Aicsi D3A

„Szürke kis mészáros”


Tervezés:

A második világháború előtt és alatt a nyugati világ, különösen az Amerikai Egyesült Államok lenézte a Japán Birodalom hadseregét és úgy tartotta, hogy néhány kivételtől eltekintve (ld.: Mitsubishi A6M „Zero”) a japánok képtelenek modern harcjárművek gyártására.

Az igaz volt, hogy a birodalom harckocsik terén nem érte el az európai szintet, de ennek az volt az oka, hogy a japánok számára a légierő és a haditengerészet, ezen belül is a flotta légiereje bírt kiemelt fontossággal.

Ez főként annak volt köszönhető, hogy (a Brit Birodalomhoz hasonlóan) a Japán Birodalom is egyetlen főszigetből, illetve több gyarmatból állt. Az ország több ezer szigete közül a lakosság túlnyomó része mindig is a négy legnagyobbon (Hokkaidó, Honsú, Kjúsú, Sikoku) élt, ugyanakkor ezen területek kevesebb, mint tizede művelhető és minimális a fellelhető ásványkincs-vagyon. Ez praktikusan azt jelentette, hogy (akárcsak ma) Japán gyakorlatilag minden stratégiai nyersanyagból behozatalra szorult, ezért a birodalom sorsa a haditengerészetük és légierejük képességein múlott.

Ezzel az ország vezetése is tisztában volt, ezért - és hódító törekvések miatt - igyekeztek a lehető legmodernebb hadihajókat és repülőgépeket kifejleszteni és szolgálatba állítani. A Birodalmi Japán Haditengerészet modernizációs programjának részeként az elavult, Aicsi D1A jelű, kétfeldelű zuhanóbombázót is lecserélték.

A D1A leváltására 1936-ban kiírt (11-Si jelű) felhívásra három cég pályázott: a Micubisi (Mitsubishi), az Aicsi (Aichi) és a Nakadzsima (Nakajima) - ebből a két utóbbi cég 2-2 kiértékelő példányra kapott megrendelést.

A két, hasonló küllemű, egyfedeles gép közül az Aicsi egy egyszerű típussal pályázott: repülőjüket a 710 lóerős Nakadzsina Hikari 1-es hajtómű mozgatta és több szempontból a német Heinkel He 70-es gyors postagépre hasonlított.

Az első prototípus 1938 elején emelkedett a levegőbe, de a tesztek során a gép siralmas eredményeket produkált. Igaz, hogy képes volt 370 km/h-ra felgyorsulni, de ezért nagy árat fizetett: ekkora sebességnél a zuhanóbombázók számára kulcsfontosságú, nagyméretű féklapok erősen berezonáltak.

A hajtómű sem volt kellően erős, ettől a gép lomhává vált, a motor mellett problémák jelentkeztek a szárnyakon is, ráadásul a haditengerészet 400 km/h feletti végsebességű gépet szeretett volna, ám erre a kis teljesítményű csillagmotor nem volt alkalmas.

A második, D3A1 jelű prototípust ezét jelentősen továbbfejlesztették. Új, erősebb hajtóművet építettek be, megnövelték a szárnyak fesztávolságát és módosították az alakját, erősebb fékszárnyakat szereltek fel és a megnövelték a függőleges vezérsík méretét is.

A változtatások sikeresek voltak - nőtt a zunaó repülő végsebessége, fordulékonyabbá vált és jóval kisebb eséllyel esett dugóhúzóba. A döntéshozók ezt már megfelelőnek ítélték, ezért az új haditengerészeti zuhanóbombázó gyártását D3A néven az Aicsi repülőgépgyár kezdhette meg (a típust a második világháború alatt az amerikaiak 99-es típusú zuhanó bombázó, majd Val kódnévvel illették).


Konstrukció:

Megjelenésekor a D3A - különösen Ázsiában - rendkívül modern típusnak számított. Maga a repülő már alsószárnyas volt, zárt, gazdagon üvegezett pilótafülkét kapott és teljesítményével is a világ élvonalába tartozott.

A közepes méretű Val relatív hosszú törzzsel rendelkezett, annak ellenére, hogy mindössze kétfős legénységgel repült és a háború második felében már a hordozható fegyverzet mennyisége is minimálisnak számított.

A D3A szárnyai két szakaszból álltak, a nagyobb külső szekció enyhe ”V” beállítást kapott. Maguk a szárnyak aerodinamikailag kedvező, lekerekített formát kaptak, ami csökkentette a légellenállást, azaz végső soron növelte a sebességet (a korszak több élvonalbeli vadászgépe is hasonló, ovális szárnyakat kapott).

A gép farokrésze egyszerű, két vízszintes és egy függőleges elemből álló vezérsíkot kapott, a szárnyakhoz hasonlóan lekerekített végekkel.

A zuhanóbombázó sorozatgyártású változatának mozgatását kezdetben egy Mitsubishi Kinsei 3-as motorral tervezték megoldani. Ez - szemben az eredetileg tervezettel, 9 helyett 14 hengeres volt és részben ennek köszönhetően teljesítménye 710-ről 840 lóerőre nőtt.

Az erősebb motor egyben a gép végsebességét is növelte, de a későbbiekben még nagyobb teljesítményű erőforrásokat használtak (az 1000 lóerősnél gyengébb hajtóművek 30-as években még általánosnak számítottak).

