Jakovlev Jak-24
„Forgószárnyas vasúti vagon”
Tervezés:
Az első és különösen a második világháborúba belerokkant európai nagyhatalmak helyét az 1940-es évek végén két szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió vette át. A közöttük dúló, mintegy 40 évnyi háborúskodás rengeteg szenvedést hozott és a remélt győzelemhez a legkülönfélébb haditechnikai eszközök és járművek egész sorát hozták létre.
Nemzetközi összehasonlításban mindkét szuperhatalom rendkívül fiatalnak számított és egyikük sem rendelkezett komoly hadiipari múlttal, viszont a második világháború alatt mindkét ország óriási mennyiségű harcjárművet épített. A hidegháborús vetélkedés lényege az volt, hogy a felek nem közvetlenül egymást támadták, hanem helyi háborúkban támogatták egyik-, illetve másik felet.
Ehhez minden haderőnemnek megfelelő járműveket és eszközöket kellett a rendelkezésre bocsátaniuk, ezért szinte mindenből létezett amerikai és szovjet változat (a gépkarabélyoktól a harckocsikon át a szovjet Buran űrsiklóig, amely az amerikai Space Transportation System - azaz a Space Shuttle - szinte pontos mása volt).
A Szovjetunió területe jóval nagyobb volt, ám ez a szuperhatalom az amerikaiaknál kevésbé volt fejlett, mégis hatalmas összegeket öltek ilyen kutatásokba - annak ellenére, hogy ez gyakran nem volt egyszerű feladat. Ilyen volt például a helikopter-tervezés, mely a második világháború alatt még gyerekcipőben járt, ráadásul a kommunizmus elől az egyik legismertebb és legtermékenyebb helikopter-tervező, az orosz Igor Sikorsky az Amerikai Egyesült Államokba távozott.
Részben ez volt az oka, hogy az első szovjet gyártású helikopterek csak a háború után jelentek meg (a világháborús Kamov A-7 autogiro volt). Nyikolaj Iljics Kamov (a későbbi a Kamov tervezőiroda vezetője) híres helikopter-tervező volt, aki a TsAGI kutatóintézetben együtt dolgozott Mihail Leontyjevics Mil-el, aki később a Mil tervezőiroda élére nevezték ki.
Az 1950-től gyártott Mi-1-es lett a Mil (és a Szovjetunió) első helikoptere, melyet egész sor Mil helikopter követett.De a Mil és a koaxiális rotorokra (egy tengelyen két, egymással szembeforgó rotorra) specializálódott Kamov mellett rövid ideig egy harmadik szovjet üzem is tervezett helikoptereket.
A Mil Mi-1 hasznos helikopternek bizonyult, de a pilótákon kívül mindössze két katonát vehetett a fedélzetére, ez pedig jelentősen korlátozta hatékonyságát. Emiatt (a Mi-1-es kiegészítéseként) a hadvezetés az 1950-es évek elején két új helikoptert rendelt: egy közepes és egy nehéz szállító helikoptert.
Az előbbi, 12 katona szállítására alkalmas típust a Mil fejlesztette és a Mi-4 jelet kapta (NATO kódja: „Hound”), a nagyobbik helikoptert viszont a Jakovlev tervezte. A Jakovlev a háború alatt több repülőgépet gyártott, de nem volt helikoptergyártói tapasztalata, bár korábban elkészítették a Jak-100-as könnyű helikopter tervezetét (mivel az döntéshozók a Mi-1-est választották, a gépből mindössze kettő készült). Ennek ellenére az eredetileg 24 személy szállítására tervezett, ezért Jak-24 nevű, a NATO által Horse (angol; ló) kódjelű nehéz teherszállító helikopter gyártásba is került.
Konstrukció:
A Jak 24-es egyszerű felépítésű helikopter volt; olyan, amely megfelelt a hatalmas kapacitású, de nem túl fejlett szovjet hadiiparnak. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a típus elavult lett volna: a korai helikopterekkel ellentétben a Jak-24-es fém vázára nem a háború alatt alkalmazott vászon, hanem fém burkolat került.
A géptörzs oldalról nézve három szekcióból állt: az orr- és far-részekből, valamint a középső tehertérből. Ez utóbbi hosszú és meglepően szögletes volt, ami könnyen felismerhetővé tette a típust, de gyakorlati haszna is volt: ezáltal maximalizálhatták a raktér méretét.
A helikoptert üresen is 11 tonnás tömege miatt két, egyenként négylapátos rotor emelte a levegőbe. A rotorokat egy-egy Svecov ASh-82V (M-82) dugattyús motor hajtotta: az első hajtómű az orr-részbe került, ami miatt a pilótafülke oldalára jellegzetes hűtőbordákat terveztek.
Ezek az 1700 lóerős erőforrások a Svecov M-62 utódai voltak, melyet több korabeli repülőgépbe, köztük az Antonov An-2-esbe is beépítettek. A komoly teljesítmény ellenére (a helikopter nagy és nehéz teste miatt) a Jak-24-es végsebessége csupán 175 km/h-volt (ez megfelelt a kor más típusainak, de jóval elmarad a modern gépekétől).
