésekre, de az új, lefelé néző szovjet repülőgép-radarok miatt a B-1-est többé földközelben sem volt biztonságban (korábban a kis magasságban repülő gépeket a telepített rádiólokátorok nem észlelték).

Az 1970-es években az Amerikai Egyesült Államok gazdasága ráadásul válságba került: a vesztes Vietnámi háború óriási költségei és a meredeken emelkedő infláció miatt a nagyméretű és bonyolult B-1-es ára drasztikusan megemelkedett. Ebben a helyzetben a program politikai kereszttűzbe került: James Earl Carter Jr. (becenevén Jimmy Carter) beemelte választási kampányába a rendkívül drága és vélhetően használhatatlan típust, majd miután 1977-ben az Amerikai Egyesült Államok 39. elnökévé választották, választási ígéretének eleget téve leállította a B-1 programot (feladatkörét a fejlesztés alatt álló lopakodó bombázó megérkezéséig a B-52-es bombázó és az LGM-30G „Minuteman III” interkontinentális ballisztikus rakéta vette át).

A B-1-es program leállítása ellenére a prototípusokkal folytatták a teszteket és a Jimmy Cartert követő elnök, Ronald Wilson Reagan élesen kritizálta elődje védelmi politikáját, kiemelve a B-1-es program törlését - részben azért, mert a lopakodó bombázó program igen lassan haladt, miközben a szovjet légtér-ellenőrző repülőgépek és még fejlettebb légvédelmi rakéták miatt a B-52-es túlélő-képessége drasztikusan lecsökkent. E problémára válaszul indították el a Long-Range Combat Aircraft (angol; nagy hatótávolságú csapásmérő repülőgép, röviden LRCA) programot, amelyben egy többcélú, stratégiai bombázásra is képes típust igényeltek.

A költségek alacsonyan tartása és a minél gyorsabb szolgálatba állítás érdekében három már fejlesztés alatt álló, illetve gyártásban lévő repülőgépet vizsgáltak meg: az F-111-est, az ATB program leendő lopakodó típusát és a B-1-es prototípusait. Végül az elnök az ATB-t választotta, de ennek előreláthatóan hosszú kifutása miatt a B-1-est is megrendelték (1981-ben 100 példányt igényeltek).

Az új feladathoz a repülőgépet átalakították, létrehozva a B-1B-t. Mivel kifejezetten kis magasságú bevetéseket terveztek, a sorozatgyártott repülőgépek végsebességét 2 Mach-ról 1,25 Mach-ra csökkentették (növelve a gépek élettartamát), miközben különböző megoldásokkal (köztük az ”S” alakú beömlőnyílásokkal) csökkentették a bombázó radar-keresztmetszetét (a B-1B nem teljes értékű lopakodó repülő, de radar-jele a B-52-esének a töredéke, összemérhető egy vadászgépével).

Összesen 104 db B-1-es épült (100 db B-1B és 4 db B-1A prototípus), amelyeket 1985-től a nukleáris fegyverzetet kezelő SAC üzemeltetett. 1990-ben két gép hajtóművei is kigyulladtak, ezért a típus repüléseit átmenetileg felfüggesztették, ezért bár a B-1B képes volt hagyományos bombák szállítására, az 1991-es Öbölháborúban még nem használták.

A hidegháború végével az amerikaiak is leépítésekbe kezdtek: az 1940-es évek végén tervezett B-52-es kiegészítéseként (bombázók között egyedüliként) a B-1B-t tartották hadrendben, azonban a nukleáris bombázó feladatkörről visszatértek a hagyományos nehézbombázó bevetésekre. A B-1-eseket mások mellett bevetették Irak 1998-as és Koszovó egy évvel későbbi bombázásakor, valamint Afganisztán 2001-es és Irak 2003-as megszállásakor. A bevetéseken a típus jelentős mennyiségű bombát juttatott célba veszteségek nélkül (igaz, a B-1-eseket csak a légtér biztosítását követően bevetették be és később több baleset is történt).

A B-1B-ket a hosszú ideig fejlesztett lopakodó bombázó (a B-2 „Spirit”) rendszeresítését követően sem vonták ki, mivel rendkívüli ára és üzemeltetési költségei miatt mindössze 21 db B-2-es épült. A B-1-eseket folyamatosan fejlesztették (ezek szinte kizárólag a pontosság növelését szolgálták), de a költségvetési megszorítások miatt a gépek számát fokozatosan csökkentették, hogy a fennmaradók tovább repülhessenek. A B-1-est nem exportálták, jelenleg az Amerikai Légierő (USAF) 62 gépet tart rendszerben (a B-1B az egyetlen rendszerben álló amerikai bombázó, amely képes hangsebesség feletti repülésre). A jobb alsó fotón a három jelenleg is hadrendben álló amerikai bombázó látható (B-52, B-1, B-2).

A B-1-es bombázó bevetett példányai ugyan lényegesen lassabbak az eredetileg tervezett kétszeres hangsebesség feletti repülésre és a hidegháborút követően többször felmerült az összes bombázó leállítása, a típus jelentős hatótávolságának és az általa szállított nagy mennyiségű (ma már kizárólag irányított) fegyverzetnek köszönhetően akár még évtizedeken át hadrendben maradhat és a 2010-es években is több alkalommal bevetették (különböző Szíriai célpontok ellen).

A repülőgépnek nyugati megfelelője nincsen, de Oroszország kisebb Tu-22M típusa mellett a nagyobb méretű, de éles bevetésen eddig soha nem járt Tu-160-as is sok tekintetben hasonlít az amerikai B-1-eshez (ugyanakkor mindkét szovjet típus képes kétszeres hangsebességre).


Műszaki adatok:

Név: Rockwell B-1B „Lancer” (lándzsás)

Típus: (stratégiai) nehézbombázó repülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 44,50 m

Fesztáv: 24,00-42,00 m

Magasság: 10,40 m

Szerkezeti tömeg: 87.100.kg

Max. felszálló tömeg: 216.400.kg

Motor: 4 db gázturbinás sugárhajtómű, egyenként 77,4 kN (utánégetővel 136,92 kN), (összesen 547,68 kN) tolóerejű (General Electric F101-GE-102)

Személyzet: 4 fő

Fegyverzet: lehetőség 57000 kg bomba, akna, siklóbomba vagy robotrepülőgép szállítására a három bombatérben és 6 szárnyak alatti függesztési ponton

Teljesítmények:

Végsebesség: 1340 km/h (1,25 Mach)

Csúcsmagasság: 18.000.m

Emelkedőképesség: 1731,6 m/perc

Hatótávolság: 9400 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.