Mikojan-Gurjevics MiG-25

„Félig minimális, félig brutális”


Tervezés:

Katonai légi eszközöket (léghajókat) már a motoros repülőgépek előtt is használtak az ellenséges csapatok megfigyelésére, később pedig már bombák célba juttatására is.

Az első világháború alatt elterjedő repülőgépek egy részét kezdetben több feladatra szánták: kétüléses vadászgépként az ellenséges repülők lelövésére, kisméretű légibombák ledobására és felderítésre is.

A két világháború között, majd a második világháború alatt a vadászgépek és a felderítők mind jobban elkülönültek, aminek oka eltérő szükségletük volt. A vadászgépnek gyorsnak kellett lenne, míg a felderítőnél épphogy kisebb sebességre volt szükség (a nagyobb sebesség ugyanis megnehezítette a katonák számára az ellenség észlelését).

A technikai fejlődésnek köszönhetően azonban már a második világháború alatt elterjedt egy új típusú felderítő repülőgép, melybe nagy felbontású fényképezőgépeket szereltek, ezért nagy sebességgel is áthaladhatott a célterület fölött.

Ez különösen a második világháború után vált fontossá, amikor a két szuperhatalom próbálta folyamatosan megfigyelni egymást, viszont a korábbiaktól eltérően itt a felderítő repülők mindig egyedül, ellenséges repülőgépek hatáskörén belül tevékenykedtek, a baráti légi fölény biztosítására pedig nem volt mód.

Azért, hogy csökkentsék a bevetések kockázatát, a felderítő repülők egyre gyorsabbak lettek, majd az Amerikai Egyesült Államok 1956-ra elkészítette a Lockheed U-2-es kémrepülőt, amely olyan nagy (20000 m fölötti) magasságban repült, hogy a kor egyetlen szovjet vadászgépe sem tudta elfogni.

Az 1960-as évekre azonban a technológia (a szovjet irányított légvédelmi rakéták) már a nagy magasságban haladó repülőgépeket is képes volt lelőni, ezért az amerikaiak új módszerek használatára tértek át.

Ez egyrészt a Föld körül keringő, ezért gyakorlatilag elpusztíthatatlan Corona felderítő műhold (a köznyelvben kémműhold) -rendszert takarta, illetve ennek túlságosan magas ára miatt a Lockheed SR-71-es kémrepülőt.

E két utóbbi gépet olyan nagy sebességű, nagy magasságban végrehajtott akciókra tervezték, amely ellen hatástalanok voltak a korabeli rendszerek, mert a gépek a tervek szerint egyszerűen lehagyták az elfogásukra küldött vadászgépeket és rakétákat.

A Szovjetunió légterének védelmére ezzel egy időben egy új géptípust rendeltek meg, a programban a Szuhoj és a Mikojan-Gurjevics tervezőirodák vettek részt. Utóbbi vállalat már hosszú ideje folyamatosan fejlesztette az egy hajtóműves MiG-21-es vadászgépére épülő típusokat (pl.: I-3, I-75, a Je-150-es típuscsalád), majd ebből egy kétüléses változatot is kifejlesztettek (Je-152M) az új szovjet elfogó-vadász pályázatra.

A döntéshozók végül a Tupoljev Tu-28 „Fidder”-t választották, de az összegyűjtött tapasztalatokat felhasználták, megalkotva egy minden korábbi szovjet repülőgépnél nagyobb teljesítményű elfogóvadász/felderítő repülőgépet, a MiG-25-öst (a gép NATO kódja Foxbat volt).


Konstrukció:

A MiG-25-ös egy érdekes, vegyes megoldásokat felvonultató, kétfeladatú repülőgép volt, amely egyszerre készült elfogó vadászgépnek és felderítőnek, különlegességét azonban nem ez, hanem sajátos szovjet megoldásai adták.

Bár a Foxbat rendkívül nagyméretű (közel 20 méter hosszú és üresen is 20 tonnás) gép volt és minden korábbi kommunista gépnél gyorsabbra tervezték, számos egyszerű részletettel rendelkezett (erre a mérsékelt ár mellett a szovjet iparnak az amerikaiaknál alacsonyabb szintje miatt volt szükség).

