Gloster Gladiator

„Egy letűnt kor gladiátora”


Tervezés:

Az első világháború után a hadiipar minden területén jelentős visszaesés volt tapasztalható: a korábbi óriási volumenű megrendeléseket törölték és megszűnt az igény az új fejlesztésekre, ezért elapadtak a korábban végtelennek tűnő források.

Ennek következtében a nagy háború után a legtöbb ország csak a korábban gyártott legfejlettebb típusokat tartotta rendszerben, a járművek többségét pedig leselejtezték, mivel a kisméretű, békebeli haderő igényét ezek is ki tudták elégíteni. Még az 1920-as évek elejének típusai is inkább fejlesztések voltak, semmint teljesen új modellek, de ez a fajta visszaesés átmenetinek bizonyult.

Az 1920-as évek második felétől ismét megkezdődött a fegyverkezés - először csak új megoldásokat teszteltek, illetve a kisebb intenzitású gyarmati harcokban részt vevő intervenciós csapatokat látták el az új harceszközökkel, később viszont megkezdődött a teljes haderő modernizálása.

Ez a folyamat - többek között - az Egyesült Királyság légierejében is végbement. A brit hadügyminisztérium az 1920-as évek végén észlelte, hogy korábbi, 200 mérföld/órás (322 km/h-s) vadászrepülőik nem veszik fel a versenyt más nagyhatalmak típusaival, ezért az F.7/30-as kiírásban olyan típust igényeltek, amely legalább 250 mérföld/órás (402 km/h-s) sebességre képes, miközben a korábbi 2-vel szemben 4 géppuskával rendelkezik.

A ”jövő vadászgép-programjára” gyakorlatilag minden brit repülőgép-gyártó elkészítette a maga típusát: a Blackburn, a Bristol, a Hawker, a Supermarine és a Westland is pályázott (a cégek közül hiányzott a Gloster, mert a vállalat erőforrásait lefoglalta a - lassabb - Gauntlet fejlesztése).

Mind az öt cég elkészítette saját prototípusát, de az F.7/30-as program kudarccal végződött, aminek oka minden esetben a hajtóműre volt visszavezethető. A korábbiaknál nagyobb teljesítményt az új Rolls-Royce Goshawk hajtóművel kívánták elérni - ez gyakorlatilag a ”V” hengerelrendezésű, 12 hengeres Rolls-Royce Kestrel motor fejlesztett változata volt, melynek speciális gőzhűtésétől remélték a szükséges többlet-húzóerőt. A gyakorlatban azonban kiderült, hogy ez a megoldás túlságosan nehéz, komplikált és sérülékeny, ezért mindössze 20 db Goshawk motort gyártottak, halálra ítélve az F.7/30-as programot.

Ezt a kudarcot a Gloster - amely úgy vélte, hogy a hagyományos soros (”V” hengerelrendezésű) repülőgépmotorokat már nem lehet érdemben fejleszteni - nem bukásként, hanem nagyszerű lehetőségként élte meg. A gyár saját költségén átalakította a Gauntlet-et: az SS.37-es kódnevű modell kezdetben gyakorlatilag nem volt több egy Bristol Mercury M.E.30 csillagmotoros Gauntlet-nél (idővel számos ponton fejlesztették a gépet, hogy maximalizálják végsebességét).

1934. szeptember 12-én levegőbe emelkedett az első SS.37-es (még 530 lóerős Bristol Mercury IV-es csillagmotorral), később pedig egyre erősebb hajtóműveket teszteltek. A típus létjogosultságával kapcsolatban - annak bíztató teljesítménye ellenére - kétségek merültek fel (ld. lentebb), de Adolf Hitler Németországi hatalomra kerülése és az általa jelentett egyre komolyabb fenyegetés és a vetélytársak hiánya miatt a brit döntéshozók megalkották a kifejezetten a (Gladiator, azaz gladiátor névre keresztelt) SS.37-esre szabott F.14/35-ös programot, amely 23 db ilyen gép megvásárlását irányozta elő.


