T17E1

„Staghound”


Előzmények:

Az Amerikai Egyesült Államok az első világháború alatt az Antant hatalmak elsődleges gyártóbázisaként működött: hatalmas mennyiségű hadianyagot (köztük kézifegyvereket, repülőgépeket és hadihajókat) épített az amerikai, a brit, francia és orosz haderők számára, 1918-ban pedig felkészült az addig elképzelhetetlenül nagy mennyiségű harcjármű előállítására (pl.: csak a korábbi páncélosokat felülmúló Mark VIII-asból például havonta 1500 példányt terveztek gyártani). A háború vége miatt ezen tervek végül nem valósultak meg és az óriási megrendeléseket törölték (a Mark VIII-asból végül összesen 125 készült, ebből 100 db már a háborút követően).

Az 1910-es évek végén az amerikai haderő méretét is drasztikusan lecsökkentették, a páncélos haderőt és magukat a harckocsik fejlesztését pedig majdnem teljesen leállították. A bonyolult, lassú és drága nehézharckocsik helyett a hangsúly fokozatosan áthelyeződött a löveg nélküli könnyű harckocsikra és a hasonló páncélautókra, amelyek géppuskáikkal ideálisak voltak a helyi, alacsony intenzitású konfliktusok kezelésére, mivel elfogadható tűzerő és védelem mellett a nagy mozgékonyságot relatív alacsony árral párosították.

Az Amerikai Egyesült Államok a két világháború között visszatért a korábbi izolációs politikájához (kizárólag a közeli, érdekszférájába tartozó közép- és dél-amerikai országokkal harcolt), ezért az európai nagyhatalmakhoz képest szinte megszűnt a szárazföldi harcjárművek gyártása (az 1920-as Ford FT-B páncélautó neve ellenére lengyel modell volt, amely egy amerikai Ford T-modellre épült).

Az amerikai páncélautó-fejlesztés csak az 1930-as évek elején indult be a T7-es és M1-es (más néven T4-es) páncélautókkal. Ezek ugyan nem kerültek sorozatgyártásra, de az általuk szerzett tapasztalatokat az amerikaiak felhasználták az M3 féllánctalpas járműcsaládhoz, amelyet rendkívül magas számban építettek és számos szerepkörben alkalmaztak.

A második világháború alatt kiderült, hogy a megváltozott körülmények között a hadrendben álló típusoknál nagyobb tűzerejű páncélautókra van szükség: olyan modellekre, amelyek képesek löveg hordozására, ezáltal megsemmisíthetik az ellenséges könnyű harckocsikat, páncélautókat és más könnyű páncélzatú harcjárműveket.

Erre a célra több típust fejlesztettek (ld. „Szolgálatban” bekezdés), amelyek közül az amerikaiak a három tengelyes, könnyű páncélzatú jármű-sorozatot választották ki sorozatgyártásra (Studebaker T21, Ford T22 és Chrysler T23 tervek), a T22-es prototípusból létrehozva az M8 „Greyhound” páncélautót, de a britek több sikertelennek ítélt tervezetet is megrendeltek, köztük a T17E1 „Staghound” (angol; vadászkutya) modellt. Hivatalosan ezt a két elnevezést egyszerre nem használták: a páncélautót az amerikaiak a fejlesztés alatt T17E1-esként jelölték, amennyiben amerikai szolgálatra került volna, az M6 jelet kapja, míg brit szolgálatban a járművet Staghound-nak keresztelték.


Konstrukció:

A T17E1-est nehéz, támadó páncélautónak szánták, ezért a korábbi amerikai típusoknál lényegesen nagyobb tűzerővel és védelemmel rendelkezett. Annak ellenére, hogy a Staghound volt a legkisebb az új fejlesztésű amerikai páncélautók közül, a típus (az addigi, kizárólag géppuskával felszerelt modellekkel szemben) az M3 „Lee” közepes harckocsi nagyméretű, zárt tornyának módosított változatát kapta szerelték fel, benne egy 37 mm-es M6-os páncéltörő löveggel.