Amíg az Amerikai Egyesült Államokban a hasonló gépeket túlnyomórészt titánból vagy hasonló nagy szilárdágú ötvözetekből készítették, addig a MiG-25-ös kb. 80%-a nagy szilárdságú acélból készült, a (mintegy 9%-nyi) titánt csak a kritikus részeknél használták (a maradék 11%-ot az alumínium tette ki).

Az együléses repülő enyhén (5 fokban) nyilazott, relatív keskeny szárnyakat kapott, mivel elsősorban nagy sebességű repülésre tervezték, nem pedig manőverezésre (a szárnyak különlegessége a vadászgépeken ritkán használt vállszárnyas kialakítás és a szárnyakban található üzemanyag-tartályok voltak).

A Foxbat vízszintes vezérsíkjainak erőteljes hátranyilazásáról is könnyen felismerhető, függőleges vezérsíkból kettő került beépítésre, ezek kissé (11 fokban) kifelé dőlnek, valamint a törzs alá is beépítettek egy-egy kisméretű függőleges pót-vezérsíkot.

A két, egymás mellé beépített hajtómű egyszerű, doboz alakú, szegecselt házba került, viszont a Tumanszkij R-15B-300-as gázturbinás sugárhajtóművek teljesítménye utánégető használatával elérte a 100 kN-ot tolóerőt (enélkül is képesek voltak egyenként 73,5 kN-os tolóerő létrehozására).

A hajtóművek teljesítményét még tovább növelték azáltal, hogy egy befecskendezővel víz és metanol keverékét juttatták a hajtóműbe, ezáltal a MiG-25-ösök végsebessége meghaladta a 3000 km/h-t.

A rendkívül nagy teljesítményű erőforrásokkal szemben a gép futóműve hagyományos, tricikli elrendezésű volt (egy első, két hátsó tengely), az első tengelyen kettő, a hátsókon egy-egy kerék kapott helyet (a MiG-25-ös orrfutóját előrefelé húzta be).

Rendkívüli sebessége miatt a Foxbat nem hordozott fedélzeti gépágyút, fegyverzetét kizárólag légiharc-rakéták alkották. A gépen mindössze háromféle rakétát használtak: 2 db R-40T lézerirányítású, és 2 db fejlettebb, félaktív lokátoros R-40R rakétát, valamint lehetőség volt R60-as rakéták használatára is.

Az R-40T és az R-40R ráadásul ugyanabba a családba tartozott és irányítási módjukat kivéve nem különböztek egymástól: 6,22 méteres hosszukkal és 461 kg-os tömegükkel máig ezek a világ legnagyobb légiharc rakétái (ezeket kifejezetten a tervezett, különösen nagy sebességű amerikai repülők ellen gyártották a MiG-25-öshöz).

A Foxbat-ok feladata azonban nem csak a támadás, hanem a megfigyelés is volt, ezért (és a sikeres elfogáshoz) - szovjet mércével - fejlett elektronikával szerelték fel őket (többek között az elavult, de hatalmas teljesítményű Szmercs-A típusú rádiólokátorral és a Poljot 1I tehetetlenségi navigációs rendszerrel, angol rövidítéssel INS-sel).


Szolgálatban:

A MiG-25-ös fejlesztése még azelőtt megkezdődött, hogy a szovjet hírszerzést tudomást szerzett volna az amerikai Oxcart programról (pedig az ennek keretében megalkotott A-12-es csak az SR-71-es elődje volt), de ezt az előrelátást ellensúlyozták a program súlyos hibái.

Ezek fő oka a kezdetleges technológia mellett a sugárhajtómű volt: ezt eredetileg egy felderítő robotrepülőgép számára készítették, ezért egyszer használatosra és egyenletes sebesség tartására tervezték - emiatt a hajtóművek élettartama kezdetben minimális volt.

A problémák ellenére 1964. március 6-án végrehajtották az első repülést, de a sorozatgyártás csak 1969-ben indult. A típusból négyféle gép készült: vadász, felderítő, kiképző és speciális feladatkörű, ezek közül csak az elfogó-vadász- és felderítő-típusok készültek nagyobb számban.

A gépből mintegy kéttucat variáns készült, közülük a MiG-25P („Foxbat-A”) elfogó-vadász volt az egyik első nagy széria; ebből 1971-ig 460 példány készült, de ezt megelőzte a rá épülő, de tőle kissé eltérő felderítő variáns (MiG-25R, „Foxbat-B”).