Konstrukció:

Történelmi távlatból ma már egyértelmű, hogy a biplánok bukásra voltak ítélve az egyfedelű típusokkal szemben (lévén a kétfedelű repülőgépek sebességét azok speciális szárny-kialakítása erősen korlátozza), de az 1930-as évek elején ez még nem volt myilvánvaló. A repülőversenyeken a tiszta fémépítésű, egyfedelű, erősen áramvonalazott, soros motoros típusok arattak, de a haderők sokáig ragaszkodtak a jól bevált, könnyebben repülhető és mozgékonyabb kétfedelűekhez, mivel számukra a teljesítménynél gyakran fontosabbnak bizonyult a megbízhatóság, az agilitás és a fejleszthetőség (több gyors fegyvertelen típus teljesítménye romlott le drasztikusan, amikor megpróbálták hadi használatra átalakítani).

A Gloster Gladiator maga is a korábbi éra kétfedelűi közé tartozott, ugyanakkor több új megoldás egyidejű használatával sikerült sebességét a korábban elérhetetlennek hitt 253 mérföld/órás (407 km/h-s) tartományba kitolni.

Ezen módosítások részeként a vadászgép a biplánokon kuriózumnak számító zárt pilótafülkét kapott, ugyanakkor továbbra is favázra feszített vásznat használtak a gép törzséhez és szárnyaihoz, ezért a Gladiator tömege üresen az 1,5 tonnát sem érte el.

A típus (a vetélytárs Hawker által kifejlesztett) szárnya a késői biplán-építés tipikus példája. A Gladiator két pár rendkívül keskeny szárnnyal rendelkezett: ezek közül az alsó az egyfedelű típusokon is használt alsó bekötésű volt (a törzs hasi oldalához csatlakozott), a felső viszont csupán támasztékokkal kapcsolódott az alsó szárnyhoz és a törzshöz.

Ez a fajta szárny-kialakítás nem volt önhordó, ezért a Gladiator-on oldalanként két pár döntött támasztó-rudat és kiegészítő huzalozást alkalmaztak (a huzalozok és támasztó-rudak száma lényegesen alacsonyabb volt az első világháborús kétfedelűekkel összehasonlítva, de így is jelentős légellenállást generált). A brit vadászgép lekerekített vezérsíkjai szintén nem önhordóak voltak, ezért ezeket is megtámasztották.

A Gladiator első sorozatgyártású változatát egy Bristol Mercury IX-es egysoros, 9 hengeres csillagmotor emelte a levegőbe. Ez az erőforrás maga is az 1920-as, 30-as évek fordulójának tipikus terméke volt. 840 lóerős teljesítményével majdnem minden sorozatgyártású brit repülőgép-motornál nagyobb teljesítményű volt, de az egység már elérte a fejleszthetőség határát, ugyanakkor még nem rendelkezett a (későbbi Mercury-változatok teljesítményét 1500 lóerőig is kitoló) turbófeltöltővel.

A repülő hajtóműve áramvonalas burkolatot kapott, valamint a (nem behúzható) futómű burkolatát is minimalizálták (a típus két első és egy bolygókerekes hátsó futószárral rendelkezett).

A korábban használt, jellemzően mindössze 2 db géppuskával szemben (a kiírásnak megfelelően) a Gladiator már 4 db géppuskával rendelkezett: ezek közül kettő a motor két oldalára, egy-egy pedig az alsó szárnyak alá került (a szárnyak túlságosan vékonyak voltak ahhoz, hogy rájuk vagy beléjük építsenek gépfegyvereket és nem tették lehetővé bombateher felfüggesztését sem). A kezdeti Vickers géppuskákat hamarosan amerikai Browning-okra cserélték, azon jobb megbízhatóság miatt.


Szolgálatban:

Amikor a Gladiator bemutatkozott, a kétfedelűek híveik jogosan kérdőjelezték meg a biplánok korszakának végét. Amikorra azonban két évvel később szolgálatba állt, már levegőbe emelkedett a Hawker Hurricane, majd a Supermarine Spitfire (mindkét típust a kudarcra ítélt F.7/30-as programból fejlődött tovább). A Hurricane és a Spitfire letisztult, egyfedeles kialakításukkal már megjelenésekor nagyobb teljesítményűek voltak, mint a Gladiator és ez a különbség az újabb változatokkal együtt még tovább nőtt.

A Gladiator-ból ennek ellenére rendeltek - részben azért, mert ekkor a légierők nagy részét sok országban még kisebb teljesítményű kétfedelűek alkották, amelyek ellen (a remények szerint) a Gloster típusa sikerrel vehette fel a harcot, ráadásul mind a Spitfire, mind a Hurricane gyártása viszonylag lassan haladt.

