Mitsubishi Ki-67

„Japán acélsárkány”


Tervezés:

A Nagy Japán Birodalom (továbbiakban Japán) a XIX. század második felétől átfogó politikai, gazdasági és társadalmi átalakuláson ment keresztül, amely eredményeként kevesebb, mint fél évszázad alatt középkori szinten álló országból Ázsia egyetlen nagyhatalmává fejlődött. Ezen fejlődés részeként az ország modern, nyugati stílusú hadsereget épített ki; az ehhez szükséges hadfelszerelést kezdetben külföldről vásárolták, majd a nyugati terveket helyben gyártották, végül a következő generációs modelleket már az országban tervezték.

Mások mellett ide sorolhatók a hadihajók, amelyekkel a japánok 1904-5-ben legyőzték az Orosz Birodalmat és bár az ország az első világháború alatt csupán néhány kisebb összecsapásban vett részt, élénken érdeklődött az új európai eszközök iránt. Ezek közé tartoztak a néhány évvel korábban megalkotott repülőgépek, amelyek a hadviselés új formáját tették lehetővé.

A japánok már az első világháború előtt több francia repülőt vásároltak, majd maguk is megkezdték különböző modellek építését. Korai repülőgépeik túlnyomórészt felderítők, illetve vadászgépek voltak, de Japán folytatni kívánta a korábbi terjeszkedését, ezért szinte azonnal megkezdték bombázók építését is.

Japán első bombázója az 1922-es, háromfedelű Mitsubishi 1MT volt, amelyet a japán haditengerészet légiereje rendelt meg a Hósó repülőgép-hordozó típusaként és bár a repülőgép kudarcnak bizonyult (olyan nehezen vezethetőnek számított, hogy alkalmatlan volt a hordozókról történő üzemeltetésre, ezért mindössze 20 példányt gyártottak belőle), ezt hamarosan újabb bombázók követték (pl.: Mitsubishi B1M, Mitsubishi 2MB1, Kawasaki Ka 87).

Az 1930-as években a Japán repülőgép-fejlesztés virágkorát élte: csak bombázóból kéttucatnyi típust fejlesztettek (többségüket a Mitsubishi repülőgépgyár). A legfontosabb új típus a Mitsubishi G3M (amerikai kódnevén Nell) volt, amelyet szárazföldi futópályákról üzemeltettek, de a repülőt a japán haditengerészeti légierő megrendelésére fejlesztették. A G3M típussal szemben három fő elvárást támasztottak: magas sebesség, kiemelkedően nagy hatótávolság és legalább egy torpedó hordozása, mivel a remények szerint a bombázót kifejezetten ellenséges hadihajók elsüllyesztésére szánták. G3M repülőgépek a második világháború alatt mások mellett elsüllyesztették a több mint 40000 tonna vízkiszorítású brit V. GYÖRGY KIRÁLY osztályú Prince of Wales csatahajót, de már 1939-ben megjelent e típus utóda, a még gyorsabb Mitsubishi G4M modell.

A japán bombázók (hasonlóan az ország vadászgépeihez, köztük a Mitsubishi A6M „Zero”-hoz) a magas sebességért és kiemelkedő hatótávolságért feláldozták a védelmet és az erős fegyverzetet. Emiatt ezen típusok a második világháború első felében igen jól teljesítettek, mert egyszerűen lehagyták az elfogásukra küldött elavult gyarmati vadászgépeket, a háború második felében viszont könnyű prédát jelentettek az új, nagysebességű amerikai vadászgépeknek, ráadásul a többlet-fegyverzet miatt drasztikusan leromlottak a repülési jellemzőik.

1941-ben azonban a japánok egy új nagysebességű bombázót rendeltek, amelyet kifejezetten a Szovjetunió határán terveztek bevetni vadász-fedezet nélkül, ezért ezt a típus erős védelmi fegyverzettel tervezték. Az új repülőgép a Mitsubishi Ki-67 kódot és a Hirjú (japán; repülő sárkány) becenevet kapta, míg a típus amerikai kódneve Peggy volt. A japán szárazföldi és haditengerészeti légierő egymástól függetlenül üzemeltette a típust: előbbi a „hadsereg 4-es típusú nehézbombázó”, utóbbi a Mitsubishi P2M jelzést használta a repülőre.


Konstrukció:

A Mitsubishi Ki-67-et japán szolgálatban nehézbombázónak nevezték, valójában azonban a típus egy kétmotoros közepes bombázót takart, sőt, az amerikai gépekkel összehasonlítva könnyűbombázónak számított.

A tisztán fémépítésű repülőgépet a korábbi modellekhez hasonlóan nagysebességű típusnak szánták. A Ki-67-es középső bekötésű, enyhe ”V” alakú (a szárnyvégek felé emelkedő) szárnyakat kapott. A típusba hagyományos, egyetlen függőleges és két vízszintes vezérsíkból álló farokrészt terveztek.

A Hirjú bombaterhe mellett jelentős számú fegyverzetet is szállított, ezért mozgatásához nagy teljesítményű erőforrásokra volt szükség. Ezt 2 db Mitsubishi Ha104 18 hengeres kétsoros csillagmotorral érték el, amelyek együtt 3800 lóerő teljesítményűt adtak el, ezáltal a repülőgép minden korábbi japán bombázónál magasabb, 537 km/h-s végsebességre volt képes.

A típust behúzható futóművel gyártották. A Ki-67-es fordított tricikli elrendezésű futóművéből a két első futószárat a hajtóművekbe húzta be, emellett a hátsó bolygókerekes farokfutó is behúzható volt.

