Boeing P-26
„Bogyóköpködő Boeing”
Tervezés:
Ahogy az a honlapon találtható több más, korai amerikai katonai repülőgépről szóló cikkben is említésre kerül, a világon elsőként az Amerikai Egyesült Államokban építettek modern értelemben vett repülőgépet (a Wright Flyer-t, 1903-ban), de az amerikai repülőgép-fejlesztés érdemben csak az első világháború második felében, az ország hadba lépését követően futott fel, amikor a hadsereg megrendelésére számos vízi repülőgépet gyártottak.
Az Amerikai Egyesült Államokban, meggazdagodott emigráns szülőktől származó William Edward Boeing 1909-ben, egy világkiállításon látott először működő repülőgépet, ami olyan nagy hatást tett a 27 éves fiatalemberre, hogy elhatározta, ő is megtanul repülni. Boeing egy amerikai mérnökhöz, Glenn Luther Martin-hoz fordult, akitől megvásárolt egy gépet (Martin repülőgép-gyára több összeolvadást követően máig működik, Lockheed Martin néven). A repülőgép a tesztelés során megsérült, de mivel ekkor a csekély kereslet miatt a gépeket teljes mértékben kézzel, egyenként építették, amely lekötötte a Martin repülőgépgyár teljes kapacitását, a pótalkatrészek legyártására hónapokat kellett várni. Boeing úgy vélte, ennyi idő alatt akár egy komplett gép is megépíthető, ezért az amerikai haditengerészet egy mérnökével, George Conrad Westervelt-elt együtt megépítették a B&W Seaplane nevű repülőgépet. Ebből a típusból mindössze két példányt gyártottak, mert az eredeti cél egyetlen gép építése volt saját használatra, de Boeing elhatározta, hogy Martin-hoz hasonlóan repülőgépeket fog gyártani.
1916-ban Boeing megalapította a Pacific Aero Products nevű céget, amely egy évvel később felvette a Boeing Airplane Company (továbbiakban Boeing) nevet. A cég első típusa a Boeing Model C (Model 1) vízi repülőgép lett, amelyet a világháború alatt 56 példányban gyártották az amerikai haditengerészet és a légierő számára. A repülőgépgyár az első világháborút követően is folytatta a fejlesztést, létrehozva mások mellett a Boeing B-1 (Model 6), Model 6D és Model 7 repülőcsónakokat, de a világháború végével a kormány törölte a hatalmas volumenű katonai megrendeléseket, miközben a piacot elárasztották az olcsó, használt repülőgépek.
A Boeing csak kiegészítő tevékenységek révén tudott életben maradni, ugyanakkor sikeresen nyitott a szárazföldi katonai repülőgépek felé: az 1921-es Boeing GA-1 (Model 10) háromfedelű csapásmérő repülőgépből 10 példányt, a PW-9 (haditengerészeti szolgálatban FB) (Model 15) vadászgépből pedig 158 egységet építettek. A Boeing később is igyekezett a piac minden szeletét kiszolgálni, bár egyik típusa sem vált kiemelkedően sikeressé (a Boeing NB iskolagépből 74 példányt, a Model 40 postagépből 80 darabot, az F2B vadászgépből pedig 33 egységet gyártottak).
Az 1920-as évek végén az Amerikai Egyesült Államok megkezdte légiereje modernizációját, ezért a Boeing a korábbi F2B és F3B típusok kiváltására létrehozta a Boeing P-12 (haditengerészeti szolgálatban F4B) típust, amely a Boeing első jelentős sikere volt: 1932-ig 586 gépet építettek. A több tucatnyi alváltozatban gyártott és több országnak exportált P-12-es elődeinél valamivel kisebb, de hagyományos kétfedelű repülőgép volt, azonban az 1930-as évek elején megjelenő több új technológia révén a korábbiaknál lényegesen jobb képességű típusok jelentek meg.
A Boeing a vadászrepülőkkel párhuzamosan 1930-ban megépítette a Monomail postagépet, amely már fémből készült testet kapott és egyfedelű szárnyakkal rendelkezett. A Monomail tisztán posta-, valamint vegyes, levelek és utasok hordozására egyszerre képes verziója egyaránt kudarc volt és mindössze két ilyen gép készült, ugyanakkor a típus alapul szolgált a továbbfejlesztett YB-9-nek, amely az amerikai légierő első egyfedelű, fémtestű bombázójává vált, amelyet ráadásul már behúzható futóművel gyártottak.
