Hughes AH-64

„Izmos indián íjász”


Tervezés:

Az Amerikai Egyesült Államokba emigrált orosz repülőgép-tervező, Igor Sikorsky révén a németek mellett az amerikaiak is már a második világháború alatt szolgálatba állítottak egy helikoptert.

A mentésre használt, vászonborítású Sikorsky R-4 szerepe még elhanyagolható volt, a Koreai háborúban viszont a nehéz terepen az utánpótlás szállítását már nagyrészt helikopterekkel oldották meg: ekkor jelent meg a korábbiaknál nagyobb, többcélú típus, a Bell UH-1 „Iroquois” (nem hivatalos becenevén Huey).

A Huey-ek hatalmas taktikai előnyt jelentettek az amerikaiaknak, de tűzerő és védelem híján a koreaiak könnyű prédáivá váltak (alkalmazásuk, de különösen a veszteségek méretét jól jellemzi, hogy a Koreai háborúban használt 7013 db UH-1-es majdnem fele, 3305 db gép veszett oda).

Az UH-1-esek toló-ajtajait ezért gyakran nyitott helyzetben rögzítették vagy kiszerelték és egy géppuskát erősítettek az ajtónyílásba, később pedig már irányított és nem irányított rakétákkal felszerelt alváltozatokat is készítettek.

Ez azonban nem volt tökéletes megoldás, ezért az amerikaiak az UH-1 vázán megtervezték a célnak jobban megfelelő, eleve támadó helikopternek fejlesztett Bell AH-1 „Cobra”-t. A Cobra-k valóban hatékonyak voltak a gyalogság ellen, de később a szovjetek hatalmas számú harckocsit rendszeresítettek, amely ellen az amerikaiak nem tudtak megfelelő mennyiségű páncélost felvonultatni.

Ezt kiküszöbölendő az amerikai légierő (USAAF) és a tengerészgyalogság (USMC) alacsonytámadó repülőket használt (pl.: Grumman A-6 „Intruder”, Fairchild Republic A-10 „Thunderbolt II”), az Amerikai Egyesült Államok gyalogsága viszont az érvényben lévő szabályok miatt nem rendszeresíthet merevszárnyú gépeket.

A tilalom nem vonatkozott a forgószárnyas helikopterekre, ezért egy programkiírást követően 1967-ben levegőbe is emelkedett a világ első eredetileg is támadó helikopternek szánt típusa, a Lockheed AH-56 „Cheyenne”.

Különböző (többek között politikai) okok miatt ezt a programot 1972-ben törölték, de mivel a szárazföldi egységeknek továbbra is szükségük volt légi páncéltörő egységekre, még ugyanabban az évben elindította az Advanced Attack Helicopter (angol; ~ fejlesztett harci helikopter) programot.

A jelentős várható megrendelés miatt az összes nagyobb amerikai katonai-helikoptergyártó pályázott: a Bell, a Boeing Vertol (a Grumman-nal), a Hughes, a Lockheed, és a Sikorsky - közülük a Bell és a Hughes jutott a második fordulóba, azaz tőlük rendeltek prototípus-gépeket.

1975-re elkészült a Bell Model 409 (YAH-63A) és a Hughes Model 77 (YAH-64A), melyek közül nagyobb sérülés-állósága miatt ez utóbbit hirdették ki győztesnek (noha a Bell típusa a már rendszerben álló AH-1-re épült, ami egyszerűsítette volna a gyártást és karbantartást).

Szolgálatba állásakor a Hughes új helikoptere az AH-64 jelet és az Apache becenevet kapta, az apacs indiántörzs angol neve után (a gépet gyártója után 1984-ig Hughes, 84-97 között McDonnell Douglas, azóta Boeing AH-64-nek nevezik).


Konstrukció:

Az Apache felépítése azonos az UH-1-ével, de annál nagyobb méretű és jóval szélesebb: erre elsősorban a nagyobb fegyverterhelés és a jobb túlélő-képesség miatt volt szükség (a helikopter alakján nem változtattak, de minden részegységét megerősítették).

A kétfős legénység a test elején kapott helyet: az egymás mögötti ülésekből nagyméretű, szögletes páncélüveg-lapokon át lehet kilátni (biztonsági okokból a személyzet között is található egy páncélozott elválasztó lap és mindketten vezethetik a helikoptert).