A két rotor miatt nem a típusnak volt szüksége farok-rotorra, ezért a jármű csak két kisebb függőleges segéd-vezérsíkot kapott.
A Jak-24 egyetlen említésre méltó megoldással rendelkezett: egy kettős erőátviteli rendszerrel. Üzemszerű működéskor az első hajtómű az első rotort, a hátsó motor pedig a hátsó rotort forgatta. Ezáltal jelentősen lerövidíthették a főtengelyeket, de ha az egyik hajtómű meghibásodott, a helikopter lezuhant, mivel megszűnt a stabilitás (ha egy helikopteren elromlik a farokrotor, a gép a tengelye körül forogni kezd - a kétrotoros gépeken is hasonló jelenség lép fel, mivel ott az egyik főrotor látja el a faroktoror feladatát).
Ezt kiküszöbölendő a Jak-24-est úgy alakították ki, hogy egy hajtómű vészhelyzetben mindkét rotort forgathatta, így a típus biztonságban leszállhatott (ez előremutató megoldás volt, de több műszaki probléma forrását jelentette).
A Jak-24 praktikus, de ritkán használt futóművet kapott. Akárcsak a jóval kisebb méretű Westland Wasp-nál, a helikopter négy kerekét itt is a gép négy sarkában helyezték el, egy-egy hosszú, rugózott futószár végére.
Az 1940-es, -50-es évek többi helikopteréhez hasonlóan a Jak-24-esre sem terveztek önvédelmi fegyverzetet. A helikopter alapváltozata 30 főnyi katonát vehetett a fedélzetére, de lehetőség volt 18 hordágy vagy egyéb teher hordozására is (maximum 3500 kg-ig).
Szolgálatban:
Annak ellenére, hogy a Jakovlev korábban nem végzett forgószárnyas kutatásokat, a Jak-24 első prototípusa meglepően gyorsan elkészült és 1952. július 3-án már levegőbe is emelkedett. Ebben komoly szerepet játszott, hogy átvették a Mil Mi-4-hez kifejlesztett hajtóművet és váltórendszert és a géphez igen egyszerű vázat terveztek - a hosszú, szögletes Jak-24 ezért kapta a Letayushchiy Vagon (orosz; repülő vagon) becenevet.
A tesztek azonban hibákat mutattak: a Mi-4-es jól működött, de a kétrotoros Jak-24 korántsem volt ilyen megbízható. Három évvel később, a hibák (részleges) kijavítása után a Jak-24 két világrekorddal mutatkozott be: többek között 4000 kg-ot emelt 2902 méter magasba.
Az eredmények bíztatóak voltak, de a Jak-24 sosem lett olyan hatékony, mint a Mil helikopterek. A típusból mintegy 40 (más források szerint 100) példány épült és a szovjet légierő volt az egyetlen katonai üzemeltetője (igaz, néhány gépet a szovjet Aeroflot légitársaság használt, ld. jobbra).
A típus alapváltozata az 1955-ös Jak-24 volt, de három évvel később megjelent a nagyobb teherbírású Jak-24U is, amely nagyobb rotorjainak köszönhetően 10-zel több (40) katona vagy 3500 kg-nyi teher levegőbe emelésére volt képes. Ezzel a harcjármű a későbbi nagyméretű szovjet helikopterek előfutárává vált, hiszen a Jak-24U akár két könnyű terepjárót is a fedélzetére vehetett.
A harmadik modell az 1960-as Jak-24A lett, melyet kifejezetten utasszállítónak terveztek. Rajta kívül tovább módosított típusokat is terveztek, de ezek nem kerültek sorozatgyártásba.
A műszaki problémákat azonban nem sikerült megszüntetni, ezért a Jak-24-esek sohasem terjedtek el. A Jak-24 kudarca miatt a Mil egy újabb megbízást kapott, ezúttal nehéz szállító helikopterre - ennek eredményeként született meg a Mil Mi-6-os, amely több országban a mai napig szolgálatban áll. Bár a Jak-24-es nem volt sikeres típus, a kor amerikai típusainál (pl.: a vászonborítású Piasecki HRP-nél) fejlettebb volt.
Műszaki adatok:
Név: Jakovlev Jak-24U (NATO kód: „Horse”)
Típus: nehéz szállító helikopter
Fizikai jellemzők:
Hossz: 21,34 m
Rotorátmérő: 21,00 m
Magasság: 6,50 m
Szerkezeti tömeg: 11.000.kg
Max. felszálló tömeg: 15.830.kg
Motor: 2 db dugattyús, egyenként 1700 Le-s teljesítménnyel (Svecov ASh-82V, kétsoros, ”csillag” hengerelrendezésű, 14 hengeres)
Személyzet: 4 fő (+ maximum 40 utas)
Fegyverzet: nincs
Teljesítmények:
Végsebesség: 175 km/h
Csúcsmagasság: 2.700.m
Emelkedőképesség: ismeretlen m/perc
Hatótávolság: 265 km