Mindössze 7 db YB-9 bombázó épült, azonban a Boeing az ezen szerzett tudást felhasználta egy új generációs vadászgéphez is, amely a hadseregtől a XP-936 kódot kapta (gyári jelzése Model 248 volt), míg rendszeresítését követően P-26 néven vált ismertté. A jármű nem rendelkezdett hivatalos becenévvel, a pilótákról a pejoratív Peashooter (angol; szárított borsószemeket lövő gyerekjáték, bogyóköpködő, átvitt értelemben apró, alacsony energiájú, erőtlen lőfegyver) nevet kapta.
Konstrukció:
A Boeing P-26 tipikus 1930-as évek eleji repülőgép volt: a típus bázisát a korábbi, elavult repülőgépek alkották, de a járművön több modern megoldást is használtak. A Boeing YB-9 volt az Amerikai Egyesült Államok első tisztán fémépítésű bombázója, az egy évvel későbbi Peashooter pedig az első tisztán fémépítésű amerikai vadászrepülőgép.
A típuson megtartották az előd F4B általános felépítését, azonban fontos változtatás volt, hogy a P-26 már nem két-, hanem egyfedelű típus volt, a korábbiaknál kisebb, 8,5 méteres fesztávolságú szárnyak azonban még nem voltak önhordók, ezért azt a korábbiakhoz hasonlóan fém huzalokkal rögzítették. A P-12/F4B szögletes vezérsíkjaival szemben a P-26-oson áramvonalasabb, legömbölyített függőleges és vízszintes vezérsíkokat alkalmaztak.
A típusok közötti rövid idő miatt az 1931-es P-26-os ugyanazt az egysoros, 9 hengeres léghűtéses Pratt & Whitney R-1340 „Wasp” csillagmotort kapta, amely az 1926-os Boeing F2B, az 1928-as F3B és a fél évvel későbbi F4B típusokat is meghajtotta, ugyanakkor az alapváltozat a korábbi 425 helyett már 600 lóerős teljesítményt biztosított. Az új erőforrással a repülőgép alapváltozatának végsebessége már elérte a 377 km/h-t.
A Peashooter a Boeing korábbi vadászgépeihez hasonlóan nem behúzható futóművet kapott két első és egyetlen kisméretű hátsó kerékkel, de a légellenállás csökkentésére (áttételesen a végsebesség növelésére) mindhárom futószár (a farokkeréké is) áramvonalazó burkolatot (közkeletű nevén ”gatyaszárat”) kapott. A harctéren a legtöbb típusról leszerelték ezeket a fém elemeket, mert telementek sárral, a P-26-oson azonban erre nem volt lehetőség, mert a burkolathoz rögzítették a szárnymerevítő huzalokat.
1930-as évek eleji vadászgépként az együléses P-26-os pilótája nyílt pilótafülkében kapott helyet, a gép fegyverzete pedig a későbbi vadászgépekkel összehasonlítva minimális volt: a repülőgép mindössze 2 db 7,62 mm-es M1919 „Browning” géppuskát kapott, valamint lehetőség volt 2 db 45 kg-os légibomba hordozására. A típusból alternatív fegyverzetű változatot is építettek: ez 1 db 7,62 mm-es géppuska mellett 1 db 12,7 mm-es nehézgéppuskát, valamint 5 db 14 kg-os légibombát szállított.
Szolgálatban:
A Boeing P-26 első prototípusa 1932. március 20-án teljesítette első felszállását: a típus megjelenésekor a leggyorsabb amerikai vadászgépnek számított, azonban az egyfedelű szárnyak miatt jelentősen csökkent a repülőgép teljes szárnyfelülete, áttételesen alacsony sebességen csökkent a manőverező-képessége, miközben megnőtt a leszálló-sebesség. Ezen jellemzők a kezesebb kétfedelű típusokhoz szokott pilóták számára szokatlanok voltak, ezért több baleset történt, amelyek közük nem egy esetben a P-26-os fejre állt. Azért, hogy megakadályozzák a súlyos fejsérüléseket, a P-26-os pilótafülkéjének fejtámláját megmagasították, amely a modern versenyautókon használt bukókerethez hasonló funkciót töltött be.
A Peashooter első változata (P-26A) 1933-ban állt hadrendbe az amerikai légierőnél. 111 db P-26A készült, amelyet 2 db kísérleti P-26B követett üzemanyag-befecskendezéses motorral, majd további 23 db karburátoros P-26C. A repülőgépet az Amerikai Egyesült Államokban kizárólag a légierő üzemeltette (a korábbi Boeing vadászgépekkel szemben a haditengerészet nem), emellett Model 281 jelzéssel a P-26C változatot exportra is gyártották (1 példányt tesztelésre Spanyolország, 11 darabot pedig Kína vásárolt meg).