E kialakítás előnye volt a kipróbált torony és löveg kombinációja (benne egy párhuzamosított géppuskával), de emellett a páncélautó frontrészének jobb oldalán (hasonlóan a kortárs harckocsikhoz) egy további, előre-tüzelő géppuskát is elhelyeztek és egy harmadik, légvédelmi géppuskát rögzíthettek a torony tetejére (annak hátsó részére).

A kiemelkedő tűzerő és korabeli amerikai páncélautókon szokatlan, háromszemélyes torony mellett a T17E1 páncélzata is rendkívül vastag volt. A harcjármű teste egyszerű, szögletes lapokból állt, amelyeket hegesztéssel rögzítettek egymáshoz, a kész torony azonban öntött volt, lekerekített sarkokkal és kisméretű ellensúllyal a torony hátsó részén.

A Staghound tornyának frontrészét 45 fokban megdöntött, 44,5 mm vastag acél alkotta, míg a torony közel függőleges oldalai és hátsó része 31,8 mm vastag volt. A test frontrésze felül 22,2 mm-es, alul 15,9 mm-es volt, oldalt 19 mm-es, míg a legvékonyabb terület, a hasi páncéllemez hátsó blokkja 6,4 mm-es. Ez a páncélzat a gyakorlatban azt jelentette, hogy a típus közepes távolságból - szemből - ellenállt a német 20 és 37 mm-es páncéltörő lövegek találatának, kézifegyverekkel pedig kisebb távolságból sem lehetett átütni.

A páncélautók között komolynak számító tűzerő és védelem ára a jelentős tömeg volt: a Staghound 13928 kg-ot (közel 14 tonnát) nyomott, ezért mozgatásához nagy teljesítményű erőforrásra volt szükség. Mivel a harckocsi-motorok túlságosan nagy méretűek voltak, ezek helyett a T17E1-est két darab egybeépített GMC 270-es benzinmotorral hajtották, amelyek egyenként 97 lóerőt adtak le.

Ezzel a 12 hengeres, 194 lóerős erőforrással a négykerék-meghajtású páncélautó műúton 89 km/h-s végsebességre volt képes, míg a 230 literes üzemanyag-tartály épített úton 724 km-es hatótávolságot garantált. Jelentős tömege miatt a Staghound nem volt úszóképes, de felszerelték ködgránát-vetőkkel.


Fejlesztések:

A T17E1-es önálló konstrukció volt, nem kapcsolódott egyetlen korábbi páncélautóhoz sem. A típust eredetileg az amerikai hadsereg számára tervezték, de ehelyett az Egyesült Királyság használta, amely a harcjárművet az ott elérhető részegységekből fejlesztette, azonban a páncélautó összes változata azonos testet használt, az egyes modellek csupán a különböző harckocsikból átvett tornyukban és fegyverzetükben különböztek.

Az amerikaiak a T17E1 prototípus (és az „Utóélet” bekezdésben olvasható, légvédelmi T17E2) mellett tervezték a típus gyalogság-támogató változatának gyártását T17E3 jelzéssel, amely az amerikai M3 „Stuart” könnyű harckocsin alapuló M8-as nyitott tornyát kapta volna, benne egy rövid csövű 75 mm-es M3-as tarackkal, de erről végül letettek.

Az angolok számára a Chevrolet a T17E1-et Staghound Mk I jelzéssel gyártotta az M3-as közepes harckocsi tornyával, benne egy 37 mm-es löveggel és egy 7,62 mm-es löveggel. Az angolok szintén kialakítottak egy csapattámogató modellt, a Staghound Mk II-t, amely megtartotta az M3-as toronyát, de a löveget és a géppuskát kiszerelték, hogy helyükre egy hosszú csövű 76,2 mm-es (QF 3-as) vízszintesen tüzelő tarackot telepíthessenek.

A következő változatot, a Staghound Mk III-at kifejezetten páncélvadász szerepkörre szánták, tornyában egy 57 mm-es (QF 6) páncéltörő löveggel. Mivel ezt az eredeti (amerikai) M3-as harckocsi tornya már nem tudta volna befogadni, ehelyett a brit A15 Mark VI „Crusader” cirkáló harckocsi Mk III típusának tornyát használták (egy ilyen egység látható a bal felső fotón).