Az AH-64-es tömege jóval kisebb a hasonló szovjet Mil Mi-28-énál: ennek egyik oka, hogy páncélzatához nem fémeket, hanem polimert (~ műanyagot) és kerámiát használtak. A géptest megfelelő védelmét a Kevlár nevű polimer és kerámia-granulátum felhasználásával biztosították, a páncélüveg a Lexan márkanevű, rendkívül nagy szilárdságú polikarbonátból készült.

A fülke elé, az orr részre különböző érzékelőket terveztek, míg a kabin oldalaira vastag, páncélozott, úszógumi-szerű dobozok kerültek. Az orrban egy komplex rendszer található, amely tartalmaz többek között egy élőképet biztosító TV-kamerát (nappali-) és infravörös (éjjeli használatra szánt) érzékelővel, de rendelkezik lézeres célmegjelölővel is.

A típus hátrafelé enyhén keskenyedő, a végén is vastag farokrészt kapott, melyből egy közel állandó keresztmetszetű függőleges vezérsík áll ki. A jármű egymással 55 fokot bezáró, ”X” alakú farokrotort és két vízszintes vezérsíkot kapott. Mind a farokrészt, mind pedig a négylapátos rotort úgy tervezték, hogy túlélje a (szovjet) 23 mm-es gépágyú-lőszer találatát.

Az Apache hajtóművei a géptest oldalaira kerültek, ezek kezdetben a General Electric T700-as gázturbinás sugárhajtóművek 701 típusai voltak, melyek egyenként 1696 lóerős teljesítményt adtak le. A motorból kilépő forró gázokat egy speciális rendszer kiengedés előtt környezeti levegővel keveri, az infravörös (hő felé orientálódó, köznyelven hőkövető) rakéták elleni védelemként.

A hajtómű az üresen valamivel öt tonna feletti össztömeggel párosulva jelentős mobilitást és komoly, közel 300 km/h-s sebességet tett lehetővé, ráadásul a hordozható fegyverek számát is növelhették a Cobra-hoz képest.

Az AH-64-eseket háromelemű futóművel gyártják, melyeket úgy terveztek, hogy lezuhanás esetén a lehető legnagyobb erőhatást nyeljék el, segítve a személyzet túlélő-képességét (emiatt az átlagosnál nagyobbak és hatékonyabbak a lengéscsillapítók, de a kerekeket nem lehet behúzni).

Az Apache-ot erősen páncélozott célok ellen tervezték, de beépítettek egy 30 mm-es (a Hughes vállalat saját M230-as) gépágyúját is, amely jelentős, 803 m/s-os kezdősebességének köszönhetően 1,5 kilométerig gyakorlatilag a fő csataharckocsik kivételével minden célpont ellen hatásos.

Az AH-64 oldalanként két-két rögzítő-ponttal rendelkezik: a standard fegyverzet 70 mm-es (Hydra 70 vagy CRV7) nem irányított rakéta (19-es blokkokban) vagy pilononként négy AGM-114 „Hellfire” irányított páncéltörő rakéta. Alternatívaként AIM-92 „Stinger” (vagy AIM-9 „Sidewinder”) légiharc rakéta is szerelhető a típusra, de ezt a teljes légifölény birtokában az amerikaiak nem használják (elméletileg légiharc rakétákat lehet a szárnyvégekre erősíteni, de élesben ezt a konfigurációt sem alkalmazzák).


Szolgálatban:

Az Apache első prototípusa már 1975. szeptember 30-án a levegőbe emelkedett, de a sorozatgyártás csak 1983-ban kezdődött meg. A típus rendkívül sikeres pályát futott be, melyet kettősségének köszönhetett: eredetileg egy mérsékelt áru harci helikopternek készült az AH-56-os pótlására, de blokkokból álló kialakítása fejleszthetőséget, jelentős fegyverterhelése pedig komoly tűzerőt biztosít számára.

A harcjármű változatai külsőre csak kisebb részletekben térnek el. Az eredeti AH-64A-hoz képest az AH-64B-n a navigációs rendszert jelentősen modernizálták (többek között hatékonyabb rádiót és GPS-t szereltek be), valamint a helikopter új rotorlapátokat kapott.

AH-64B-ket csak AH-64A-k átalakításával hoztak létre, 1991-től kezdődően. Ezt követően egy komolyabb fejlesztési program indult, amelynek keretében az Apache nagyobb teljesítményű hajtóművet és pilótafülkét kapott, de az elektronikai rendszerét is korszerűsítették volna.

