Jokoszuka MXY7
„Robbanó cseresznyevirág”
Tervezés:
A vészterhes időkben mindig is voltak olyanok, akik készek voltak életüket áldozni meggyőződésükért. Amikor 1944 nyarára a náci Harmadik Birodalom már minden fronton védekezésbe kényszerült és realitássá vált a háború megvívása német földön, a hadvezetés megkezdte a Sturmgruppé-k (német; rohamhadosztályok) felállítását.
Ezekben a pilótáknak - ha nem volt más lehetőségük - neki kellett repülniük az ellenséges bombázóknak, így pusztítva el azokat. A speciális, páncélozott Focke-Wulf Fw 190A-8/R2 gépekkel végrehajtott meglepő taktika bevált - fennállásuk kilenc hónapja alatt a Sturmgruppék mintegy 500 Szövetséges bombázóval végeztek (igaz, ebből csupán 10 végződött nekirepüléssel).
Amikor a nácik helyzete még kilátástalanabbá vált, felállították a Sonderkommando Elbe alakulatot, melynek Selbstopfermänner (német; önfeláldozó) önkénteseit mindössze 10 napos nekirepülési gyorstalpaló után már bevethetőnek minősítették (és be is vetették őket).
Fontos azonban leszögezni, hogy Európában, így Németországban is sohasem támogatták az öngyilkos merényleteket (a Sturmgruppe-k tagjainak ”csak” arra kellett esküdniük, hogy végső esetben gépüket is fegyverként kell használni, de úgy, hogy legyen lehetőség annak elhagyására).
Ehhez kezdetben élvonalbeli vadászgépeket használtak (mivel ezekből ekkor még elegendő készült, viszont hiányzott a kellő számú pilóta), idővel azonban rájöttek, hogy a kifinomult és borzasztóan drága vadászgépek helyett ésszerűbb volna olyan eszközöket használni, melyek lehetőleg minél kevesebb értékes nyersanyagot vonnának el a hadiipar más területeiről.
Természetesen az ezt követően létrehozott vontatott Blohm und Voss Bv 40-es vagy a V1-es rakéta irányítható változatának, a Fieseler Fi 103R „Reichenber IV” pilótájának vajmi kevés esélye volt a túlélésre, de a hatalom sohasem várta el direkt módon az öngyilkos akciókat (sőt, azt kifejezetten ellenezte) és inkább a Mistel-hez hasonló alternatív megoldásokat részesítette előnyben.
A hasonló helyzetben lévő Japán Birodalom hagyományai azonban alapjaiban különböztek az európaitól. A távol-keleti ország katonái közül sokan a busido, azaz a szamurájok kézikönyve szerint éltek, mely tanítása szerint a megadás még a halálnál is rosszabb. Az európaiak számára a japánok fanatikusaknak tűntek, pedig csak hagyományos értékrendjük megfelelően cselekedtek (melyben az ország és a szinte istenként tisztelt császár megvédése mindennél fontosabbnak számított).
1945-re a Japán Birodalom is a nácikhoz hasonló, kilátástalan helyzetbe került - az amerikaiak, a szovjetek és az ausztrálok szigetről-szigetre szorították vissza őket. Ebben a helyzetben egyre több pilóta érezte úgy, hogy a kikerülhetetlen légvédelmet halála árán fogja áttörni. A felkelő nap országában (más országokkal ellentétben) azonban támogatták az ötletet, sőt, bátorították a pilóták, ezért mind több repülős zuhant bombákkal megpakolt gépével a kiválasztott célpontra.
Amikor a Fülöp-szigetek birtoklásáért folyó harc a tetőfokára hágott, a birodalom fontolóra vette, hogy a hazafias tudattól megrészegült, érzelmektől túlfűtött fiatal pilóták számára szervezetté teszi az öngyilkos repüléseket (létezett hasonló program egyszemélyes tengeralattjárókkal is).
Ám hamar rájöttek, hogy a bevetés alatt elveszített élvonalbeli vadászgépek (és pilótáik) pótlására nincs lehetőség, ezért olcsóbb alternatíva után kellett nézniük. Az elavult, lassú típusoknak esélyük sem volt az Amerikai Egyesült Államok flottájának záró-fedezetet adó vadászgépeinek és vakfolt nélküli légvédelmének áttörésére, ezért megkezdődött a kutatás egy olcsó, de gyors eszköz építésére.
Az egyik ilyen repülőt a japánok Óka, azaz cseresznyevirág néven illették, míg az amerikaiak, megrökönyödésüknek hangot adva titkosított rádióüzeneteikben a Baka nevet használták (a japán szó jelentése: idióta, bolond) - e típus hivatalos jelzése Jokoszuka MXY7 volt.
