Arado Ar 68
„Az utolsó német kétfedelű vadászgép”
Tervezés:
Az első világháború alatt a Német Birodalom a világ egyik legnagyobb és legfejlettebb repülőgép-gyártó országának számított, ahol csak vadászrepülőgépekből több tucat típust fejlesztettek és építettek olyan gyártók, mint az Albatros, az Aviatik, a Fokker, a Hansa-Brandenburg, a Kondor, az LFG Roland, az LVG, a Pfalz, a Schütte-Lanz, a Siemens-Schuckert és más gyártók (a Fokker repülőgépgyár egy-, két- és három-fedelű vadászgépei különösen sikeresnek bizonyultak).
A Német Birodalom fejlett repülőgép-gyártása ellenére elvesztette az első világháborút, ami a német repülőgépgyártás megszűnésével járt. A győztes nagyhatalmak - mindenekelőtt Franciaország - eltökélt szándéka volt egy újabb jövőbeli francia-német háború mindenáron történő elkerülése, ezért az első világháborút lezáró Versailles-i békeszerződésben Németországot nemcsak rendkívüli mértékű jóvátétel fizetésére kötelezték és több ipari régiót elcsatoltak, de mások mellett minden modern harcjármű fejlesztését, gyártását és hadrendben tartását megtiltották.
A németek ezt követően egyáltalán nem fejleszthettek semmilyen motoros katonai vagy polgári repülőgépet, a légierőt pedig feloszlatták. A szabályozást hamarosan enyhítették (engedélyezték tisztán polgári célú repülőgépek korlátozott fejlesztését), de a cégek túlélése érdekében (a tiltásokat kikerülendő) a Dornier repülőgépgyár Svájcba, a Fokker Hollandiába, a Junkers pedig a Szovjetunióba települt át, azonban a német repülőgépgyárak többsége ezt nem tudta megtenni, ezért ezek megszűntek vagy átalakultak.
Az első világháború alatt több mint két tucat típust (elsősorban vízi repülőgépeket és bombázókat) fejlesztő Flugzeugbau Friedrichshafen (FF) a háború után Németországban próbált boldogulni, de a kisméretű vízi repülőgépekre (köztük az 1919-es FF.71-re) nem volt kereslet, ezért a cég 1923-ban csődbe jutott. Az FF Warnemünde városában található repülőgépgyára egy tulajdonosváltást követően önállóan folytatta a gyártást, kizárólag exportra (a vásárló a cég Jugoszláviában létrehozott leányvállalata, az Ikarus volt).
Azért, hogy álcázzák a megnövekedett alkatrész-szállítást, két évvel később a gyár átkerült az Arado kereskedőcég égisze alá, amelyet kifejezetten a Versailles-i békeszerződés által tiltott, katonai alkatrészek exportálására hoztak létre. Az Arado repülőgépgyár az 1920-as években elsősorban alkatrész-gyártóként működött, de emellett minimális példányszámban komplett repülőgépeket is épített (köztük 4 db S I kiképzőgépet 1925-ben, majd 14 db SC I kiképzőgépet 1926-ban). Az 1920-as évek végén - az erősödő német igényre válaszul - az Arado felfuttatta repülőgép-gyártását.
A cég egyaránt fejlesztett kiképzőgépet (SC II), vízi repülőgépet (W 2) és szárazföldi utasszállítót (V I), ezek mellett azonban (teljes titokban) megkezdte az ekkor még tiltott katonai repülőgépek újbóli fejlesztését is. Az Arado első vadászgépe, az 1927-es SD I rendkívül rossz repülési jellemzőkkel rendelkezett, ezért ezt követően további prototípusok épültek: az SD II és az SD III, de amikor a gépeket a Szovjetunióban található Lipeck városába szállították (itt működött a német rejtett légierő), kiderült, hogy rossz teljesítményük miatt alkalmatlanok a sorozatgyártásra.
Az Arado a hibákból tanulva megalkotta az először 1930-ban levegőbe emelkedő Arado Ar 64-est, amelyből ugyan mindössze 24 példányt gyártottak, de a típus így is a német légierő első új, német fejlesztésű vadászrepülőgépévé vált. A kétfedelű Ar 64-es mindössze 250 km/h-s végsebességgel rendelkezett, ezért (kisebb változtatások mellett) a 9 hengeres, 530 lóerős Siemens (licencgyártott brit Bristol Jupiter) motort az új fejlesztésű soros, 12 hengeres BMW VI motorra cserélték, létrehozva a 750 lóerős, 300 km/h-s végsebességű Arado Ar 65-öst.
Az Arado 1932-ben megalkotta az igen sikeres Ar 66-os kiképzőgépet, de a megerősödő német légierő igényeire a korábbi Dornier és az 1922-ben (a Hansa-Brandenburg korábbi főtervezője által) alapított Heinkel repülőgépgyárak maguk is új vadászgépek terveit nyújtották be: a Dornier a Do 10-et, míg a Heinkel a HD 43-at és a He 49-et.
