Vickers 6-Ton
„Vickers Mark E”
Előzmények:
Az első világháború végére, 1918-ra a harckocsik egyértelműen bizonyították létjogosultságukat a harcmezőn, azonban a Versailles-i békekötés egy csapásra véget vetett két éven át tartó gyors fejlődésüknek.
A nagy volumenű rendeléseket lemondták és bár a fejlesztéseket nem szüntették be teljesen, a páncélosok iránti érdeklődés minimálissá vált. Az 1920-as évek elejére a még szolgálatban álló harckocsik nagy részét leselejtezték, a harckocsizó alakulatokat pedig feloszlatták.
A húszas évek helyi konfliktusai és a hadseregek kezdetben lassú, később gyorsuló ütemű újrafegyverzése idővel a harckocsi-ipart is felélesztette tetszhalott állapotából. A világon elsőként az Egyesült Királyság állított szolgálatba harckocsikat és vezető szerepüket az 1930-as évekig megőrizték, ám az ország 1923-ban bezáratta az állami harckocsi-tervező irodát és ezt követően nem is adott le új megrendeléseket (ennek oka részben a hatalmas költségű, ám sikertelen Medium Mark D volt).
Az 1920-as évek első felében a világon mindössze 3 harckocsi került sorozatgyártásba: befejezték a 12 db francia FCM 2C szupernehéz-harckocsi építését, a brit kormány vásárolt a Vickers által saját kockázatra megtervezett Medium Mark I-esből, Franciaország pedig a szintén francia Renault NC-ből (az FT-17-es továbbfejlesztett változatából).
Ez a pangás részben annak volt köszönhető, hogy a korábbi lassú, robosztus nehéz harckocsikat csak állóháborús körülmények között volt érdemes használni, üzemeltetésük békeidőben nem volt rentábilis.
Emiatt a brit nehéz harckocsiknál lényegesen sikeresebbé váltak a francia Renault FT-17-es könnyű harckocsik, amelyek ugyan (többségében) csak géppuskákkal rendelkeztek, de nagyobb mozgékonyságuk és lényegesen alacsonyabb áruk miatt kiválóan megfeleltek gyarmati szolgálatra, lázadások leverésére.
1927-ben a Carden Loyd piacra dobta a céggel azonos nevű kisharckocsiját: egy kétemberes, egyetlen géppuskával rendelkező, páncélozott és lánctalppal szerelt harcjárművet. Az apró típus jelentős sikerre tett szert, mint mozgó géppuskaállás, felderítő- és járőr-harcjármű (emellett alapul szolgált számos ország későbbi kisharckocsijának és a több mint 100.000. példányban gyártott brit Universal Carrier-nek).
A Carden Loyd kisharckocsi sikerére az angol Vickers nagyvállalat (amely ekkor egyesült az Armstrong Whitworth-tal) is felfigyelt és felvásárolta a Carden-Loyd Tractors Ltd-t.
E páncélos sikerén felbuzdulva a Vickers-Armstrong vállalat úgy döntött, saját kockázatára megépít egy könnyű harckocsit, amely nagyobb tűzerővel, mozgékonysággal és páncélzattal rendelkezik, így önállóan is tevékenykedhet és lövegével képes ellenséges harckocsik leküzdésére.
A nagyvállalat bízott abban, hogy a brit kormány rendel az új típusból, de a tervezésnél az exportálás lehetőségét is figyelembe vették. A harckocsi tervezésében John Valentine Carden is részt vett, aki számos brit harckocsi létrejötténél bábáskodott: a tervezőcsapat által megálmodott kész páncélost egyszerűen Vickers 6-Ton-nak (angol; Vickers 6 tonnásnak) nevezték, de Vickers Mark E-ként is emlegették.
Konstrukció:
A korábbi brit típusokkal ellentétben a Vickers 6-Ton nem a brit nehéz vagy közepes harckocsik átalakított változata volt, hanem a Carden Loyd kisharckocsi arányosan felnagyított, toronnyal felszerelt variánsa (ezáltal méretét és képességeit tekintve is hasonlóvá vált a francia FT-17-eshez).
A kisméretű (4,88 méter hosszú) brit páncélost két alapváltozatban gyártották: egy csak géppuskákat hordozott, a másik löveget is. Előbbi kialakításnál egymás mellé két, henger alakú, egyemberes tornyot telepítettek, melyekbe egy-egy géppuska került.
Ez az elrendezés megfelelt az első világháborús elveknek, amelyben a könnyű harckocsik csak az ellenség üldözését végezték, illetve a gyalogsággal harcoltak, ellenük pedig nem volt szükség lövegre. A két géppuskás elrendezés előnye volt, hogy egyszerre két célpontot is tűz alá vehetett, szükség esetén viszont egyetlen pontra összpontosíthatta a tüzét.