A páncélautók irányítására emellett kialakították a Staghound Command variánst is, amely egyáltalán nem rendelkezett toronnyal, de a lőszerkészlet helyére többlet rádiót telepítettek (ezen kívül további tervek és sorozatgyártásra nem került változatot is terveztek: a jobboldali fotó egy brit AEC Mk II páncélautó tornyával felszerelt Staghound-ot mutat, amely maga a Churchill harckocsiról származik).


Szolgálatban:

Az Amerikai Egyesült Államok páncélautó-fejlesztése a második világháború végéig három korszakra bontható. Az első amerikai páncélozott szárazföldi harcjármű az 1915-ös Davidson-Cadillac páncélautó volt, amelyet még az első világháború alatt követtek a Jeffery és White sorozatú, valamint a King típusú páncélautók. Ezen típusok mind kéttengelyes harcjárművek voltak korlátozott mozgékonysággal, vékony páncélzattal és egy-két géppuskával (ezt a kialakítást próbálták feléleszteni az 1930-as T7-es prototípussal).

Amikor az 1930-as években újraindult a páncélautók gyártása, megszülettek az M1/M2/M3 „Scout Car” páncélautók, amelyek továbbra is kéttengelyű kialakítással és egyetlen géppuskával bírtak, de mozgékonyságukat felül nyitott kialakítással növelték. Ezek nagyobb változata volt a háromtengelyes M1-es prototípus, a hasonló M3-as féllánctalpas csapatszállító páncélvadász változatai (M3 GMC és T48 GMC), valamint az M8 „Greyhound”: bár a Greyhound 37 mm-es lövegével szemben az M3-as egy 75 mm-es tábori löveget, a T48-as pedig egy 57 mm-es páncéltörő löveget hordozott, az M8-as lényegesen nagyobb mozgékonysággal rendelkezett).

A harmadik csoportot az új, teljesen zárt, viszonylag vastag páncélzatú páncélautók alkották, amelyeket egy 37 mm-es (a T18-as későbbi változatában 57 mm-es) páncéltörő löveget gyártottak. Ezek közé tartozott a kéttengelyes T17E1 „Staghound”, a három tengelyes T17 „Deerhound” és M38 „Wolfhound”, illetve a négytengelyes T27 és T18 „Boarhound”.

Hiányosságai ellenére az amerikaiak úgy döntöttek, hogy a második és harmadik csoport között átmenetet képező, jóformán páncélozatlan M8-as megfelel az igényeiknek, ezért további páncélautó-típusokat a második világháború alatt nem rendszeresítettek, a britek azonban a háború első felében súlyos gyártókapacitás-hiánnyal küzdöttek, ezért minden elérhető amerikai modellből hajlandóak voltak vásárolni (csak a T18-asra 2500 darabos megrendelést adtak le).

Az amerikaiak (a britek számára) a prototípusok közül három páncélautó sorozatgyártását kezdték meg: a T17, T17E1 és T18-as modellekét, de hamarosan kiderült, hogy a gyakorlatilag gumikerekes harckocsinak számító, 26,8 tonnás tömegű T18-ast az új M4 „Sherman” közepes harckocsi minden téren felülmúlja, ezért mindössze 30 ilyen modellt gyártottak és a háromtengelyes T17-esből is két év alatt összesen csupán 250 darabot gyártottak. Az egyetlen nagy sorozatban épített új páncélautó így a Staghound lett, amelyből 1942 végétől 1944 áprilisáig 3844 darabot építettek (egyes források 4096 példányos darabszámot említenek, a T17E1-be beleszámolva a 250 db T17-est is).

A Staghound még 1942-ben is ideális választásnak tűnt az Észak-Afrikai hadszíntérre, ahol a brit szolgálatban a lassabb amerikai M3 „Stuart” könnyű harckocsit és a szintén kevésbé mozgékony, ráadásul alacsonyabb megbízhatóságú brit cirkáló harckocsikat (köztük a Crusader-t) tervezték kiváltani vele. A páncélautó szerencsétlenségére nagyobb mennyiségben csak 1943 közepétől állt hadrendbe, amikorra a német és olasz erők Afrikában már kapituláltak, ezért a típust ehelyett Nyugat-Európában, az Olaszországi hadjárat alatt vetették be (brit megfelelőjével, az AEC páncélautóval), ahol azonban a vártnál rosszabbul teljesített.