Ezt az eredetileg AH-64B+, majd AH-64C nevű verziót ugyan elvetették, az AH-64D viszont már gyártásba került (ld. jobbra). Ez gyakorlatilag egy AH-64C volt annak minden fejlesztésével, de emellett a rotor fölé egy milliméteres tartományban működő (ezáltal a korábbiaknál nagyságrenddel pontosabb) radart is beépítettek.

Az 1997-től gyártott AH-64D-k akkora előrelépést jelentett, hogy ez a változat külön nevet kapott: Apache Longbow-nak keresztelték és az Amerikai Egyesült Államok többi AH-64-esét is erre a szintre hozták fel.

A helikopter fejlesztése máig tart: jelenleg az AH-64E „Apache Guardian” (korábban AH-64D Block III) nevű, fejlesztett elektronikájú változat gyártása már folyik és megkezdődött a még hatékonyabb AH-64F fejlesztése is.

Ezen kívül több további változat készült, melyek azonban csak az exportra szánt gépeket jelölik: a WAH-64D az Egyesült Királyságba szánt (angol Rolls-Royce hajtóműves), míg az AH-64DJP a japán számára, a Fuji nehézipari művek által gyártott AH-64D-k neve.

Az Apache-okat több mint egy tucat ország állította szolgálatba, az Amerikai Egyesült Államok mellett a fő üzemeltető Izrael, de rajtuk kívül használja például Egyiptom, India és az amerikaiak közel-keleti szövetségesei (a baloldali fotón egy izraeli AH-64).

A típust elsőként Panama 1989-es lerohanásakor vetették be: már itt megmutatkoztak a helikopter erősségei (az éjszakai bevetések során tapasztalt rendkívüli pontosság és az együttműködési képesség a gyalogsággal, valamint a csatarepülőkkel), a helikopter hírnevét azonban az 1991-es Öbölháború hozta meg.

Itt egy speciális támadási taktikát használtak, melyet alakulatonként három századnyi Apache és egy frontvonal mögötti földi bázis alkotott. E módszer lényege, hogy a háromból egy század gépeit a földön készítették fel a következő bevetésre - eközben a második század a fronttól mintegy 20 km-re várakozott.

Ekkor csak a harmadik század kutatta fel és támadta az ellenséget: amikor elfogyott a lőszerük és üzemanyaguk, visszavonultak a bázisra, helyüket pedig a második század vette át (ezáltal folyamatosan nyomás alatt tarthatták az ellenséget). A bevetett 277 db Apache-ból csupán egyet lőttek le (ennek legénysége túlélte a lezuhanást), miközben 287 harckocsival és számos harcjárművel végeztek.

Ezt követően az AH-64-esek több hadszíntéren megfordultak és mára az Amerikai Egyesült Államok legfontosabb harci helikopterévé váltak, melyből több mint 2000 darabot gyártottak.

A típus egyetlen hátrányos tulajdonsága paradox módon a fejlettsége: a modernizációk jelentősen megemelték a vételárát és a helikopter üzemeltetése komoly terhet ró a hosszú képzést igénylő pilótákra, ami többek között a korábbiaknál nagyobb veszteségekben csapódott le.


Műszaki adatok:

Név: Hughes AH-64 „Apache” (apacs)

Típus: harci helikopter

Fizikai jellemzők:

Hossz: 17,73 m

Rotorátmérő: 14,63 m

Magasság: 3,87 m

Szerkezeti tömeg: 5.165.kg

Max. felszálló tömeg: 10.433.kg

Motor: 2 db gázturbinás sugárhajtómű, egyenként 1690 Le-s teljesítményű (General Electric T700-GE-701)

Személyzet: 2 fő

Fegyverzet: 1 db 30 mm-es gépágyú (M230, az orr alatt), oldalanként 2-2 rögzítőpont, lehetőség max. 14 db AGM-114 irányított páncéltörő rakéta, 76 db Hydra 70 nem irányított rakéta vagy AIM-92 légiharc rakéták hordozására

Teljesítmények:

Végsebesség: 293 km/h

Csúcsmagasság: 6.400.m (jelentős fegyverterhelésnél kisebb)

Emelkedőképesség: 762 m/perc

Hatótávolság: 476 km (átrepülésnél 1900 km)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.