Mauser Maschinengewehr 42
„Tarvágó”
Tervezés:
A megerősödő Németország a XX. század kezdetén, az elsők között adaptálta a géppuskákat - a német hadügyminisztérium 1894-ben rendelt először a gépfegyverből, egy évtizeddel később pedig már 16 géppuskás osztag szolgált a német hadseregben és továbbiak a gyarmati csapatoknál.
A németek a Maxim géppuskákkal komoly sikereket értek el: a mai Namíbia területén a mindössze tucatnyi géppuskával rendelkező német csapatok felőrölték a mintegy 30-szoros túlerőben lévő hereró hadsereget (a századfordulón több nagyhatalom követett el hasonló mészárlásokat, élesben tesztelve a legújabb fegyvereket).
Az első Németországban előállított géppuska, a Maschinengewehr 1 (röviden MG 1) szintén a Maxim géppuskát takarta (annak licencgyártású változatát), a néhány évvel későbbi Maschinengewehr 8-at viszont már saját fejlesztés volt (igaz, továbbra is Maxim géppuskáján alapult). Az MG 8-as volt Németország alapvető géppuskája az első világháború során: a fegyverből létrehoztak egy módosított verziót (MG 8/15), a háború legvégén, 1918-ban pedig gyártani kezdtek egy harmadik variánst, az MG 08/18-at is. Ez utóbbi modell a léghűtésűvé alakított változatot jeltölte (a nehéz hűtőköpeny és a hűtővíz helyett egy perforált fémhenger került a csőre, jelentősen csökkentve a fegyver tömegét).
Az első világháborút lezáró Versailles-i békeszerződés többek között megtiltotta Németország számára gépfegyverek fejlesztését és gyártását is, ennek ellenére az 1930-as évek elején két titokban fejlesztett típus is megjelent: a Maschinengewehr 13-as és az MG 30-as.
Az MG 30-ast Németország a békeszerződés értelmében nem rendszeresíthette, ezért a fegyver terveit a fejlesztő Rheinmetall külföldön értékesítette, létrehozva a svájci Solothurn S2-100-ast és az osztrák Steyr-Daimler-Puch Maschinengewehr Solothurn 1930-at (a fegyverből Magyarország is vásárolt, hazai megnevezése Solothurn 31. M golyószóró volt).
Az MG 13-ast az MG 30-assal egy időben, szintén titokban, Svájcban fejlesztették - a fegyvert azért Maschinengewehr 13-asként jelölték, hogy azt sugallják: e gépfegyver első világháborús, nem pedig új típus. A tárból tüzelő MG 13-as könnyű géppuskát Németország 1932-ben rendszeresítette, de hamarosan le is váltották. Amikor a hatalmat magához ragadó Adolf Hitler nyíltan megszegte a Versailles-i békediktátum szabályait, a csapatokat az elsők között szerelték fel az MG 13-ast kiszorító új Maschinengewehr 34-essel.
Az MG 34-es az MG 30-as tökéletesített változata volt: a korábbiaknál nagyobb tűzgyorsaság mellett ez a típus már hevederből (vagy 75 töltényes dobtárból) tüzelt (szemben az MG 30-as 30 lőszert befogadó szekrénytárával), ezért hosszú időn keresztül képes volt tűz alatt tartani egy területet. Az MG 30-assal szemben az MG 34-es teljes értékű géppuska volt, amely ráadásul lényegesen könnyebb volt elődeinél: ”mindössze” 19,2 kg-ot (a háromlábú állvány nélkül 12,1 kg-ot) nyomott, azaz elég könnyű volt ahhoz, hogy egy katona szállítsa.
Az MG 34-es Németország második világháborús alap-géppuskájává vált, amely hozzájárult a nácik kezdeti sikereihez. A MG 34-est is kifejlesztő Mauser Werke a háború alatt tovább tökéletesítette a fegyvert, megalkotva a Maschinengewehr 42-t (a fegyver neve 1942-t, a géppuska szolgálatba állításának évét jelöli).
Konstrukció:
Az MG 34-es megjelenésekor kétségkívül a világ legjobb rendszerbe állított géppuskája volt: a kiemelkedő tűzgyorsaságot és elfogadható tömeget megbízható szerkezettel párosították, a németekre jellemző kiváló minőségű és megmunkálású fegyverben. Az MG 34-es a tökéletes géppuska volt, a háborús igényeknek viszont pont ezért nem felelt meg: gyártása komoly gépparkot igényelt, ráadásul egy-egy példány előállítása túlságosan sok időt és nyersanyagot igényelt.
Az utód MG 42-es ezért több volt egyszerű fejlesztésnél: egyszerű, praktikus megoldásokkal sikerült jelentősen mérsékelni az előállítás költségeit és anyag-igényét. A leglátványosabb változást a préselt elemek megjelenése jelentette, amelyeket hegesztéssel rögzítettek: az első világháborús típusoktól kezdve az MG 34-esen is alkalmazott perforált, henger alakú hűtőköpenyt négyzet alapú hasábot formázó, préselt ház váltotta fel.
