Fiat G.91
„A kikosarazott hajadon”
Tervezés:
A második világháború Olaszországban is hatalmas pusztítást okozott. Az olaszok ugyan a győztesek oldalán fejezték be a háborút, de érdemben nem tudtak lerövidíteni a háború hosszát, ráadásul a németekkel és a japánokkal együtt a fasiszta Olaszország volt a világháború kirobbantója, az olasz diktátor, Benito Mussolini pedig minden lehetséges módon igyekezett Adolf Hitlerhez hasonlítani.
A mediterrán országban 1946-ban erőszakmentes módon megdöntötték a mindössze egyetlen hónapig uralkodó utolsó olasz király, II. Umbertó hatalmát és megalakult a Repubblica Italiana (olasz; olasz köztársaság), ennek ellenére az egy évvel későbbi békeszerződésben Olaszországot a legyőzöttekhez hasonlóan kezelték: az ország elvesztette területei egy részét valamint gyarmatait és jóvátételt kellett fizetnie (5 országnak), ráadásul korlátozták haderejét.
Az olasz légierő által szolgálatban tartható repülők számát a többi haderőnemhez hasonlóan rendkívül lecsökkentették: a szabályok mindössze 200 vadászgép és kb. ugyanennyi egyéb típust engedélyeztek, megtiltották bombázók rendszerben tartását és a légierő állományát 25000 főben maximalizálták.
Hamarosan azonban a győztes (demokratikus) nagyhatalmak felismerték a kommunizmus jelentette mind nagyobb fenyegetést, ezért a Kelet- és Közép-Európa nagy részét uralma alá hajtó Szovjetunió ellen létrehozták az Észak-atlanti Szerződés Szervezetét (angol rövidítéssel: NATO-t). Olaszország a 12 alapító tag egyike volt és nyilvánvalóvá vált, hogy a kommunista fenyegetés ellensúlyozására az olasz légierő fegyverzetét is modernizálni kell. Ezt kezdetben leselejtezett amerikai dugattyús vadászgépekkel oldották meg, 1952-ben viszont az olaszok hozzáférést kaptak a (korlátozottan sikeres) Republic F-84 „Thunderjet” sugárhajtóműves vadászgéphez.
Az olasz repülőgép-ipar újraéledt hamvaiból, amihez hozzájárultak a külföldi programok is. A NATO két felhívása kulcsszerepet játszott az olasz repülőgépgyárak feltámasztásában - ezek közül a kevésbé nagyratörő program az Aermacchi MB-326-ost eredményezte: egy kétüléses, korlátozottan csapásmérésre is alkalmas kiképzőgépet.
A másik program ennél ambiciózusabb volt: amikor az amerikaiak koreai háborús tapasztalatára reflektálva felmerült az igény új, sugárhajtású alacsonytámadó repülőgépek rendszeresítésére, a NATO egyes körei úgy vélték, hatékonyabb lenne egyetlen típust rendszeresíteni, semmint hogy minden ország maga fejlesszen ki egy (az alacsony darabszám miatt nem megtérülő) modellt. Ennek az elvárásnak köszönhetően írták ki a 1953-ban a NATO Light Weight Tactical Strike Fighter (LWTSF) programot.
A döntéshozók fő elvárása az volt, hogy a leendő modell legyen kisméretű, könnyű és ezáltal olcsó. A kiírásban számos kikötést tettek (legalább 0,95 Mach-os sebesség, minimum 280 km-es hatókör, kellően erős fegyverzet hordozása, maximum 1100 méter hosszú, nem betonozott kifutópályáról való felszállás képessége, stb.), de a követelmény részét képzete az is, hogy a nemzetközi trenddel szembemenve minél egyszerűbb, feláldozható gépet hozzanak létre.
Azért, hogy megelőzzék a hosszú (és igen költséges) fejlesztési ciklust, a gyártók mindössze két hónapot(!) kaptak terveik beadására, de a várható rendkívül magas gyártási szám miatt (gyakorlatilag minden NATO ország potenciális megrendelőnek számított), összesen 10 terv érkezett (a pályázók között volt az amerikai Northrop és a francia Dassault, valamint a Sud-Est is).
Olaszországból az Aerfer pályázott a Sagittario 2-essel, valamint a Fiat, a G.91-essel. Ez utóbbit a rendkívül termékeny Giuseppe Gabrielli tervezte, aki már az 1930-as években is a Fiat repülőgépgyártó-üzletágánál, a Fiat Aviazione-nál dolgozott (a Gina becenevű G.91-esben erre utalt a ”G” betű).