Az egymást követő felderítő sorozatok (MiG-25RB, MiG-25RB, MiG-25RVT, stb.) egymástól többnyire csak a mind fejlettebb elektronikai rendszereikben különböztek, de a MiG-25RB bombák hordozására is alkalmas volt (ez a nagysebességű bombázás rendkívül pontatlan volt).

A MiG-25-ösre azonban egy esemény újabb csapás mért, aminek okozói nem az amerikaiak, hanem egy szovjet pilóta, Viktor Ivanovics Belenko volt: ő 1976. szeptember 6-án egy MiG-25P repülőgépével Japánba dezertált (ez a gép látható a felső fekete-fehér fotón). Bár 67 nap után a Szovjetunió visszakapta a követelt gépet, melyet azonban ekkorra szétszedték, ráadásul Belenko a dokumentáció nagy részét is magával vittel, így az amerikaiak megismerhették az élvonalbei típus képességeit.

A Szovjetunióban ezért a gépeket korszerűsítették: elkészült a hatékonyabb lokátorral felszerel MiG-25PD („Foxbat-E”), a MiG-25P-ket pedig MiG-25PDSZ szintre hozták fel (a NATO ezeket is Foxbat-E-ként jelölte).

Ezen változatok mellett kétféle (szimulációra is képes) kétüléses kiképző-változat készült (MiG-25PU és MiG-25RU), de gyártottak légi utántöltésre alkalmas típust (MiG-25PDZ) és az amerikai Shuttle-programhoz hasonló Buran űrrepülőgép megfigyelésére alkalmas változatot (MiG-25PU-SZOTN) is.

Összesen 1186 darab Foxbat készült, ezeket elődeihez hasonlóan kezdetben kizárólag a Szovjetunióban tervezték használni (a gép rendkívüli teljesítménye és magas ára miatt), ennek ellenére a típust később több országban repülték: a Szovjetunió mellett ilyen volt Algéria, Azerbajdzsán, Bulgária, India, Irak és Szíria.

A típust ennek megfelelően több összecsapásban használták: 1971-től az Egyiptomba küldött kisszámú szovjet MiG-25-ösök például többször berepültek az izraeli légtérbe és a Közel-Keleten további bevetéseket teljesítettek, később pedig Azerbajdzsán használta őket 1992-ben az örmény-arab konfliktusban (itt mint földi támogató egységek harcoltak).

A MiG-25-ösök technológiai szintje ugyan messze elmaradt a nyugati gépekétől, de teljesítményük felülmúlta azokét: a Foxbat-ok átalakított példányaival több máig érvényes rekordot tartanak (a gépek a támadó rakéták elől gyakran elmenekültek).

A legaktívabb gépek a szovjetek mellett az irakiak voltak, ezeket az Irak-Iráni háború mellett az Öbölháborúban is bevetették, itt több esetben támadtak meg amerikai repülőgépeket. Az utolsó sikeres iraki támadás 2002-ben következett be, ekkor egy RQ-1 „Predator” pilóta nélküli repülőgépet lőttek le.

A Foxbat mára elavult és kivonásra került, de ebből a hatalmas méretű és rendkívüli teljesítményű gépből fejlesztették ki a MiG-31-es „Foxhound” negyedik generációs (nehéz) elfogó vadászrepülőgépet (a megmaradt MiG-25-ösök közül az oroszok többet nagy magasságú turista-repülésre használnak). A jobboldali fotó a Második Öbölháborúban készült: amerikai katonák egy homokba temetett MiG-25-öst ásnak ki.


Műszaki adatok:

Név: Mikojan-Gurjevics MiG-25P (NATO kód: Foxbat)

Típus: felderítő, illetve nehéz elfogó vadászrepülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 19,75 m

Fesztáv: 14,01 m

Magasság: 6,10 m

Szerkezeti tömeg: 20.000.kg

Max. felszálló tömeg: 36.720.kg

Motor: sugárhajtóműves, 2 db, egyenként 73,5 kN (utánégetővel 100,1 kN) tolóerejű (Tumanszkij R-15B-300)

Személyzet: 1 fő

Fegyverzet: 4 db R-40-es vagy R60-as légiharc-rakéta

Teljesítmények:

Végsebesség: 3,470 km/h (3,2 Mach)

Csúcsmagasság: 20.700.m

Emelkedőképesség: 12480 m/perc

Hatótávolság: 2575 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.