E páncélautót a brit cirkáló harckocsikhoz hasonlóra tervezték méretéhez képest jelentős tűzerővel és végsebességgel, valamint elfogadható páncélvédelemmel, ami ideálisnak tűnt a mozgékonyságot igénylő, utakat és fedezéket nélkülöző sivatagi hadszíntéren - ezzel szemben Olaszországban a domborzat által szabdalt terepviszonyok statikus közelharcra kényszerítették a típust. A háború végső szakaszában ugyan ismét előtérbe került a mozgékonyság, de ekkorra a 37 mm-es és 57 mm-es páncéltörő lövegek már elavultnak számítottak és folyamatosan problémát jelentett a T17E1 jelentős mérete (főleg szélessége és tömegéből fakadó talajnyomása).

A Staghound így alapvetően kudarcnak számított (a gyártó ország nem rendszeresítette, a britek pedig nem tudták kihasználni), ugyanakkor jelentős darabszáma miatt a második világháborút követően e páncélautót az amerikai és brit hadi segély részeként tucatnyi országnak értékesítették.

Összesen több mint kéttucat ország használt T17E1 páncélautókat, amelyek között voltak európai államok (pl.: Belgium, Olaszország és a saját verziót építő Svájc), közép-amerikaiak (pl.: Kuba és Nicaragua), afrikaiak (pl.: Dél-Afrikai Köztársaság, Rodézia, Szudán), volt brit gyarmatok (pl.: Ausztrália, India, Kanada) és közel-keleti országok is (pl.: Jordánia, Libanon, Izrael). A Staghound az afrikai és közel-keleti sivatagos környezetben relatív sikeresnek bizonyult és a típust Dél-Rodézia 1976-ig, Libanon pedig egészen 1983-ig hadrendben tartotta, amely idő alatt helyi konfliktusokban több alkalommal bevetették.

Az Amerikai Egyesült Államok a páncélautókra a második világháborút követően is csupán kisegítő harcjárműként tekintett, amelyek szerepe felderítésre és járőrözésre korlátozódik, más országokban azonban igen sikeressé váltak a két és háromtengelyes, harckocsi-toronnyal és páncéltörő löveggel felszerelt gumikerekes páncélvadászok (pl.: brit Alvis Saladin, francia Panhard AML).


Utóélet:

A T17E1 elmosta a könnyű harckocsik és páncélautók közötti határt, mivel egyszerre rendelkezett a páncélautók nagyobb mozgékonyságával és a löveggel felszerelt harckocsik páncéltörő képességével, ugyanakkor relatív kis mérete miatt e típus vázán nem születtek radikálisan átalakított modellek:


T17E2 (gumikerekes légvédelmi harcjármű):

A második világháború alatt minden hadviselő fél felismerte az önjáró légvédelmi harcjárművek szükségességét. Ebből a célból a britek egy T17E1-es testére kisméretű, felül nyitott tornyot terveztek, benne 2 db amerikai 12,7 mm-es M2 „Browning” nehézgéppuskával. A legyártott Staghound-ok negyede ilyen, légvédelmi kialakításban készült.


Radpanzer Staghound (gumikerekes páncélvadász):

Svájc a T17E1-est saját 47 mm-es pácéltörő lövegükkel szerelte fel. A 47 mm-es löveggel szerelt változat mellett terveztek egy második variánst is, amelyben a 37 mm-es löveget egy 20 mm-es repülőgép-fedélzeti gépágyúval váltották ki, de ez nem került gyártásba.


Műszaki adatok:

Név: Cadillac T17E1

Típus: (nehéz) páncélautó

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 13,92 t

Hossz: 5,49 m

Szélesség: 2,69 m

Magasság: 2,36 m

Motor: 194 LE-s (2 db egybeépített GMC 270, dízelüzemű)

Legénység: 5 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 37 mm-es löveg (M6, a toronyban)

Másodlagos fegyverzet: 3 db 7,62 mm-es géppuska (Browning M1919, egy-egy párhuzamosított, a testben és a torony tetején)

Páncélzat: 6,4-44 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 89 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 724 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.