A másik változat, az ún. „duplex mounting” egyetlen kétemberes tornyot takart, amelyben egy rövid csövű, 3 fontos (47 mm-es) gyorstüzelő (félautomata) löveg és egy géppuska kapott helyet.
Könnyű harckocsiként a Vickers Mark E védelme átlagosnak számított, igaz, mivel a páncélos alapját egy kisharckocsi alkotta, a típus teste igen alacsony volt, ez pedig megnehezítette az eltalálását.
A relatív vékony páncélzat oka szintén a korabeli katonai doktrína volt: eszerint egy könnyű harckocsinak csak kiskaliberű lőfegyverek tüzének és tüzérségi repeszeknek kell ellenállnia, ráadásul utóbbiaknak csak szemből.
A Vickers 6-Ton páncélzatának maximális vastagsága ezért a frontrészen 1 hüvelyk volt (25,4 mm), oldalt pedig ennek csak a fele, kb. 13 mm (a páncéltest és a felépítmény is szegecseléssel készült, amely az 1930-as évek végéig majdnem minden brit harckocsi jellegzetessége maradt).
Neve ellenére a Vickers 6-Ton tömege meghaladta a 7 tonnát, ezért mozgatását egy 4 hengeres Armstrong Siddeley Puma benzinmotorral oldották meg, amelynek teljesítménye típustól függően 80-97 lóerő között mozgott.
A Carden-Loyd kisharckocsitól örökölt, hátrafelé enyhén lejtő lánctalpú típus futóműve különleges kialakítású volt: a típus (az első és hátsó visszafutó-görgőket leszámítva) két tengelyen keresztül kapcsolódott a vázhoz - ez oldalanként egy-egy laprugós blokkot jelentett, amelyek két-két kisméretű futógörgőhöz csatlakoztak (összesen oldalanként 8-hoz).
Bonyolultsága ellenére ez a rendszer a Christie-típusú futómű megjelenéséig (ld.: T-34) igen hatékonynak számított, a korabeli 15-25 km/h-val szemben műúton 35 km/h-s sebességet tett lehetővé (e kialakítás egyetlen hátrányos tulajdonsága korlátozott terhelhetősége volt, de ez a briteknek nem, csak az olaszoknak okozott később problémákat).
Fejlesztések:
Ahogy az fentebb is olvasható, a Vickers 6-Ton eredetileg két alapváltozatban készült: a csak géppuskás modell volt a Type A, míg a löveggel felszerelt a Type B. Előbbi, a köznyelvben Mae West-ként elterjedt típust (amely nevét a korszak amerikai szex-szimbólumának idomaihoz hasonló tornyairól kapta) többen méltatták (jelentős tűzereje miatt), de a gyakorlatban ez a kialakítás nem kevésbé hatékonynak bizonyult (a tornyok túl kényelmetlenek, szűkek és nehezen irányíthatóak voltak).
Ezzel szemben a kétfős torony fokozott tűzgyorsasággal rendelkezett, mert a kétfős személyzet megoszthatta a feladatokat, azonban továbbra is lehetőség volt a fegyverek szimultán üzemeltetésére (emellett ez a típus ellenséges harckocsik leküzdésére is alkalmas volt).
Az 1920-as, 30-as években a többtornyos harckocsi-kialakítás igen kedvelt volt (ld. korabeli szovjet és brit harckocsik), ennek ellenére később mégis a Type B egyetlen kétfős tornya vált olyan etalonná, amelyet több mint egy évtizedig majdnem minden páncéloson hasznosítottak.
E harckocsi más előremutató megoldásokkal is rendelkezett: ilyen volt a kényszerből született gégemikrofonos parancsközlő rendszer (ezzel biztosították a kommunikációt a háromfős elszeparált legénység között).
Kisebb, de szintén fontos részlet volt a legénységet a motortól elválasztó tűzfal, amely találat esetén lényegesen javította a bent ülők túlélési esélyeit. A páncélos összetett felfüggesztésének élettartama csak kb. 5000 km volt, de ez elegendőnek bizonyult.
A típusból brit változatokat később nem gyártottak, a külföldi modelleket viszont igen, ezek az alábbiakban olvashatók.
Szolgálatban:
Az elkészült harckocsit az Egyesült Királyság hadserege tesztelte, de a cég várakozásai ellenére nem állította szolgálatba (ez hibás döntésnek bizonyult, ezért 3 év elteltével rendszeresítették a Vickers 6-Ton-hoz hasonlóan a Carden Loyd kisharckocsin alapuló Light Tank Mark I-est - később 4 db Mark E-t kiképzésre mégis átvettek).
A Vickers 6-Ton-nak Lengyelországba küldött példányainak kipróbálása közben kiderült, hogy a hibásan tervezett szellőzőrendszer miatt a Vickers 6-Ton motorja hajlamos a túlmelegedésre: ezt a problémát kezdetben kiegészítő ventillátorok felszerelésével próbálták orvosolni, majd egy új hajtómű beépítése mellett döntöttek.