A Boeing P-26 hasonló utat járt be, mint a kortárs francia Dewoitine D.500-as: a típus megjelenésekor az ország leggyorsabb vadászgépének számított, de a rendkívül gyors fejlődés miatt egy-két éven belül lényegesen jobb képességű vadászgépek jelentek meg, amelyekkel az elavult P-26-os nem versenyezhetett. 1933-ban levegőbe emelkedett a Boeing Model 247 a világ egyik első modern (tisztán fémépítésű, egyfedelű, zárt pilótafülkés, behúzható futóműves) utasszállító repülőgépe, amivel párhuzamosan a cég megépítette az XF6B (Model 236) prototípust, a Boeing utolsó kétfedelű vadászgépét, ezt azonban a haditengerészet nem rendelte meg, mert még a P-26-osnál is rosszabb teljesítményt nyújtott.
A Boeing 1936-ig 151 db P-26-ost gyártott, de ekkorra megjelentek a tökéletesített egyfedelű típusok (pl.: Consolidated P-30, Curtiss P-36 Hawk, Seversky P-35), ráadásul az erősebb motorral szerelt utolsó generációs kétfedelű vadászgépek (pl.: Grumman F3F) is gyorsabbak voltak (az 1930-as évek végén megjelenő még újabb vadászgépek pedig minden korábbi modellt kiszorítottak).
A Boeing vállalat a konkurenciára válaszul már 1934-ben megalkotta a P-26 továbbfejlesztett változatát, a P-29-et, amelyen igyekezett a Peashooter minden hiányosságát orvosolni. A P-29-es már teljes mértékben önhordó szárnyakat kapott, ezáltal nem volt szükség a merevítő huzalokra. Ez ugyanúgy csökkentette a típus légellenállását, mint a zárt pilótafülke és a behúzható futómű, azonban az első, P-29A változat mindössze 25 km/h-val volt gyorsabb a P-26-osnál, ráadásul a zárt fülketető túlságosan korlátozta a kilátást, ezért később visszatértek a nyitott fülkére, a hadsereg azonban egyik modell iránt sem érdeklődött (a jobboldali fotón egy Boeing P-29 látható).
Az elkészült P-26-osokat elsőként Kínában vetették be a támadó japánok ellen, míg a spanyolok egyetlen példányát a Spanyol polgárháborúban alkalmazták. Az élénk, általában kék-sárga színekre festett amerikai P-26-osok a második világháború kitörését követően már csak másodvonalbeli feladatokat láttak el. 28 gépet az amerikai fennhatóság alatt álló Fülöp-szigetekre küldtek, amelyek közül többet 1941 végén bevetettek a lényegesen modernebb japán repülőgépek ellen és összesen 4 repülő, köztük 3 db Mitsubishi A6M „Zero” vadászgép lelövését jelentették, de a japánok előretörését nem sikerült megállítani, ezért az amerikaiak megsemmisítették a fülöp-szigeteki P-26-osokat. Néhány P-26-os még a háború második felében is hadrendben állt: ezeket 1942-től kiképző gépként átadták a guatemalai légierőnek: az utolsó példányok egészen 1956-ig hadrendben maradtak.
1944-ben a Boeing még megépítette az XF8B (Model 400) repülőgép-hordozóról üzemeltethető vadászrepülőt, de ez a típus ugyanúgy nem került sorozatgyártásba, mint az amerikai F-35-ös program részeként fejlesztett, 2000-es Boeing X-32. A későbbi F/A-18-as repülőgépeket a McDonnell-Douglas gyártotta, amelyet a Boeing felvásárolt, ezért az 1932-es P-26-os máig az utolsó Boeing által fejlesztett, gyártásba került vadászgép (a cég azonban máig a világ egyik vezető nagyméretű repülőgép-gyártója).
Műszaki adatok:
Név: Boeing P-26A „Peashooter” (bogyóköpködő)
Típus: (együléses) vadászrepülőgép
Fizikai jellemzők:
Hossz: 7,19 m
Fesztáv: 8,50 m
Magasság: 3,00 m
Szerkezeti tömeg: 996.kg
Max. felszálló tömeg: 1.524.kg
Motor: légcsavaros, 600 Le-s teljesítményű (Pratt & Whitney R-1340-27, ”csillag” hengerelrendezésű, 9 hengeres)
Személyzet: 1 fő
Fegyverzet: 2 db 7,62 mm-es géppuska (M1919, a szárnytövekben), lehetőség maximum 90 kg-nyi bomba hordozására
Teljesítmények:
Végsebesség: 377 km/h
Csúcsmagasság: 8.400.m
Emelkedőképesség: 219 m/perc
Hatótávolság: 580 km (átrepülésnél 1022 km)