Marmon-Herrington Armoured Car
„South African Reconnaissance Car”
Előzmények:
A Dél-Afrikai köztársaság csak 1961-ben jött létre, de e területet tartják az emberiség bölcsőjének. Az európaiak közül a portugálok szálltak partra először, majd az 1650-es évektől a hollandok hódították meg (leszármazottaikat búrokként ismerik).
A búrok évszázadokkal később több évtizedes, véres háborút vívtak az Afrika több területét meghódító Brit Birodalommal, amely 1900-ra a helyi törzsekhez hasonlóan az ő ellenállásukat is megtörte.
Az angolok a japánokhoz és az ókori rómaiakhoz hasonló birodalomban éltek: hatalmas haderővel és számos gyarmattal rendelkeztek, de a birodalom központja egy relatív kisméretű sziget volt. Ez egyben korlátozott nyersanyag-forrásokat is jelentett, ezért az angolok számos terméket importáltak gyarmataikról.
Miután 1884-ben a Dél-Afrikai Köztársaságban felfedezték a világ legnagyobb aranylelőhelyét, gyorsan megindult annak kitermelése. Az angol uralom kétarcú volt: a gyarmatosítók számára különösen fontos volt az alacsony árú termékek előállítása, ezért vállalatokat hoztak létre (Dél-afrikai Társaság, Kelet-indiai Társaság, stb.), melyek kizsákmányolták a helyieket.
Ez azonban azt is jelentette, hogy akárcsak a birodalom más részein, Afrikában is a közeli nagyvárosok lakossága jelentős gyarapodásnak indult és fejlett brit ipar telepedett meg az országban.
A makacsul ellenálló búrokat 1902-re győzték le végleg és területeiket beolvasztva 1910-ben létrehozták az autonóm Dél-afrikai Uniót. Az ezt követő brit passzivitást látva a holland származású búrok igyekeztek magukhoz ragadni a hatalmat és kiszorítani a lakosság túlnyomó részét alkotó színes bőrűeket (apartheid).
1939-ben, az első világháború kitörésekor az ország vezetése dilemma elé került. A helyi Nemzeti Pártot alapító és 1924-től miniszterelnökként regnáló James Barry Munnik Hertzog nem akart belekeveredni a második világháborúba, a parlament azonban megszavazta a britek támogatását.
A Dél-afrikai Unió nyugat-európához képes rendkívül elmaradott volt, Afrika déli részén viszont magasan a legfejlettebb államalakulatnak számított. Hadseregét a gyalogság mellett külföldről behozott járművek alkották, de az 1930-as évek végén egy saját páncélgépkocsit is kifejlesztettek.
Mivel az afrikai ipar önállóan képtelen lett volna egy ilyen összetett típus megalkotására, a részegységeket külföldről vásárolták. A harcjárművet Marmon-Herrington Armoured Car-nak, azaz Marmon-Herrington páncélautónak nevezték (az amerikai beszállító után), de ismert volt South African Reconnaissance Car (angol; ~ dél-afrikai felderítő jármű) néven is.
Konstrukció:
A Marmon-Herrington páncélautó egy ekkoriban nem túl fejlett ország meglepő próbálkozása volt fejlett harcjármű előállítására, ami abszolút egyedivé tette, akárcsak az alkatrészek gyártóinak széles spektruma.
A végszerelést az angol tulajdonosú Dorman Long acélgyártó vállalat helyi üzeme végezte, de a típus alapját - kortársaihoz hasonlóan - egy teherautó váza szolgáltatta: ebben az esetben egy Kanadából importált 3 tonnás Ford teherautó.
A típus oldalról egy terepjáróra hasonlított, amelyre hátul egy tornyot erősítettek. A korai Marmon-Herrington páncélautók két (angol) Vickers géppuskát kaptak, melyből egyet a toronyban, egyet pedig a testben helyeztek el. A csak géppuskákból álló fegyverzet a típus megjelenésekor még nem számított egyértelműen elavultnak, de a jövő már a löveggel felszerelt páncélautóké volt.
Korlátozott tűzerejével szemben az afrikai páncélautó védelme megfelelt kortársainak: az a legvastagabb helyen 20 mm-es volt (az acéllemezeket a dél-afrikai Iscor vállalat gyártotta) - a páncélzat még szegecseléssel készült.
Ahogy az fentebb olvasható, a típus a 3 tonnás Ford teherautóra épült, örökölve annak egyetlen hajtott tengelyét és a 8 hengeres, 95 lóerős Ford benzin-motort. Ezzel a több mint 6 tonnás harcjármű akár 80 km/h-s sebességet is elérhetett, de nehéz terepen kevésbé boldogult (ennek oka a négykerék-meghajtás hiánya volt).
Fejlesztések:
Az első változat, az (ekkor még South African Reconnaissance Car néven emlegetett) Mk I könnyen felismerhető volt kör alakú tornyáról és a törzs-végi kétszárnyú ajtajáról. Ebből a variánsból 113 példány készült, de sem tűzereje, sem terepjáró képessége nem bizonyult elégségesnek, ezért az afrikaiak a továbbfejlesztése mellett döntöttek.
A (névadó) amerikai Marmon-Herrington vállalatnak köszönhetően a Mk II-es már négy hajtott kerékkel rendelkezett, ezáltal nőtt a páncélautó mozgékonysága.
Ez már jóval nagyobb számban készült: összesen 887 db Mk II-est gyártottak. A kései példányokon a szegecselt páncélzatot hegesztettre cserélték, a kör alakú tornyot pedig nyolcszögletűre változtatták.
Változott a fegyverzet is: a Vickers géppuskák helyett Bren-t használtak és egy 14,3 mm-es Boys páncéltörő puskát is beépítettek, ezáltal a remények szerint a harcjármű páncélozott célok leküzdésére is alkalmassá vált.