A három típus egyike sem került sorozatgyártásba, de a Heinkel a He 49 alapján létrehozta a He 51-est, amelyből a német légierő 700 példányt rendelt és a típus Németország új alapvető vadászrepülőgépévé vált (a típust eredetileg az Arado Ar 65-ös kiváltására szánták, de a két repülőgép párhuzamosan szolgált).
Amikor 1933-ban az Adolf Hitler vezette Nemzetiszocialista Német Munkáspárt hatalomra került, a párt egyértelművé tette, hogy az ország többé nem fogja betartani be a Versailles-i békeszerződés tiltásait, sőt, hatalmas erőkkel kezdett az újonnan felállított német légierő, a Luftwaffe újrafegyvezésébe. Jelentős megrendelés reményében mások mellett az Arado vállalat is új repülőgépek fejlesztésébe kezdett. Párhuzamosan két kétfedelű vadászgépet fejlesztettek: az Ar 67-est, amely az Ar 65-ös fejlettebb változata volt, és egy új modellt, az Ar 68-ast; e cikk utóbbi típusról szól.
Konstrukció:
Az Arado Ar 68-as a korábbi Ar 65-öshöz hasonló típus volt, de annál nagyobb teljesítménnyel (kifejezetten az Ar 65-ösnél erősebbre tervezett Heinkel He 51-es kiváltására szánták). A repülőgép vegyes építésű volt: az első szekció, köztük a motortér fém burkolatot kapott, a törzs nagy részét azonban még favázra feszített vászon alkotta.
Az Ar 68-as 9,5 méteres hosszával több mint egy méterrel hosszabb volt az Ar 65-ösnél, ugyanakkor azzal közel azonos, 11 méteres fesztávolságú szárnyakat kapott. Az Ar 68-as elődjéhez hasonlóan kétfedelű típus volt, amelyeket merevítőrudakkal és kisszámú huzallal rögzítettek. A vadászgép hagyományos kialakítású farokrészt kapott egyetlen függőleges és két vízszintes vezérsíkkal: a szárnyak mellett a vezérsíkok sem voltak önhordók, ezért azokat további merevítő-rudakkal erősítették meg.
Az Ar 68-as új fejlesztésű szárnyait a korábbiaknál magasabb sebességre tervezték, de az Arado számára problémát jelentett a nagy teljesítményű erőforrás megtalálása. Jobb híján a repülőgép első prototípusába egy 660 lóerős BMW VI hajtóművet építettek, amely az 1930-as évek elején a legfontosabb német repülőgép-motornak számított (többek között a már említett Dornier Do 10, Heinkel He 51, valamint Arado SSD I prototípus, és az Ar 64-es, illetve Ar 65-ös modellek is használták).
Az Ar 68-ason az Arado igyekezett csökkenteni a repülőgép légellenállását: a pilóta továbbra is nyitott ülésben kapott helyet, de áramvonalas motorburkolatot alkalmaztak, valamint megtartották az Ar 65-ös nem behúzható futóművét, de azt is áramvonalas burkolattal (gúnynevén „gatyaszárral”) látták el (utóbbit a fronton általában leszerelték, mert a kerekek burkolata teletömődött sárral).
Második világháború előtti kétfedelű repülőgépként az Ar 68-as fegyverzete minimális volt: a típus mindössze 2 db 7,92 mm-es géppuskával rendelkezett a pilóta előtt, emellett lehetőség volt maximum 60 kg-nyi bomba hordozására.
Szolgálatban:
Az Arado Ar 68-as első, Ar 68 V1 jelű példánya 1934-ben emelkedett a levegőbe a már említett 660 lóerős 12 hengeres BMW VI motorral, de ezt követően további prototípusokat építettek más erőforrásokkal. Az Ar 68a és 68d egy-egy 641 lóerős BMW VId motort kapott, az Ar 68b és 68c egy-egy 610 lóerős Junkers Jumo 210A motort, míg az Ar 68e egy 680 lóerős Junkers Jumo 210Da motort. A Junkers által gyártott hajtóművek a BMW motorokhoz hasonlóan egy ”V” hengerelrendezésű, 12 hengeres erőforrást takartak, de fordított, ”A” kialakításban, emiatt az Ar 68-as orr-részét áttervezték (ezek könnyen felismerhetők elnyújtott, fokozatosan elkeskenyedő alakjukról).
A repülőgépet végül a 610 lóerős Junkers Jumo 210 egységekkel kezdték gyártani, amelyekkel a típus 330 km/h-s végsebességre volt képes - ez a modell az Arado Ar 68E jelet kapta, de emellett gyártásba került az Arado Ar 68F, 725 lóerős BMW VI 7.3 motorokkal. Később létrehoztak egy feltöltős BMW motorral szerelt változatot (Ar 68G), majd egy új, 850 lóerős BMW 132-es csillagmotorral és zárt pilótafülkével szerelt variánst (Ar 68H), de egyik sem került sorozatgyártásba. Az alábbi fotón egy BMW- és egy Junkers Jumo-motoros Arado Ar 68-as látható.