Átmeneti típusként a Val futóműve fordított tricikli elrendezésű volt és még nem volt behúzható, de a két nagyobb első kerék egy-egy ”gatyaszár”-nak csúfolt áramlásterelő burkolatot kapott (ezt a szárazföldi egységek gyakran leszerelték, mert telement sárral, de a repülőgép-hordozók ez a probléma nem jelentkezett).

A D3A-kat zuhanóbombázónak szánták, ezért fő fegyverzetük egyetlen 250 kg-os (vagy alternatívaként 2 db 60 kg-os) bomba volt. Az 1930-as években megszokott módon a gép önvédelmi fegyverzete minimális volt: a típus orrába 2 db 7,7 mm-es géppuskát szereltek és egy további, szintén 7,7 mm-es géppuskát kapott a hátsó lövész.


Szolgálatban:

Majdnem két évvel az első felszállást követően, 1939 decemberében megkezdődött a zuhanóbombázó gyártása - ekkor két további változtatást eszközöltek: a motort egy 1070 lóerős egységre cserélték és megnövelték a függőleges vezérsík méretét.

Ezzel a D3A1 (hivatalos jelöléssel 99-es típusú 11-es modell) végsebessége 389 km/h-ra nőtt és jelentősen javult a manőverező-képessége (az elkészült példányok tesztelésre az Akagi és a Kaga repülőgép-hordozókra kerültek).

Voltak Kínában harcoló példányok is, de a Val-ok leghíresebb bevetése mégis az amerikai Pearl Harbor katonai támaszpont elleni meglepetésszerű támadás volt. Az 1941. december 7-én lezajlott támadásban 6 japán repülőgép-hordozó és kísérőhajók közelítették meg a bázist.

Magát a támadást a repülőgépek (és a hatástalannak bizonyuló törpe-tengeralattjárók) végezték. A japánok háromféle gépet vetettek be: az A6M „Zero”-k biztosították a vadász-fedezetet, a tényleges rombolást azonban az Aicsi D3A „Val” és Nakajima B5N „Kate” zuhanóbombázó, illetve torpedó-vető repülőgépek végezték.

A hatás elképesztő volt: a két hullámban bevetett 353 gép közül a japánok 29-et vesztettek, az amerikaiak viszont 188-at és további 155 megsérült. A fő célpontok a hadihajók voltak: négy csatahajó teljesen elpusztult, három súlyosan megsérült, a USS Oklahoma az oldalára dőlt (3-3 cirkáló és romboló is komoly károkat szenvedett), a halottak száma meghaladta a 2000-et.

Az amerikaiak szerencséjére repülőgép-hordozóik közül egy sem tartózkodott a kikötőben, így ezek megúszták a támadást (ez később döntő jelentőségűnek bizonyult), azt azonban nem lehet elvitetni, hogy a D3A-k óriási pusztítást végeztek.

A Val-ok később is sikeresen szerepeltek. Pályafutás alatt elpusztítottak 11 rombolót, 2 cirkálót, 1 felfegyverzett kereskedelmi hadihajót, ráadásul végeztek 6 repülőgép hordozóval és 1 repülőgép-anyahajóval is (ez egyben azt is jelentette, hogy korlátozott teljesítményük ellenére a japán gépek közül a D3A-k pusztították el a legtöbb ellenséges hadihajót).

Hatékonyságuk fokozására a Val-ból elkészítettek két további változatot is: a D3A2 (99-es típusú 12-es modell) már egy 1300 lóerős Kinsei 54-es hajtóművet kapott (ettől végsebessége 430 km/h-ra, a hordozható bombák tömege 370 kg-ra nőtt).

Később - elavultsága miatt - a Val-okat kivonták a frontszolgálatból, a kiképzésre átépített példányok jelzése D3A2-K (99-es típusú 22-es modell) lett.

A zuhanóbombázás mellett (kényszerből) egyes példányokat szárazföldről vagy vadászgépként vetettek be, bár ebben a szerepkörben csak rendkívüli fordulékonyságukban bízhattak.

A D3A-kat a háború végéig használták, de ekkorra sebességük már minimálisnak számított, ezért jelentős számban estek áldozatul az új amerikai vadászgépeknek. A típusból összesen 1486 db készült el, néhányat 1945-ben öngyilkos támadásokban bombákkal megpakolva vetettek be (ebben a szerepkörben - a Jokoszuka MXY7-tel szemben - szintén nem voltak túl sikeresek).


Műszaki adatok:

Név: Aicsi D3A1

Típus: zuhanóbombázó repülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 10,20 m

Fesztáv: 14,37 m

Magasság: 3,85 m

Szerkezeti tömeg: 2.408.kg

Max. felszálló tömeg: 3.650.kg

Motor: légcsavaros, 1 db, 1070 Le-s (Mitsubishi Kinsei 44, ”csillag” hengerelrendezésű, 14 hengeres)

Személyzet: 2 fő

Fegyverzet: 3 db 7,7 mm-es géppuska (két 97-es típusú, előretüzelő, egy 92-es típusú, hátrafelé tüzelő), max. 250 kg-nyi bomba

Teljesítmények:

Végsebesség: 389 km/h

Csúcsmagasság: 9.300.m

Emelkedőképesség: ismeretlen m/perc

Hatótávolság: 1472 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.