A változtatások hatására a Maschinengewehr 42 tömege is változott - (a Lafette 42 típusú tripóddal) 20,5 kg-ot nyom, a kétlábú villaállvánnyal viszont csak 11,57 kg-ot, azaz könnyebb, mint a 12,1 kg-os MG 34-es. Az MG 42 teljes hossza 1120 mm, ebből a cső 533 mm-t tesz ki.
Az MG 42-es elődeihez hasonlóan a 7,92x57 mm-es Mauser-töltényt tüzeli: ugyanazt a lőszertípust, amelyet a németek a második világháború-, illetve korábban az első világháború alatt használtak. A Mauser-töltényeknek két előnyük volt: egyrészt a lőszert teljes méretű, ezért nagy erejű (szemben a géppisztolyokban használt, 50-200 méter után erejüket vesztő pisztolylőszerekkel), másrészt ugyanezt a kalibert használta majdnem minden korabeli német kézifegyver, köztük a több mint 14 millió példányban gyártott Karabiner 98k ismétlőpuska, a Gewehr 41 ismétlőpuska és a Gewehr 43 öntöltő puska.
A Maschinengewehr 42 görgős késleltetésű: ez a rendszer komoly energiaigényű, ezért a géppuska csövének elejére, a lángrejtő mögé egy, a csőhátrasiklás erejét fokozó szerkezetet építettek. Az MG 42-n elhagyták az MG 34-es tűzváltóként szolgáló kettős elsütő billentyűjét, ezért a géppuskával más csak sorozatlövést lehet leadni (az MG 34-es felső elsütő billentyűjét meghúzva egyeslövést ad le).
A fegyver egyik ötletes megoldása a cső gyors cseréje. Ehhez az MG 42-es jobb oldalán található karral az ütőszeget hátra kell húzni, majd a szintén jobboldalt található reteszt ki kell nyitni - ezáltal az MG 42-es csövének a fegyverhez csatlakozó vége kiemelkedik a házból. A csövet ki kell húzni, egy mozdulattal új csövet betolni, a retesszel rögzíteni a csövet, felhúzni a fegyvert, majd folytatni a tüzelést.
Amíg a legtöbb régi géppuskán a csőcsere több katonát igényel és akár percekig is eltarthat (a csövet általában csavarmenettel rögzítik), addig az MG 42-esen az egész művelet szinte soha nem tartott tovább 15 másodpercnél, a lövész is elvégezheti, aki ráadásul a csőcserére fekvő helyzetben is képes, ezért nincs kitéve ellenséges tűznek (gyakorlott lövész számára a csőcsere mindössze 5 másodpercig tartott).
Mivel a folyamatos tüzelés alatt a cső akár izzásig hevülhetett, az MG 42 csövét egy vertikális furattal látták el: ebbe egy rudat (vagy ennek hiányában egy kilőtt töltényhüvelyt) lehet beakasztani, tovább könnyítve a csőcserét (a csavarmenetes csöveket általában kesztyűben végzik úgy, hogy egy rongyot csavarnak a cső köré, ami viszont nagyon megnehezíti a cső elfordítását). A biztonság kedvéért az MG 42-eshez is rendszeresítettek azbeszt-kesztyűket, de ez a fronton nem mindig állt rendelkezésre.
A gyors csőcsere megoldása a Maschinengewehr 42-esen különösen fontos volt, ugyanis a fegyver korában kitűnt különösen magas tűzgyorsaságával. A korai MG 42-esek percenként akár 1200 (módosítva még több) lövésre is képesek voltak (a korabeli géppuskák kb. kétszeresére), de ez már töltési problémákat okozott, ezért a fegyvert módosították - a későbbi példányok 950 lövés/perces tűzgyorsasággal rendelkeztek (ez a második világháborúban még így is jelentősnek számított).
A tervezés részeként az MG 42-es adogatórendszerét is egyszerűsítették, emiatt a fegyvert csak 50, illetve 250 lőszert tartalmazó fémhevederből lehetett tölteni, dobtárból már nem (az 50 töltényes heveder egy dobtárhoz hasonló fémdobozban tárolható). A géppuska 2 km-es hatásos lőtávolsága miatt állítható fém irányzékkal rendelkezett, de szükség esetén légvédelmi irányzékkal, illetve céltávcsővel is ellátható.
Életút:
Az MG 34-es kiváló géppuska volt, az MG 42-es azonban még ezt a típust is túlszárnyalta: nemcsak nagyobb tűzgyorsasággal rendelkezett, de előállítása mindössze 75 munkaórát vett igénybe (kb. fele annyit, mint az MG 34-es) és a gyártás költségei is alacsonyabbak voltak.