Az üresen is több mint 8,5 tonnás repülőgép maximum 800 kg-nyi bombát szállított belső bombaterhében, ezáltal a típus ejtőfegyverzettel is nagy sebességre volt képes, de emellett lehetőség volt egy torpedó szállítására is (a bombatéren kívül, a test alatt).

A Hirjú saját fegyverzetét 1 db 20 mm-es gépágyú alkotta a pilótafülke mögötti, ferdén felfelé/hátra néző toronyban, emellett a repülőgép további 2 db 12,7 mm-es nehézgéppuskát kapott. Utóbbiak közül egy-egy került a típus orrában és farában található lőállásba, valamint további 2 db 7,7 mm-es géppuskát építettek az oldalsó állásokba, utóbbiakat azonban hamarosan szintén 12,7 mm-es nehézgéppuskákra cserélték.


Szolgálatban:

A Mitsubishi Ki-67 első példánya 1942. december 27-én emelkedett levegőbe, azonban a típus hadrendbe állítását éppen jó képességei gátolták. Mivel mind a szárazföldi, mind a haditengerészeti légierő érdeklődött a Hirjú iránt, a típusnak mindkét megrendelő összes igényének meg kellett felelnie. A repülőgépet eredetileg nagysebességű bombázónak tervezték, de emellett elvárták a zuhanóbombázás és a torpedóvetés képességét is, továbbá a kis átmérőjű fordulókört, ráadásul a repülőgéptől alacsony sebességen is megfelelő mozgékonyságot követeltek. Ezen elvárások miatt a típus csak 2 évvel később, 1944 végén jelent meg, amikorra a japánok már védekezni kényszerültek, a Szovjetunió elleni támadások pedig már nem voltak reálisak, azonban képességei miatt a Ki-67-est így is széles körben alkalmazták.

A 19 db előszériás Ki-67-I után a Hirjú első sorozatgyártású változata a Ki-67-Ia volt, emellett kisebb számban Ki-67-Ib példányokat is építettek, a repülőgép farkában 2 db 20 mm-es gépágyúval (a típust üldöző amerikai vadászgépek megsemmisítésére). Ezen repülőgépeket az amerikaiak által elfoglalt Csendes-óceáni szigetek, különösen azok repülőterei ellen vetették be.

A hagyományos bombázók mellett a repülőgép olyan jó mozgékonysággal rendelkezett, hogy a szárazföldi légierő számára Mitsubishi Ki-109 jelzéssel nehézvadász változatban is gyártani kívánták: ezeket kifejezetten az új amerikai Boeing B-29 „Superfortress” stratégiai bombázók megsemmisítésére szánták. A Ki-109 ”párja” a haditengerészeti Mitsubishi Q2M lett, amelyet kifejezetten tengeralattjáró-elhárító szerepkörre terveztek (kisebb teljesítményű motorokkal és kevesebb fegyverrel), de sem a Ki-109, sem a Q2M nem került gyártásba.

A Ki-67-esből több kísérleti modellt terveztek, köztük irányított rakétás, radarral felszerelt és éjszakai vadász variánst, de az elkészült gépek egy részét a háború végén bombával megrakott (máskülönben fegyvertelen) kamikáze-gépekként alkalmazták, mivel a típus rendkívül nagy sebesség mellett nagy mennyiségű robbanóanyagot szállított.

A már említett típusok mellett mindössze egyetlen Ki-67-es variáns került gyártásba: megépült 9 db Ki-167 jelzésű földi csapásmérő modell. Ezek egy-egy 2,9 tonnás termit-alapú bombát, amelyekkel a kiemelt amerikai célpontokkal tervezték megsemmisíteni.

A Ki-67 valószínűleg Japán legjobb képességű bombázója volt, amely egyesítette a kiemelkedően nagy hatótávolságot és magas végsebességet az erős önvédelmi fegyverzettel, ráadásul a típust (japán repülőkön szokatlan módon) páncélzattal és öntömítő üzemanyag-tartállyal is felszerelték, ami tovább növelte a túlélő-képességét. Előnyei ellenére a Hirjú előállítása igen drága volt és lassan haladt (tervezték egy egyszerűbb, fából készült modell gyártását, ez azonban nem valósult meg), ezért a második világháború végéig csupán 767 db ilyen repülőgépet gyártottak, ezért a típus párhuzamosan szolgált a régebbi japán bombázókkal (köztük a Kawasaki Ki-48-as könnyűbombázóval).

A Ki-67-est (majdnem minden második világháborús japán repülőgéphez hasonlóan) nem rendszeresítették, bár a háborút követően néhány zsákmányolt példányt Indonézia üzemeltetett.


Műszaki adatok:

Név: Mitsubishi Ki-67-Ib „Hirjú” (repülő sárkány)

Típus: többcélú (elsősorban bombázó) repülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 18,70 m

Fesztáv: 22,50 m

Magasság: 7,70 m

Szerkezeti tömeg: 8.649.kg

Max. felszálló tömeg: 13.765.kg

Motor: 2 db, légcsavaros, egyenként 1900 LE-s (3800 LE összteljesítményű) (Mitsubishi Ha104, kétsoros, ”csillag” hengerelrendezésű, 18 hengeres)

Személyzet: 6-8 fő

Fegyverzet: 1 db 20 mm-es gépágyú (Ho-5, a toronyban), 4 db 12,7 mm-es nehézgéppuska (Ho-103, egy-egy az orrban, a farban és az oldalsó lőállásokban), lehetőség 800 kg-nyi bomba vagy torpedó hordozására

Teljesítmények:

Végsebesség: 537 km/h

Csúcsmagasság: 9.470.m

Emelkedőképesség: 414 m/perc

Hatótávolság: 3800 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.