Összesen 747 db Gladiator készült és a típusra több megrendelés is érkezett: a Gloster vadászgépét összesen 13 országba exportálták; köztük Görögországba, Portugáliába és Svédországba, de (a brit fennhatóság alatt álló) Irakba és Dél Afrikába is. Relatív rövid gyártási időtartama alatt a Gladiator-ból mindössze négy változatot gyártottak. Az eredeti Gladiator I-es mellett a Mercury VIIIA-motoros, háromlapátú fém légcsavarral felszerelt Gladiator II-t, az ebből létrehozott (38 db módosított Gladiator II-es) hordozófedélzeti Sea Gladiator Interim-et és a végleges repülőgéphordozó-fedélzeti Sea Gladiator-t.

A Spitfire tündöklése elhomályosította a Gladiator-t, pedig a típus számos bevetésen repült, tucatnyi országban. 1937-től Gladiator-ok biztosították London légvédelmét, bár a második világháború kezdetére ezeket nagyrészt már kiváltották egyfedelű típusok (a felszabadult gépeket nagy számban küldték a Brit Birodalom korábbi gyarmataira, köztük a Közel-Keletre és Észak-Afrikába).

1938-tól Gladiator-ok Kínában harcoltak a támadó Japánokkal szemben. A típus sikeresnek bizonyult az (egyfedelű) Mitsubishi A5M „Claude” vadászgépek ellen, de az alkatrész-utánpótlás hiánya miatt a Gladiator-okat kénytelenek voltak a relatív veszélytelen kiképzésre visszavonni (az új generációs A6M „Zero”-k ellen a brit gép már nem tudta felvenni a versenyt). Finn Gladiator-ok harcoltak a Téli háborúban, majd a Folytatólagos háborúban a Szovjetunió ellen.

A típussal repültek Európában a Furcsa háború alatt, Norvégiában, Belgiumban és az Anglia csatában is. A kezdeti sikereket hamarosan komoly veszteségek váltották fel, mert a Gladiator-ok nem voltak ellenfelei a gépágyúkkal felszerelt, lényegesen gyorsabb német Messerschmitt Bf 109-eseknek.

A másodlagos hadszíntereken azonban a típussal még értek el sikereket. Málta 1940-es ostromában heteken át mindössze néhány Gladiator védte a szigetet az olasz támadóktól (jobb manőverező képességüknek és a kiképzésnek hála a típussal nem csak Fiat CR.42 „Falco” kétfedelűeket, de a Macchi C.200 „Saetta”-ket is lelőttek).

Gladiator-ok harcoltak Görögországban, Irakban és Szíriában is - utolsóként a finn légierő vetette be ilyen repülőket, 1943-ban. Több korabeli szovjet típushoz hasonlóan a Gladiator is egy átmeneti vadászgép volt, amely később már súlyos veszteségeket szenvedett, ezért idővel teljesen kiváltották a modern típusok, de néhány éves szolgálati ideje alatt komoly segítséget jelentett a nehéz idők átvészelésében (a Gladiator egyetlen komoly problémáját kiváló éghetősége jelentette). Zárásképpen érdemes megjegyezni, hogy amíg a Gladiator volt az Egyesült Királyság utolsó rendszeresített kétfedelű vadászgépe, a szintén a Gloster által gyártott Meteor vált az első brit sugárhajtású vadászrepülőgéppé.


Műszaki adatok:

Név: Gloster Gladiator Mk I

Típus: vadászrepülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 8,36 m

Fesztáv: 9,83 m

Magasság: 3,58 m

Szerkezeti tömeg: 1.462.kg

Max. felszálló tömeg: 2.088.kg

Motor: légcsavaros, 830 Le-s (Bristol Mercury IX, ”csillag” hengerelrendezésű, 9 hengeres, léghűtéses)

Személyzet: 1 fő

Fegyverzet: 4 db 7,7 mm-es géppuska (M1919 Browning, kettő a motor oldalain, egy-egy az alsó szárnyak szárnyak alatt)

Teljesítmények:

Végsebesség: 407 km/h

Csúcsmagasság: 9995.m

Emelkedőképesség: 702 m/perc

Hatótávolság: 689 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.