G.91-est a többi benyújtott tervvel együtt a NATO 1952-ben létrehozott Advisory Group for Aerospace Research and Development (angol; repüléstani kutatási és fejlesztési csoport, röviden: AGARD) bizottsága vizsgálta (a csoport vezetője a Magyarországból emigrált Kármán Tódor gépészmérnök volt). 18 hónappal később a Breguet Br.1001 „Taon”-t, a G.91-est (és később a Dassault Mystére XXVI-ot) találták megfelelőnek és rendeltek belőlük 27 példányt.
Konstrukció:
A G.91-es sikerét annak köszönhette, hogy a Fiat nem az alapoktól kezdte a tervezést, hanem az amerikai F-86 „Saber”-t (az F-84-es nyilazottszárnyú utódját) módosította. Az olasz repülő külsőre nagyrészt megegyezett az F-86-ossal, viszont a Gina orrán, a beömlőnyílás fölött egy meglepően kisméretű, előreugró orrkúpot alakítottak ki (ez alkotta a gépbe szerelt kamerák házát).
Maga a repülőgép a kornak megfelelően teljesen fémből készült és a típus fél-önhordó vázat kapott - azért, hogy növelhessék a gyártás sebességét, a Gina-t három fő egységből építették egybe (a részegységeket különböző helyeken gyártották és csak a végszerelésnél találkoztak). Az orr-részben kapott helyet az elektronika nagy része, a barát-ellenség felismerő rendszer és 3 videokamera, valamint szintén az első szekcióhoz tartozott a pilótafülke is, amelyet három oldalról acél páncélzattal erősítettek meg.
A középső elemet maga a gép törzse alkotta a fegyverzettel és a hét üzemanyag tartállyal (utóbbiakat szintén külön páncélzat védte). A repülő harmadik blokkját alkotó szárnyak két elemből álltak: a belső szekciót egybeépítették a törzzsel, a külsőket viszont rövid idő alatt le lehetett szerelni: ezzel egyrészt lehetővé vált a sérült elemek helyszíni cseréje, másrészt egyszerűbbé vált a gépek szállítása.
A Gina szárnyait az F-86-oséhoz hasonlóan hátranyilazták, de a repülő 8,56 méteres fesztávolsága lényegesen kisebb volt amerikai elődjéénél. A G.91-es farka szintén az F-86-ost másolta: a hátranyilazott függőleges vezérsíkokat a törzs felső részébe, a szárnyaknál magasabbra építették be.
A G.91-est egy darab angol Bristol Siddeley Orpheus sugárhajtómű mozgatta. Ezt a britek eredetileg repülő céltárgyak meghajtására fejlesztették ki, de olyan hatékonynak bizonyult, hogy a NATO LWTSF programjába is bevonták: a 10 terv közül kilencet ez az erőforrás mozgatott. A Gina mellett a hasonló felépítésű és feladatkörű, kortárs brit Folland Gnat-ot is meghajtó Orpheus 22,2 kN tolóerejével gyengébb volt az akkor szolgáló vadászgépek motorjánál, viszont a G.91-es tömege is lényegesen alulmúlta az F-86-osét, ezért az erőforrás kellően mozgékonnyá tette az olasz repülőt, amelynek végsebessége meghaladta az 1000 km/h-t.
A G.91-es futóműve a hidegháború alatt szinte kizárólagosan használt tricikli elrendezésű volt (egy orr és két törzs alatt tengellyel). Azért, hogy tartani tudják a rövid, szükség-repülőterekről való indulás és leszállás képességét, a futószárakra alacsony nyomású gumikat szereltek, valamint kiegészítő féklapokat és egy fékernyőt is beépítettek. A gépet gyártó Fiat terveket készített egy fékhorog beépítésére is - ezzel a repülőgép-anyahajókon használt megoldással lehetővé vált volna a szükséges leszállópálya hosszának további csökkentése.
Alacsonytámadásra tervezett repülőként a Gina több különféle fegyverzet hordozására volt alkalmas. Fedélzeti fegyverzetét 4 db 12,7 mm-es M2-es nehézgéppuska alkotta (ezt a németek két 30 mm-es DEFA gépágyúra cserélték), amelyeket a törzsbe telepítették. A fedélzeti fegyvereket és az ezeket kiszolgáló lőszerkészletet is úgy építették be, hogy azokat könnyen és gyorsan, akár a felszállópályán, mindössze kétfős személyzet képes legyen cserélni.
A beépített gépfegyverek mellett 4 szárnyak alatti függesztési pontot is kialakítottak, ezek verziótól függően 500-650 kg-os maximális terhelhetőséggel rendelkeztek. A megerősített pontokra 68 mm-es SNEB vagy 80 mm-es SURA R80-as nem irányított rakétákat, különböző bombákat, gépágyú-konténereket, valamint kiegészítő üzemanyag tartályokat lehetett felszerelni (a G.91-es repülők elleni fegyverzetére nem fordítottak figyelmet, mivel úgy tervezték, védelmüket mindig élvonalbeli vadászgépek fogják ellátni, veszély esetén pedig a Gina sebességét elégségesnek tartották ahhoz, hogy elmeneküljön).