A Szövetségesek a géppuskát sokáig csak támogató szerepkörben alkalmazták, ezért általában csupán egy-kettő volt jelen a fronton: ezzel szemben a németek a géppuskát központi fegyverként kezelték (ennek rendelték alá a gyalogságot), ezért jelentős számban állt rendszerben (emiatt az ellenfél gyakran több, egymást fedezni képes MG 42-essel került szembe).
Az MG 42-es óriási áldozatokat követelt a támadóktól, akik hamar megtanulták, hogy a Maschinengewehr 42 ellen egy frontális támadás biztos halált jelent (az alacsonyabb tűzgyorsaságú amerikai és brit géppuskáknál gyakran előfordult, hogy nem tudtak egy adott területet hatékonyan tűz alatt tartani).
Az MG 42-es állások ellen elszenvedett veszteségek olyan magasak voltak, hogy az amerikaiak külön oktatták a katonáikat, hogy már hangról felismerjék a Hitler (kör)fűrészének nevezett géppuskát, és ha szembekerültek vele, csak a csőcsere alatt próbáljanak rohamozni. Ebben segítségükre volt, hogy - jelentős tűzgyorsasága miatt - az MG 42-essel való tüzeléskor nem gyors egymás utáni puskaropogást lehet hallani, hanem a szétszakadó anyagdarabhoz hasonló hangot (mivel az egyes lövések hangja összefolyik).
Magát az MG 42-est kezdetben 6 fő működtette: a tüzet irányító parancsnok, a fegyvert cipelő lövész, további egy fő az állványt szállította, hárman pedig a pót-csöveket, a szétszereléshez szükséges szerszámokat, valamint a fegyver lőszer-javadalmazását. Ezt a későbbiekben gyakran háromra csökkentették (irányzóra, lövészre és töltőkezelőre).
Az MG 42-essel végigharcolták a második világháborút és a géppuska mindenhol megfordult, ahol a német csapatok jártak, de a kapacitás-hiány miatt nem tudta teljesen kiszorítani az MG 34-est. A géppuskával lényegesen nagyobb számú Szövetséges csapatot lehetett lefogni, de az igények meghaladták a gyártókapacitást, ezért az MG 42-est átalakítva 1944-ben megalkották az MG 45-öst, amelyen még egyszerűbb megoldásokat alkalmaztak. Mivel az MG 45 más mechanizmust használt, ráadásul az alapváltozattól eltérő méretű és tömegű volt, ez gyakorlatilag egy önálló géppuskának számít.
A Maschinengewehr 42 alkalmatlan volt járműfedélzeti gépfegyvernek, mert itt a gyorsan túlmelegedő cső cseréjére nem volt lehetőség (ennek ellenére a Jagdpanzer IV-ben használták), de képességei miatt több ország is gyártotta, illetve másolta. Amerikai Egyesült Államok T24 néven készítette el tökéletes másolatát, míg a második világháború után Jugoszlávia (amely megszerezte az MG 42-es gyártásához használt gépsort) a fegyvert MG 53 jelzéssel készítette.
Az olasz Beretta az MG 42/59-es módosítással rukkolt elő, Németországban a Rheinmetall MG 3-asként készítette az enyhén módosított géppuskát, Ausztriában pedig a Steyr szerelte össze; Maschinengewehr 74 jelzéssel.
Az MG 42-es a második világháború valószínűleg legismertebb és leghatékonyabb géppuskája volt, hatása azonban a mai napig tart. Az MG 3-ast Németország a máig használja (ld jobbra - a fegyvert csak a 2010-es években kezdték leváltani a Heckler & Koch MG5-össel) és a legtöbb mai (nyugati) géppuska alapul kisebb-nagyobb részben az MG 42-esen: a fentiek mellett ezek közé tartozik az amerikai M60-as és a belga FN MAG, de a német fegyverből merített a svájci SIG MG 710-3 és MG 51-es, valamint a spanyol CETME Ameli is. Máig csupán néhány géppuska készült, amely az MG 42-esnél is nagyobb tűzgyorsaságra képes - az egyetlen közismert kivétel a hatcsövű General Electric M134, ismertebb nevén a Minigun.
Műszaki adatok:
Gyártó: Mauser
Típusnév: Maschinengewehr 42
Típus: géppuska
Megjelenés éve: 1942
Tervező: Werner Gruner
Fizikai jellemzők:
Fegyver tömege: 11570 g
Teljes hossz: 1220 mm
Csőhossz: 533 mm
Kialakítás:
Működési elv: görgős késleltetésű
Tárkapacitás: nincs tár (a fegyver 50 vagy 250 töltényes hevedert használt)
Irányzék: állítható fém irányzék, lehetőség fém légvédelmi irányzék vagy optikai irányzék felszerelésére
Lőszer:
Neve: 8x57 I/Mauser
Mérete: 7,92x57 mm
Tömege: 12,8 g
Teljesítmények:
Tűzgyorsaság: 1200 lövés/perc
Lövedék kezdősebessége: 860 m/s