HAL Light Combat Helicopter
„Magashegyi vadász”
Tervezés:
A régészeti leletek tanulsága szerint a Hindusztán-félsziget (India) már több mint 6000 éve lakott volt - a területet évezredeken át az egymást követő helyi birodalmak (pl.: Maurja, Szaka-Kusán, Gupta) irányították, amit az iszlám hódítások sem tudtak teljesen megtörni. A XVI. századtól az északi Mogul Birodalom vált a legerősebb helyi hatalommá, ám a brit Kelet-Indiai Társaság az 1700-as években fokozatosan átvette az egész ország irányítását. A társaság ellen 150 évvel később széleskörű felkelés tört ki (szipolylázadás), de ezt a britek hamarosan leverték. 1858-ban megszűnt a Brit Kelet-Indiai Társaság, az ország a Brit Birodalom koronagyarmatává vált és csak a második világháború után, 1947-ben vált önállóvá.
Indiában azonban függetlenné válását követően sem köszöntött be a béke, ugyanis már 1947-ben háború tört ki közte és a szintén függetlenné váló Pakisztán között: az ok a két ország határán található Kasmír régió feletti ellenőrzés megszerzése volt. E háború végén (az ENSZ közvetítésével) egy pakisztáni és egy indiai zónát hoztak létre, de mivel mindkét fél a másik kiszorítására törekedett, 1965-ben, majd 1971-ben ismét háborúra került sor.
Gyakoriak voltak a kisebb konfliktusok is: 1984-ben India elfoglalta a központi elhelyezkedésű Siachen gleccsert, amit 1999-ben Pakisztán megkísérelt visszafoglalni. Ehhez 1998-tól álcázott alakulatokat csempésztek át a határon, de az indiaiak felfedezték őket és felkészültek a Kargil körzet feletti indiai ellenrzés visszaállítására.
A harc az indiai fél számára könnyűnek ígérkezett: a mindössze 5000 fős pakisztáni kontingens elszigetelten harcolt, ellenük az indiai haderő 200000 katonát mozgósított, akik jelentős támogatásra számíthattak a légierőtől - az indiaiak azonban nem számoltak a terepadottságokkal. A háborút ugyanis India legészakabbra fekvő Dzsammu és Kasmír államában, jelentős tengerszint feletti magasságban vívták. A hegyvidéki környezet miatt az indiaiak a tervezett erő alig 15%-át, 30000 főt tudtak bevetni és a légierő jelenléte is korlátozott volt.
A még így is hatszoros túlerőben lévő indiai alakulatok hosszú harcok árán visszafoglalták a területet Indiával összekötő egyetlen főutat, majd a Kargil körüli hegyek többségét, de a csúcsok ellen indított támadásokért súlyos árat fizettek. E konfliktus egyrészt megmutatta az indiai tüzérség hatékonyságát, másrészt viszont nyilvánvalóvá vált, hogy az országnak modern, hegyvidéki hadviselésre alkalmas harcjárműveket kell beszereznie. A rendkívül nehéz terep miatt a harckocsik vagy más szárazföldi típusok nem feleltek meg, a repülőgépek számára pedig rendkívül veszélyes alacsonyan repülni a hegycsúcsok között.
A logikus döntés egy kifejezetten csapásmérésre tervezett harci helikopter szolgálatba állítása volt (a háborúban logisztikai feladatokra az indiaiak használtak helikoptereket, de ezek közül egyet a pakisztániak lelőttek). A nagy magasság azonban speciális gépet igényelt, aminek oka a helikopter működési elvében keresendő. A helikopterek - rendkívül leegyszerűsítve - a rotorjuk által keltett felhajtóerőt használva emelkednek fel (konyhanyelven szólva az alattuk található levegőre ”ülnek rá”). A ritka hegyi légrétegekben azonban a rotorok által termelt felhajtóerő jelentősen csökken és az eltérő sűrűségű légtömegek is óriási veszéllyel járnak, mivel ezeken áthaladva a hajtóművek teljesítménye átmenetileg drasztikusan lecsökkenhet, ilyen esetben pedig a helikopter akkor is lezuhan, ha hajtóművei teljes teljesítményen működnek.