Konstrukció:
Az Óka gyakorlatilag nem volt más, mint egy ember vezette bomba, ezért sok hasonlóságot mutatott a német V1-es rakétával, illetve a fent említett (soha be nem vetett) Fieseler Fi 103R-rel.
A harcjármű törzsét alumíniumból készítették (ez igen meglepő lépés volt, mivel a szigetország a nácikhoz hasonlóan krónikus nyersanyaghiánnyal küzdött, ezért a németek gyakran fát alkalmaztak a hasonló repülőkhöz, ld.: Bachem Ba 349).
Az alsó bekötésű, ”V” beállítású, fából készült szárnyakon nem voltak fegyverfüggesztési pontok, de erre nem is volt szükség, mivel a típust nem hagyományos támadásra tervezték. Az MXY7 egyszerű, szögletes kettős vezérsíkot kapott - bár ezt jobbára csak a bombázóknál használták, hasznosnak bizonyult, mivel így nem okozott gondot a bombázók alatti elhelyezés (ld. lejjebb).
A gép hátsó részében helyezték el a három darab kisméretű rakétahajtóművet, melyek csupán 36 km-es hatótávolságot tettek lehetővé, ezért a típusnak szüksége volt egy hordozó járműre, ami a kijelölt célterületre szállította.
Minimális hatótávolsága és az ehhez szükséges hárompercnyi utazás ellenére ekkora távon már könnyen le lehetett térni a kijelölt útról, ezért az MXY7-est néhány kezdetleges műszerrel is ellátták. Az egyszer használatos eszköz pilótafülkéje egy-egy sebesség- és magasságmérőt, vízszintmérőt (a fordulások segítésére) valamint egy iránytűt tartalmazott.
E repülő egyáltalán nem rendelkezett futóművel (még csúszó-talpakat sem), hiszen a gép még sikeres bevetés esetén is elpusztult (a harcjárművel elméletileg lehetett volna hason landolni, ám ezt a gyakorlatban kizárta az a tény, hogy a gépről nem lehetett leoldani a bombaterhet, amely így földet éréskor valószínűleg felrobbant volna.
Az Óka egyetlen fegyvere maga a repülőgép volt, pontosabban a bele épített robbanóanyag.
A gömbölyű orr részben 1200 kg-nyi ammonal (72% ammónium-nitrát, 23-25% alumínium és 3-5% faszén keveréke) alapú bomba kapott helyet (ld. jobbra): ezzel hatalmas pusztítást lehetett véghez vinni, amit tovább növelt, hogy a gravitációs légibombákkal szemben az MXY7-est irányították, ezért nagyobb volt a valószínűsége a biztos találatnak.
Szolgálatban:
A kamikaze pilóták kezdetben saját vadászgépükkel próbáltak a célpontba csapódni, de egy élvonalbeli gépet nehezen lehetett pótolni, ezért a hadvezetés több programot indított. Ezek egyike a Nakajima Ki-115 „Tsurugi” (szabja) vadászgép volt. A hagyományos, dugattyús motorral felszerelt típus ideálisnak tűnt, mivel a stratégiailag fontos vas helyett acélt és fát használt, ráadásul képzetlen munkások is előállíthatták.
Bár elkészült 104 db Tsurugi, ezeket siralmas repülési tulajdonságaik miatt nem vetették be (ennek kiváltására gyakran másodvonalbeli gépeket alakítottak át kamikaze célra, ám a lassú típusokat az amerikai légvédelem könnyen lelőtte). Ezekkel ellentétben az Óka már valóban megfelelt az öngyilkos bevetések követelményeinek: előállítása egyszerűbb volt egy vadászgépnél, mégis kellően gyors volt a támadáshoz.
Irracionális módon az MXY7-eseket kezdetben a legjobb japán pilóták vezették. A típust a Japán Császári Haditengerészet 721. Kokutai (japán; repülő alakulat) Jinrai Butai (japán; mennydörgés-isten osztag) tagjai használták: ez egy elit klub, amelybe csak a legkiválóbbak kerülhettek be (a magas elvárásokon csak közvetlenül a háború vége előtt, a top-pilóták halálát követően lazítottak).
Az ilyen személyeket kamikaze-knak (japán: isteni szél) nevezték, hasonlóan a támadó mongol hadat két szétverő (1274-es és 1281-es) tájfunokhoz, melyek így megmentették a felkelő nap országát a hódítóktól. Mielőtt a pilóták feláldozták volna életüket, elvégezték a rituális előkészületeket. Elfogyasztották utolsó szakéjukat (Japán nemzeti alkoholos itala), majd a pilótákat kardjukkal együtt a gépekbe szíjazták (melyet ezután önerőből már nem is tudtak elhagyni), végül a kamikaze-kat a császár megáldotta. Az Óka-k oldalára egy szakura (japán; cseresznyevirág) jelet festettek (a távol-keleti parkokban ma is virágzó fa Japánban a gyönyörű, ám rövid élet allegóriája).