A Rolls-Royce Phantom II-es egység túlságosan nagy méretű volt a könnyű harckocsihoz, ezért a páncélos testét át kellett tervezni. A belga rendelésre már ezt a Mark F-ként jelölt harckocsit küldték tesztelésre - Belgium végül nem vásárolt a járműből, ennek ellenére később a Mark F testét az eredeti motorral kínálták.
A harckocsira számos ország adott le megrendelést: többek között Bolívia, Bulgária, Finnország, Görögország, Kína, Lengyelország, Portugália és a Szovjetunió (egyes országok visszamondták megrendelésüket, míg a sziámi - thaiföldi - megrendelést a britek törölték).
Az 50 db lengyel Vickers 6-Ton leszállítását követően Lengyelország e harckocsiból kiindulva megalkotott egy helyi gyártású modellt. A fejlesztés részeként egy erőteljes, 37 mm-es Bofors löveget használtak, valamint lecserélték a harckocsi hajtóművét is: erre szükség is volt, mert a 7TP nevű páncélos tömege 10 tonna fölé nőtt.
A legsikeresebb átalakítás azonban nem ez, hanem a szovjeteké volt. A kommunisták az általuk vásárolt harckocsikat olyan jónak tartották, hogy megkezdték a típus licencgyártását: a 153 db Vickers 6-Ton-nal szemben a rá épülő szovjet T-26-osból (ld. jobbra) összesen több mint 10000 példányt építettek (emellett több mint 1700 további harcjármű épült a T-26-osra). Magát a T-26-ost folyamatosan fejlesztették, ezáltal a késői változatok lényegesen jobb teljesítményt nyújtottak.
A Vickers 6-Ton-t és másolatait több alkalommal használták éles helyzetben is. A spanyol polgárháború alatt a szovjetek jelentős sikereket értek el a szembenálló olasz csapatokkal szemben, amelyek zsákmányolt T-26-osok alapján fejlesztették ki saját M11/39-es és M13/40-es közepes (valójában könnyű) harckcsijaikat.
Lengyelország lerohanásakor a lengyelek sikeresen használták 7TP harckocsijaikat a németek ellen, de a harcjárművek többsége elpusztult vagy zsákmányul esett. A Téli háború alatt Finnország alacsony számban használt Vickers 6-Ton harckocsikat a szovjetek ellen, ám a támadásokban többségük szintén elpusztult, ezért a megmaradt páncélosokat a T-26-osban is használt 45 mm-es páncéltörő löveggel T-26E-vé alakították át.
Velük szemben a Szovjetunió később, a német támadás idején is használta T-26-osait, de a típus ekkorra menthetetlenül elavult és óriási veszteségeket szenvedett, igaz, hozzájárult a teljes összeomlás elkerüléséhez (a Barbarossa hadművelet kezdetén a kb. 13000 szovjet harckocsiból mintegy 5000 volt T-26-os). A Vickers 6-Ton-ok utolsó üzemeltetője Finnország volt, a finnek kiképzésre egészen 1959-ig használták a harckocsit.
Utóélet:
A 7TP-hez és a T-26-oshoz hasonlóan a Vickers 6-Ton többi változata is az eredeti Mark E újraépítése volt helyi alapanyagokból, ezáltal az országok egy megfelelő harcjárművet kaptak, amelyet szükség esetén (ha a brit import valamilyen okból nem jöhetett létre), maguk is gyárthattak. Történelmi távlatból a Vickers 6-Ton legfontosabb érdeme éppen ez volt: az általa elindított könnyűharckocsi-fejlesztési hullám, ugyanakkor maga a páncélos átmeneti típus volt, amely az 1930-as évek közepére elavult:
Dragon, Medium Mark IV (páncélozott lövegvontató):
A Vickers 6-Ton-ból létrehoztak egy lövegvontatót is, amelyből az Egyesült Királyság 12 db-ot rendelt (a 60 fontos - 127 mm-es - lövegeik mozgatására), de a típusból vásárolt India és Kína is. E járműből később légvédelmi variáns is készült.
Műszaki adatok:
Név: Vickers 6-Ton Type A „Vickers Mark E”
Típus: könnyű harckocsi
Fizikai jellemzők:
Tömeg: 7,30 t
Hossz: 4,88 m
Szélesség: 2,41 m
Magasság: 2,16 m
Motor: 80 Le-s (Armstrong Siddeley Puma, benzinüzemű)
Legénység: 3 fő
Támadás és védelem:
Elsődleges fegyverzet: 2 db 7,7 mm-es géppuska (Vickers, tornyonként egy)
Kiegészítő fegyverzet: nincs
Páncélzat: 13-25,4 mm
Teljesítmények:
Végsebesség: 35 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)
Hatótávolság: 160 km