A legnagyobb sorozatot a 2630 db Mk III-as adta. Ez a típus csak minimálisan tért el elődeitől: valamivel csökkentették a tengelytávot, a kettő helyett egyetlen hátsó ajtót építettek be, elhagyták a páncélozott hűtőrácsot és a lámpák páncéllemezét. Az egyetlen érdemi változtatást a torony nélküli Mk IIIA jelentette, amely nyitott felépítményében két géppuskát hordozott.
A Mk IV-es (ld. balra) továbbra is az Mk II-es fődarabjait használta, de a páncéltestet újratervezték, hogy egy nagyobb, kétfős tornyot építhessenek a páncélautóra (a motort megtartották, de áthelyezték a jármű végébe).
A toronyban kapott helyet az angol 2 fontos (40 mm-es) löveg, amelyet több brit harckocsira is felszereltek (pl.: Matilda II, Mark III „Valentine”, Tetrarch, stb.). A löveg mellé egy amerikai Browning géppuskát is beépítettek.
Ebből a korábbiaknál lényegesen erősebb modellből összesen mintegy 2000 db készült, ennek több mint fele Mk IVF volt szintén amerikai fejlesztésű, Kanadában gyártott négykerék-meghajtással (mivel a Marmon-Herrington nem tudott megfelelő számban szállítani). Ezen kívül több további tervezet is készült, hogy növeljék a páncélautó minimális tűzerejét, de ezek egyike sem valósult meg.
Szolgálatban:
A Marmon-Herrington páncélautók gyártása 1940-ben kezdődött és korlátozott teljesítménye ellenére rendkívül hasznosnak bizonyult. A Brit Birodalom ugyanis komoly hátrányba került a második világháború alatt: hiába volt a világ egyik legnagyobb területű és legerősebb országa, a németek hajóikkal és tengeralattjáróikkal rendkívül megnehezítették az utánpótlások szállítását, az anyaország így magára maradt.
Ebben a helyzetben a hódításra éhes olasz diktátor, Benito Mussolini úgy vélte, amíg a németek Európában lefoglalják az angolokat, az olaszok kiterjeszthetik hatalmukat Afrikában. Mivel a britek erőforrásaik nagy részét az anyaország védelmére használták, az olaszok már a világháború kitörése előtt elfoglalták Etiópiát, de további területekre vágytak, ezért Egyiptomok is megtámadták.
Az Afrikában állomásozó brit csapatoknak minden fegyverre és felszerelésre szükségük volt, a sivatagi körülményeket jól bíró Marmon-Herrington páncélautók pedig különösen jól jöttek. Nagy sebességük és jelentős számuk miatt ideálisak voltak járőrözésre, de konvojok kísértére, felderítésre és kiképzésre is alkalmazták őket.
Már kezdettől fogva két sorozat készült: az afrikai változatot Vickers-, az angolokét Bren géppuskákkal szerelték fel. A típus túlnyomórészt Afrikában harcolt az olaszok, majd a németek ellen, de kis számban Görögországba is exportálták őket (itt németek ellen vetették be őket, kevés sikerrel). Részben ennek köszönhetően e páncélautó igen nagy példányszámban készült: összesen 5746 db-ot gyártottak.
Az egyetlen problémát a nem megfelelő fegyverzet jelentette, ezért sok páncélautó tornyát eltávolították és különféle (jellemzően német és olasz) páncéltörő lövegeket szereltek rájuk.
A második világháború alatt a Marmon-Herrington páncélautókat az afrikaiak és angolok mellett használták a belgák, lengyelek és hollandok is, így eljutott többek között Új-Zélandra, Holland Kelet-Indiába (ma Indonézia), Kenyába és Rhodéziába is.
A típust a második világháború végével sem nyugdíjazták: az Arab Liga használta az 1948-as Arab-Izraeli háborúban és feltűnt Ciprus 1974-es (máig tartó) Török megszállásában is (az utolsó ciprusi Marmon-Herrington páncélautókat csak 1990-ben vonták ki a szolgálatból).
Utóélet:
A South African Reconnaissance Car egy nem túl ismert páncélautó volt, ám az Afrikában állomásozó brit csapatoknak nagy segítséget jelentett egy kritikus időszak túlélésében. A háború második felében már modernebb típusok is rendelkezésre álltak, ezért az angolok már nem érdeklődtek a típus iránt, teret nyitva ezzel a további felhasználásnak:
Eland Mk 7 (könnyű páncélautó):
Az Eland Mk 7 nem kapcsolódott közvetlenül a Marmon-Herrington páncélautóhoz, de a Panhard AML-en alapuló, 6 tonnás könnyű páncélautó szintén Dél-Afrikában készült és elődje számos jellegzetességét megőrizte, így annak utódjaként is értelmezhető.
Műszaki adatok:
Név: Marmon-Herrington Armoured Car Mk IV „South African Reconnaissance Car”
Típus: könnyű páncélgépkocsi
Fizikai jellemzők:
Tömeg: 6,40 t
Hossz: 5,51 m
Szélesség: 1,83 m
Magasság: 2,29 m
Motor: 95 Le-s (Ford, 8 hengeres, benzinüzemű)
Legénység: 4 fő
Támadás és védelem:
Elsődleges fegyverzet: 1 db 40 mm-es löveg (Ordnance QF 2, a toronyban)
Kiegészítő fegyverzet: 1-2 db 7,62 mm-es géppuska (Browning, a testben, illetve párhuzamosított)
Páncélzat: 6-20 mm
Teljesítmények:
Végsebesség: 80 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)
Hatótávolság: 322 km