Ezt a gyártók általában úgy próbálják megelőzni, hogy korlátozzák az adott típus magashegyi bevethetőségét, illetve csökkentik a hasznos terhelést, hogy a hajtóművek teljesítmény-tartaléka elegendő legyen a könnyebb helikopter levegőben tartásához. A Kargil háborút követő átfogó (elsősorban a légierőre koncentráló) indiai modernizációs program részeként ezért megkezdődött egy helyi fejlesztésű, eleve magashegyi bevetésekre optimalizált helikopter fejlesztése.
A korlátozott képességű indiai ipartól ez komoly erőfeszítést igényelt, ugyanakkor előnyt jelentett, hogy az indiai Hindustan Aeronautics Limited (röviden HAL) repülőgépgyár az 1980-as években (a német Messerschmitt-Bölkow-Blohm hathatós támogatásával) már megalkotott egy helikoptert, a HAL Dhruv-ot. A HAL a könnyű, többcélú Dhruv-ból idővel létrehozta a fegyverekkel felszerelt Rudra modellt, de ezzel majdnem párhuzamosan megterveztek egy, kizárólag csapásmérésre tervezett másik típust, a Light Combat Helicopter-t (röviden LCH-t) is.
Konstrukció:
A LCH új tervezet volt, de amit lehetett, a gyár átemelt a Dhruv-ból: ezáltal a fejlesztési idő és a költségek lényegesen csökkentek (a típus fejlett részegységei külföldről származnak). E helikopter eredete külsőre nem észrevehető, az LCH ugyanis a kategóriájában tipikus, keskeny, elnyújtott törzzsel rendelkezik, benne két, egymás mögötti pilótafülkével (a rendkívül nagy szélvédő-elemek kiváló kilátást biztosítanak).
A típus pilótafülkéjét és a létfontosságú alkatrészeket páncélozták. A LCH ugyan nem valódi lopakodó helikopter, de a tervezők igyekeztek csökkenteni a modell felderíthetőségét. Ennek részeként a típus frontális radar-keresztmetszetét minimalizálták és a bázismodellt háromszínű, digitális mintázatú festéssel látták el.
A Light Combat Helicopter rotorja négylapátos, a lapátok különleges alakja növeli a helikopter mozgékonyságát, ugyanakkor csökkenti az általa keltett zajt. A harcjármű farokrészén négylapátos, nyitott farokrotor található, a rotorlapátok ”X” alakja szintén a zajcsökkentést szolgálja.
A helikopter levegőbe emeléséhez 2 db HAL Shakti (francia Turbomeca Ardiden 1H) gázturbinás sugárhajtóművet használnak, ezek egyenként 1430 lóerős teljesítményt adnak le (ezt az egységet használja a HAL Dhruv is). A hajtóművek kiömlőnyílásai fedettek és a hátul kiáramló forró gázokhoz hideg levegőt kevernek, ezáltal mérséklődik a LCH hő-kibocsátása (ezzel csökkentve a hő felé orientálódó rakéták betalálásának esélyét). A kéthajtóműves LCH végsebessége 280 km/h, maximális repülési magassága 6500 méter.
A LCH egyedi futóművel rendelkezik: a háromtagú futómű merev (egyik tagja sem behúzható), a farokrész alatt egy szokatlanul hosszú harmadik futószár található (ez támasztja alá a farokrészt). Mindhárom tengelyt úgy tervezték, hogy kisebb sebességű becsapódás esetén elnyelje a keletkező energiákat, csökkentve a bent ülőkre és magára a helikopterre ható erőket.
A Light Combat Helicopter-t az HAL igyekezett a legmodernebb elektronikai rendszerekkel felszerelni. Az LCD képernyős pilótafülkében található infravörös kereső, lézertávmérő, radaros, illetve lézeres bemérést felismerő rendszer és egy előretekintő kamera is, valamint a pilóta a fedélzeti gépágyút a sisakjába szerelt célzó-rendszerrel is vezérelheti (ezen eszközök egy része külföldről származik).
