English Electric Lightning

„Fény az angol naplementében”


Tervezés:

A valaha hatalmas, de területileg széttagolt Brit Birodalom minden korban igyekezett ütőképes hadsereget fenntartani (erre nem csak más országok ellen, de a belső ellenállók megregulázása miatt is szükség volt). Az angol katonaság évszázadokon át egyet jelentett a hatalmas hadiflottával: elveik szerint tengeri haderejüknek erősebbnek kellett lennie a méretben utána következő két ország együttes erejének.

Az ország élen járt a modern technológiák és elvek alkalmazásában is: az 1906-ban szolgálatba állított HMS DREADNOUGHT csatahajó például nem csupán önálló hajó-kategóriát teremtett - mellette minden korábbi hadihajó elavultnak számított.

Az első világháború alatt az angolok egy újabb korszakalkotó haditechnikai újítással, a harckocsival jelentősen befolyásolták a háború menetét. Bár az első Mark I-es a DREADNOUGH osztályhoz hasonlóan egy új korszak kezdetét jelentette, később az angolok fokozatosan lemaradtak és a második világháború végéig képtelenek voltak valóban hatékony páncélosok gyártására (ez a hiányt később pótolták).

A szigetország emellett a harci repülőgépek terén is képes volt kiemelkedő típusok gyártására; elég csak a világháborús Supermarine Spitfire-re vagy a Hawker Tempest-re gondolni. A háború végére (Németország és az Amerikai Egyesült Államok mellett) az Egyesült Királyságban is rendszerbe állt az első sugárhajtású repülőgép (a Gloster F.41 „Meteor”) is.

A háború után a legtöbb harceszköz fejlesztése lelassult vagy leállt, de az egymástól egyre jobban eltávolodó szövetségesek tovább folytatták a sugárhajtóműves vadászgépek tervezését: megindult a hajsza a bűvös határ, a hangsebesség átlépésére.

Több ország folytatott előrehaladott kísérleteket, de közülük az angol Miles M.52 volt a legfejlettebb. Irracionális módon az angolok a programot leállították és egyes alkatrészeket átadtak az amerikaiaknak, akik így 1947-ben képesek voltak áttörni a hanghatárt a Bell X-1-el. Végül az időközben jelentősen meggyengült Egyesült Királyságban is felismerték a sugárhajtóműves gépek fontosságát: három angol vállalat (de Havilland, Hawker, Supermarine) hat ilyen első generációs vadászgépet készített.

Csakhogy a sugárhajtóművekben rejlő lehetőségeket még távolról sem aknázták ki: az 1950-es végén rendszerbe álltak a még erősebb és gyorsabb típusok, melyek már a hangsebesség kétszeresére is képesek voltak. A világhatalmi státuszát elvesztő Egyesült Királyság igyekezett megfelelni az elvárásoknak, de sem a Gloster Javelin, sem pedig a de Havilland DH.110 „Sea Vixen” nem tudta elérni még az egyszeres hangsebességet (1235 km/h) sem.

A hangsebesség feletti sebességre képes külföldi vadászgépekre reagálva folytatódtak a Miles M.52-vel megkezdett tervek, de a több ismert angol nagyvállalat részvételével zajló program nagyon lassan haladt (részben azért, mert az újszerű terveket a döntéshozók nem fogadták el).

Több mint egy évtizednyi fejlesztés után jelent meg a P.1, majd a P.2 prototípus, melyek számos forradalmi megoldást hordoztak, de sorozatgyártásra alkalmatlanok voltak. Végül egyes megoldásokat (pl.: a változtatható nyilazású szárnyat és a ”T” alakú vezérsíkokat) elhagyták, létrehozva az English Electric Lightning nevű vadászgépét.


Konstrukció:

A Lightning teljesen egyedi formájú repülőgép volt, de külsőre több részlete hasonlított a kortárs szovjet MiG-19-esre. Az angol gép testét úgy alakították ki, hogy a lehető leg-áramvonalasabb legyen, ezzel is elősegítve a korábbiaknál nagyobb sebessége elérését.

A szovjet gépekhez hasonlóan a Lightning-nál is a vadászgép orrába építettek egy központi légbeömlőt, mely közepén egy radarkúp kapott helyet. A törzs eredetileg közel kör keresztmetszetű volt, de a szűk térbe nem fért elegendő mennyiségű üzemanyag. Azért, hogy növelhessék a típus minimális hatótávolságát, a repülő hasára testhez simuló póttartályt terveztek (ezt több modern vadászgépen, például az amerikai General Dynamics F-16-oson is alkalmazzák). Meglepő, de még a gép fékszárnyaiban is kialakítottak egy-egy kisméretű üzemanyag-tartályt.

Az angol típus szárnya bonyolult mintázatú volt, ezáltal maximálva a gép teljesítményét különböző repülési feltételek mellet. A szárnyak központi része hátranyilazott volt (a nagyobb sebességért), de a külső szekció kifelé szélesedett (erre az erősen hátranyilazott szárnyú repülőknél fellépő instabilitás kiküszöbölésére volt szükség). A típus farokrésze az egyhajtóműves gépekre hasonlított, mert a Lightning két sugárhajtóművét teljesen egyedi megoldással egymás fölé építették (ezáltal csökkenthették a törzs keresztmetszetét, de pl. tűz esetén így mindkét hajtómű megsérülhetett).