Az Ar 68-as közvetlenül a Heinkel He 51 után, 1936-ban jelent meg. A típusból 511 példányt gyártottak (kizárólag a Luftwaffe számára), azonban a típus az 1930-as évek gyors fejlődésének áldozatává vált. Az Ar 68-ast eredetileg az Ar 65-ös fejlesztett változatának számító Ar 67-essel párhuzamosan fejlesztették, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy előbbi a jobb képességű típus, ezért egyetlen Ar 67-es előállítását követően utóbbi fejlesztését leállították.
Az Ar 68-as tervezésével párhuzamosan az Arado gyár elindult egy új német kiíráson, amely kiképzőgépként is alkalmazható könnyű vadászrepülőgépet kiképzőgépet igényelt: az Arado Ar 76-os az Ar 68-ashoz hasonlóan 1934-ben emelkedett először a levegőbe és lényegesen gyengébb, alig 200 lóerős motorja ellenére (felső bekötésű egyfedelű szárnyának köszönhetően) nem sokkal rosszabb teljesítményt nyújtott. Az Arado Ar 68-as gyártásának előkészítése alatt, 1935-ben levegőbe emelkedett az Arado Ar 80-as is; egy egyfelű, középszárnyas típus zárt pilótafülkével és behúzható futóművel, amelyet szintén csak egy 640 lóerő Junkers Jumo 210 motor hajtott, ennek ellenére végsebessége meghaladta a 400 km/h-t.
Az Arado Ar 68-as frontszolgálata így igen rövid volt: 1936-ban állt hadrendbe és 1937-38-ban a német Harmadik Birodalom legfontosabb vadászépének számított, azonban már 1938 végére kiszorult a frontszolgálatból. A repülőgépet bevetették a Spanyol polgárháborúban, de a szovjetek új, a kétfedelű I-15-öst váltó egyfedelű Polikarpov I-16-os vadászgépei ellen hátrányba került. Az Ar 68-ast a problémák ellenére 1939-40-ben éjszakai vadászgépként használták, ezt követően azonban már csak kiképzőgépként alkalmazták (1944-ig).
Az Ar 68-as tipikus 1930-as évekbeli kétfedelű vadászgépnek számított: a korábbi típusoknál gyorsabb és fejlettebb volt, de viszonylag alacsony teljesítményű motorja és jelentős légellenállást generáló szárnyai miatt az új fejlesztésű egyfedelű vadászgépek ellen már nem volt esélye. Hibái ellenére az Ar 68-as rendelkezett egy komoly előnnyel: alacsony sebességen is jól vezethető maradt és csekély volt a leszálló-sebessége, ezért 1936-ban megalkották az Ar 95-ös vízi repülőgépet, majd egyévvel később (a csillagmotoros Ar 68H alapján) az Ar 197-es fejlesztést, amelyet kifejezetten a német Graf Zeppelin repülőgép-hordozóra szántak.
Az Arado végül sem az Ar 68H-n alapuló Ar 197-est, sem az Ar 95-ösön alapuló Ar 195-öst nem gyártotta, mert ezek helyett a légierő a lényegesen erősebb, 1100 lóerős Daimler-Benz DB 601-es motorral szerelt (de azokhoz hasonlóan kétfedelű) Fieseler Fi 167-est választotta ki (utóbbiból is csupán 14 példány épült, mert a Graf Zeppelin építését leállították). A jobboldali fotón egy Arado Ar 197-es látható.
A fentebb említett egyfedelű Ar 80-as szintén nem került sorozatgyártásba (a Luftwaffe új alapverő vadászgépe a Messerschmitt Bf 109 lett), azonban a megszerzett tapasztalatokat felhasználva az Arado 1938-ban megépítette az Ar 196-ost, egy újabb BMW 132-motoros, de már egyfedelű hidroplánt, amelyből 511 példányt gyártottak. Az Arado vállalat ezt követően még számos további repülőgépet tervezett, de a cég fokozatosan háttérbe szorul és az Ar 68-as után nagyobb sorozatban már csak az Ar 96-os kiképzőgépet (2891 db) és a háború végi Ar 234 sugárhajtóműves bombázót (214 db) gyártották, mielőtt a cég 1945-ben megszűnt.
Műszaki adatok:
Név: Arado Ar 68
Típus: (kétfedelű) együléses vadászrepülőgép
Fizikai jellemzők:
Hossz: 9,50 m
Fesztáv: 11,00 m
Magasság: 3,30 m
Szerkezeti tömeg: 1.600.kg
Max. felszálló tömeg: 2.020.kg
Motor: légcsavaros, 725 LE-s (BMW VI 7.3, ”V” hengerelrendezésű, 12 hengeres, léghűtéses)
Személyzet: 1 fő
Fegyverzet: 2 db 7,92 mm-es géppuska (MG 17, a pilótafülke előtt), lehetőség 6 db 10 kg-nyi bomba (SC 10) hordozására
Teljesítmények:
Végsebesség: 330 km/h
Csúcsmagasság: 7.400.m
Emelkedőképesség: 756 m/perc
Hatótávolság: 500 km