Törékeny külseje ellenére a LCH tömege teljes terhelés mellett eléri az 5,5 tonnát és két hosszú szárnycsonkján többféle fegyverzet hordozására képes. Ezek között találhatóak 70, illetve 80 mm-es nem irányított rakétakonténerek, infravörös (francia) Mistral levegő-levegő rakéták, (indiai) Nag és (izraeli) LAHAT levegő-föld páncéltörő rakéták, illetve különböző rendeltetésű 250 kg-os bombák. A helikopter fedélzeti gépágyúja szintén francia (20 mm-es Nexter THL-20 típusú).
Szolgálatban:
A Light Combat Helicopter program komplexitását jelzi, hogy az igények megfogalmazását követően több mint egy évtizednek kellett eltelnie, mire az első prototípus, a HAL LCH Technology Demonstrator (TD-1) 2010. február 4-én elvégezte első (még földi) tesztjét. Az első repülésre közel két hónappal később, március 29-én került sor (ld. jobbra).
Ezzel egy elhúzódó tesztelés kezdődött, amely során fokozatosan egyre nagyobb terhelésnek vetették alá a helikoptert (a TD-1-es kezdetben csupán 20 percet repült, azt is kis magasságban, alacsony hajtómű-teljesítmény mellett). India 2011-ben mutatta be a második prototípust (TD-2), amelyet már fegyverzettel is felszereltek. Ezt egy évvel később egyre nagyobb terhelés mellett tesztelték, majd bemutatták a korábbiakkal külsőre megegyező, de azoknál lényegesen könnyebb harmadik prototípust (TD-3).
A hossza tesztelés eredményeképpen a program jelentősen csúszott: az eredetileg 2010-re tervezték az átfogó tesztelést és 2011-re az átadást, ez később 2012-2013-ra módosult. Ennek ellenére a TD-3-as csak 2014. november 12-én emelkedett először a levegőbe és ezt még egy (TD-4-es) prototípus követte.
A nagy teljesítményű, hidegben végzett tesztek 2015-ben kezdődtek: a gép sikeresen teljesítette a 3000, illetve 4100 méter magasban, esetenként -18 fokban végrehajtott feladatokat. A helikoptert még ebben az évben kipróbálták +42 fokos környezetben, valamint forró éghajlatú hegyi területen is. Utolsóként az LCH fegyverzetét tesztelték, 2016 közepén.
Ezzel az átfogó vizsgálatok lassan a végükhöz közelednek, ezt követően pedig megkezdődik a sorozatgyártás. A helikopterből jelenleg 65 példányt rendelt az indiai légierő, további 114-et pedig az indiai hadsereg. A fejlesztési költségek mérséklésére a helikoptert felkínálják potenciális afrikai vásárlóknak, konkrét külföldi megrendelés egyenlőre nem érkezett a típusra.
Ez részben azzal magyarázható, hogy az LCH még nem állt rendszerbe, mivel a típus számos feladatkörben bevethető. A Light Combat Helicopter-t alapvetően gyalogság, illetve páncélozott szárazföldi célok ellen tervezték, de emellett alkalmas kis sebességű légi célok (helikopterek, drónok) elleni harcra, kutató-mentő küldetésekre, kíséretre és gerillák elleni harcra is.
Új fejlesztésű helikopterként az LCH még nem vett részt háborúban, de képességei miatt egy esetleges jövőbeni indiai-pakisztáni konfliktusokban minden bizonnyal be fogják vetni.
Műszaki adatok:
Név: HAL Light Combat Helicopter
Típus: (nagy magasságú bevetésekre optimalizált) harci helikopter
Fizikai jellemzők:
Hossz: 15,80 m
Rotorátmérő: 13,30 m
Magasság: 4,70 m
Szerkezeti tömeg: 2.250.kg
Max. felszálló tömeg: 5.800.kg
Motor: 2 db gázturbinás sugárhajtómű, egyenként 1430 Le-s (2860 Le-s összteljesítményű) (HAL/Turbomeca Shakti)
Személyzet: 2 fő
Fegyverzet: 1 db 20 mm-es gépágyú (Nexter THL-20), lehetőség nem irányított rakéták, Mistral levegő-levegő, Nag, illetve LAHAT páncéltörő rakéták vagy bombák felfüggesztésére
Teljesítmények:
Végsebesség: 280 km/h
Csúcsmagasság: 6.500.m
Emelkedőképesség: ismeretlen m/perc
Hatótávolság: 700 km