A két Rolls-Royce Avon hajtómű komoly teljesítményét a négyfokozatú utánégetővel ideiglenesen 70 kN fölé növelhették. A gép képes volt a szupercirkálásra (hangsebesség feletti tartós haladásra, utánégető használata nélkül) - ez a mai 4. és 5. generációs vadászgépeknél már elvárt képesség, de a Lightning korában még kuriózumnak számított. A típus végsebessége is kiváló volt: a specifikációban eredetileg meghatározott 1600 km/h-s sebességgel ellentétben a sorozatgyártású példányok hangsebesség kétszeresével is haladhattak.

A vadászgép hagyományos, hárompontos futóművet kapott, de ez a részegység is rendelkezett két sajátossággal: az orrfutót nem lehetett kormányozni és a főfutókat a Lightning kifelé, a szárnyakba húzta be.

Az éjjel-nappali radar mellett a gépet felszerelték barát-ellenség felismerő rendszerrel is. A harcjármű fegyverzetét alapesetben egy pár 1,18 inch-es (30 mm-es) gépágyú alkotta, ezt egészítette ki egy pár infravörös irányítású de Havilland Firestreak rakéta (később a típus utódját, a Hawker Siddeley Red Top típust használták).


Szolgálatban:

E vadászgép fejlesztése (hasonlóan a tajvani AIDC F-CK-1-hez) igen lassan haladt: a prototípus első felszállására csak 1955. július 18-án került sor. Az első gép 1959-ben állt szolgálatba: ekkorra az eredetileg Excalibur-nak nevezett gépet már átkeresztelték Lightning-ra.

A Lightning F.1 alapmodellt mindössze két év után felváltották a fejlettebb Lightning F.1A-val. Ezen a variánson több módosítást hajtottak végre: a nagyobb teljesítményű rádió mellett többek között beépítettek egy légi-utántöltő csonkot is (1960-ban a British Aircraft Corporation felvásárolta az English Electric-et, ezért az F.1-et gyakran „BAC Lightning”-ként emlegették).

A következő modell a Lightning F.2 volt, de ez a típus is csak kisebb részletekben különbözött a korábbiaktól (pl. a javított utánégető-rendszerben). Az ezt követő Lightning F.3 minimálisan már külsőre is eltért az elődöktől: a jobb radarral és rakétával felszerelt variáns nagyobb méretű függőleges vezérsíkot kapott. Ezen kívül három további, hasonló harci alváltozat készült: a Lightning F.2A, az F.3A és az F.6 (a típusból T.4, illetve T.5 néven kétszemélyes kiképző-változat is készült).

A Lightning korának egyik legnagyobb teljesítményű és legfejlettebb vadászgépe volt: egyes képességei még az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió hasonló típusaiét is meghaladták. Ennek azonban ára volt: a gép minden variánsánál felmerültek kisebb-nagyobb problémák és az elégtelen hatótávolságot sem sikerült orvosolni. A gépek egy részét például a sugárhajtómű kigyulladása miatt elvesztették és a bonyolult felépítés a földi személyzet számára is gondot jelentett. A szárnyakba behúzható kerekeket a lehető legkeskenyebbre kellett tervezni, de gyenge szerkezetük miatt minden 7. repülés után selejtezni kellett őket. A Firestreak rakéták teljesítménye sem volt megfelelő, ezért próbálkoztak két további gépágyú beépítésével (hasonlóan a Hawker Hunter-hez), ám ezt végül elvetették.

Mindezek és a nehéz vezethetőség ellenére a pilóták kedvelték a gépet, mivel teljesítménye messze meghaladta az Egyesült Királyságban szolgáló más vadászgépekét. A 329 db legyártott gépből az angolok mellett Kuvait (14 db) és Szaud-Arábia (47 db) is vásárolt a Lightning-okból.

A típust mára mindenhol kivonták a szolgálatból. A gép éles bevetésen sohasem vett részt, bár gyakran kellett elfogniuk a légtérbe behatoló szovjet vadászgépeket (ez csak kíséretet jelentett, rakétát sohasem indítottak). Lightning mindössze egyetlen (dokumentált) alkalommal lőtt le más repülőgépet, de az is egy meghibásodott hazai (angol) Hawker Siddeley Harrier volt, amely a pilóta katapultálása után tovább repült (azért lőtték le, hogy ne juthasson a szovjetek kezére).

Összességében azonban a Lightning kiváló gépnek számított - exportálását elsősorban az akkori politikai helyzet akadályozta és annak ellenére, hogy ma már nem áll szolgálatban, máig ez az egyetlen angol tervezésű vadászgép, amely képes volt a kétszeres hangsebességre.


Műszaki adatok:

Név: English Electric Lightning F.6 „Lightning” (villámlás)

Típus: együléses (elfogó) vadászrepülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 16,80 m

Fesztáv: 10,60 m

Magasság: 5,97 m

Szerkezeti tömeg: 14.092.kg

Max. felszálló tömeg: 20.752.kg

Motor: sugárhajtóműves, 2 db, egyenként 55,74 kN (utánégetővel 71,17 kN) tolóerejű (Rolls-Royce Avon 301R)

Személyzet: 1 fő

Fegyverzet: 1 db 30 mm-es gépágyú (ADEN Mk 4), 2 db rakéta (de Havilland Firestreak vagy Hawker Siddeley Red Top)

Teljesítmények:

Végsebesség: 2415 km/h (2 Mach)

Csúcsmagasság: 18.000.m

Emelkedőképesség: 6000 m/perc

Hatótávolság: 1660 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.