Mivel az MXY7 önerőből fel sem tudott szállni, a gépeket egy-egy Mitsubishi G4M „Betty” bombázó szállította a célpont közelébe. Ha elég közel értek, az MXY7-esek leváltak az anyagépről és hajtóművüket bekapcsolva, teljes sebességgel közelítették meg célpontjaikat.
A típusból kizárólag a 11-es modell-t vetették be, de megterveztek más konfigurációkat is: a 21-es modell például a 11-es modell tökéletesített mása volt, már fémből készült szárnyakkal. Tervbe vették a 22-es modell-t is (melyből 50 db-ot le is gyártottak), a nehezebb (sugárhajtóműves) 33-as modell-t és az 53-as modell-t.
A három alváltozatban megálmodott, tengeralattjáróról indítható 43-as modell-ről lemondtak (ugyanúgy, hogy a németek is elvetették a V-2-esek kilövését hordozó tengeralattjárókat), viszont elkészült 45 db, ténylegesen használt gyakorló K-1-es.
Ez utóbbi gép orrában a robbanóanyag helyett egy második kabint alakítottak ki (a maradék helyet ballaszttal töltötték ki), de hiába szerelték fel csúszótalpakkal, a K-1-essel rendkívül veszélyes volt repülni (többen már a felkészülés során szörnyethaltak).
A bevetések sem hozták meg a várt tartós sikereket - az 1945. március 21-ei bevetés során 16 Óka, 55 kísérő Zero vadászgép és két támogató Betty bombázó indult négy amerikai repülőgép-hordozó elpusztítására.
A köteléket amerikai vadászgépek támadták meg és bár a hordozó-repülők sikeresen elindították az Óká-kat, a céltól 113 km-re lévő repülőknek esélyük sem volt a hajók elérésére (minden kamikaze gépet és az őket hordozó bombázókat is kivétel nélkül lelőtték, valamint odaveszett 30 Zero vadászgép is).
Ez az eset jellemző volt a későbbi bevetésekre is - két héten belül, április elsején ismét támadás ért egy amerikai konvojt és az egyik japán pilóta bele is vezette gépét a West Virginia nevű, Colorado osztályú csatahajóba (a hajó négy fő tornya közül az egyik elpusztult, viszont nem süllyedt el).
A Jinrai Butai tagjainak összesen alig néhány tucat hajót sikerült elsüllyeszteniük, de ezért hatalmas árat kellet fizetniük - általában az összes kísérő repülő elpusztult, ráadásul az óriási túlerőben lévő amerikaiak idővel új rendszert dolgoztak ki.
Ebből a célból védelmi gyűrűket hoztak létre a legértékesebb hadihajók körül - rájöttek ugyanis, hogy bár az Óká-kat óriási sebességük miatt repülőgéppel nem lehetett elfogni, az őket szállító bombázók lelövésével megelőzhették a támadást (ezt követően a legtöbb MXY7-es be sem tudta indítani a hajtóművét).
Végezetül meg kell jegyezni, hogy a második világháború végén az öngyilkos támadások elméletének kidolgozója bocsánatot kért a több ezer feláldozott kamikaze pilóta családjától, majd szeppukut (rituális öngyilkosságot) követett el. Mindezek ellenére ezt az embertelen módszert a mai napig használják - arab öngyilkos merénylők mellett például, a Srí-Lanka-i Felszabadító Tamil Tigrisek is, akik robbanóanyaggal megrakott hajókat és egyszemélyes tengeralattjárókat használtak.
Műszaki adatok:
Név: Jokoszuka MXY7 „Óka” (cseresznyevirág)
Típus: (öngyilkos) elfogó vadászrepülőgép
Fizikai jellemzők:
Hossz: 6,06 m
Fesztáv: 5,12 m
Magasság: 1,16 m
Szerkezeti tömeg: 440.kg
Max. felszálló tömeg: 2.140.kg
Motor: rakétahajtómű, 3 db, egyenként 2,6 kN tolóerejű (7,8 kN összteljesítménnyel) (Type 4 Mark 1 Model 20, szilárd üzemanyagú)
Személyzet: 1 fő
Fegyverzet: 1200 kg-nyi beépített robbanószer a gép orr-részében
Teljesítmények:
Végsebesség: >649 km/h (a becsapódás pillanatában kb. 1050 km/h
Csúcsmagasság: ismeretlen m
Emelkedőképesség: ismeretlen m/perc (a típus önerőből nem emelkedett)
Hatótávolság: 36 km