Szolgálatban:
A Gina első prototípusa 1956. augusztus 9-én emelkedett először a levegőbe, melyeket másfél évvel később követték az első előszériás példányok. Ezzel átfogó tesztelés kezdődött meg: először egy újonnan felállított olasz egység képében, később olasz pilótákkal NATO megfigyelők előtt, végül német pilóták által. A G.91-es sikeresen szerepelt és megnyerte az LWTSF NATO Basic Military Requirement 1 (NBMR-1) programját, a típus mégsem vált olyan sikeressé, mint tervezték.
Olaszország már azelőtt megrendelte a Gina-t, hogy a győztest kihirdették volna, de amikor 1957-ben egy prototípus lezuhant, Franciaország kilépett a programból és a britek is úgy döntöttek, hogy inkább saját repülőgépet fejlesztenek (ez politikai döntés volt, a prototípus-fázisban ugyanis a mai napig előfordulnak balesetek). 1958-ban a G.91-es hivatalosan megnyerte az NBMR-1-es kiírást, de az amerikaiak megvonták az ígért pénzügyi támogatást (ők abban bíztak, hogy az egyik amerikai pályázó fog győzni).
Emiatt Olaszország mellett a G.91-est csak Németország és Portugália rendszeresítette. Összesen mintegy 770 db Gina készült, az olasz Fiat mellett a repülőt Németországban a Flugzeug-Union Süd csoport gyártotta (ezt a Dornier, a Heinkel és a Messerschmitt repülőgépgyárak alkották) – a németek 294 gépet szereltek össze.
A repülőből számos alváltozatot megterveztek, de ezek többsége nem jutott el a sorozatgyártásig. Az egyes modellek csak kismértékben tértek el egymástól: a G.91R/1 például a könnyű támadó/felderítő modell volt, ebből hozták létre többek között a megerősített szerkezetű a G.91R/1B-t és a kétüléses, kiképző G.91T/1-et.
A prototípusok egy része kifejezetten a (nem realizálódó) külföldi megrendelések kielégítésére épült: ilyen volt a G.91R/5 (Norvégiának), a G.91T/4 (az Amerikai Egyesült Államoknak) vagy a G.91YS (Svájcnak).
A Gina-ból egyetlen továbbfejlesztett változat épült, a G.91Y (ld. balra). Ezek lényegesen nagyobbak voltak az alapváltozatnál, mert az egyetlen Orpheus sugárhajtómű helyett két General Electric J85-öst hordoztak, ami lényegesen megnöveltek a gép teljesítményét és az általa hordozott fegyverzetét is - 67 G.91Y készült, mindet az olasz légierő használta.
Az elkészült repülőket éles harcban sosem használták, ehhez a legközelebb azok a portugál példányok kerültek, amelyeket 1974-ben Angolába vezényeltek, hogy a két helyi függetlenségpárti erőt elrettentsék az egymással való harctól, de néhány hónap múlva a gépeket visszarendelték.
A típust a NATO már az 1960-as évek elején le kívánta váltani, de az ebből a célból létrehozott NBMR-3 (rövid felszállópályát igénylő, vagy függőlegesen felszállni képes könnyű csapásmérő repülőgép) program nem eredményezett sorozatgyártású repülőt. Emiatt Németország az 1980-as évekig használta G.91-eseit, Olaszország pedig egészen 1995-ig üzemeltetett Gina-kat.
A G.91-es egy rendkívül rövid határidővel létrehozott, egyszerű típus volt: pontosan olyan, amit a bizottság elvárt, de az aktuálpolitikai ebben az esetben is felülírta a realitást, ezért az egységes NATO-repülőgép program sohasem realizálódott (hasonló történt többek között az Panavia Tornado vadászbombázóval és a Eurofighter Typhoon vadászgéppel is).
Műszaki adatok:
Név: Fiat G.91 „Gina”
Típus: (sugárhajtású) alacsonytámadó repülőgép
Fizikai jellemzők:
Hossz: 10,30 m
Fesztáv: 8,56 m
Magasság: 4,00 m
Szerkezeti tömeg: 3,100.kg
Max. felszálló tömeg: 5.440.kg
Motor: sugárhajtóműves, 22,2 kN teljesítményű (Bristol Siddeley Orpheus 803)
Személyzet: 1 fő
Fegyverzet: 4 db 12,7 mm-es nehézgéppuska (M2 Browning, a törzsben), 4 függesztési ponton lehetőség nem irányított rakéták, bombák, gépágyúkonténerek vagy kiegészítő üzemanyag-tartályok hordozására
Teljesítmények:
Végsebesség: 1075 km/h
Csúcsmagasság: 13.100.m
Emelkedőképesség: 1800 m/perc
Hatótávolság: 1150 km