Stridsvagn 103
„Strv 103”
Előzmények:
Svédország az első és a második világháború alatt is semleges maradt, de a világháborút követően is igyekezett ütőképes hadsereget fenntartani, melynek gerincét vadászrepülők és harckocsik alkották. Ehhez gyakran külföldi páncélosok biztosították az alapot - így volt ez az első svéd harckocsi, az Strv m/21 esetében is (e típus az első világháborús német Leichter Kampfwagen II-t takarta). Az 1940-es évek leghatékonyabb svéd páncélosa, az Strv m/42 ugyan önálló fejlesztés volt, de elődje, az L-60-as (Strv m/38) több külföldi harcjárműből merített (ez utóbbi típust megvásárolva hozták létre a magyar 38M „Toldi” könnyű harckocsit), míg a csehszlovák LT vz. 38 licencgyártású változatából az Strv m/41-est.
A második világháború után Svédország brit A41 „Centurion” harckocsikat vásárolt és rendszeresített Strv 84, majd (105 mm-es löveggel felszerelve) Strv 102 néven, emiatt minimálisra csökkent a hazai (svéd) harckocsi-fejlesztés. Ezzel párhuzamosan kísérleteket folytattak egy, a francia AMX-13-ashoz hasonlóan dobtáras billenőtoronnyal rendelkező nehéz harckocsi létrehozására (Emil program) és a Centurion magas ára miatt a még hadrendben álló Strv m/42-es harckocsikat modernizálva, új toronnyal felszerelve kialakították az Strv 74-es közepes harckocsit.
Amikor az 1950-es évek közepén a svéd döntéshozók egy fő csataharckocsi szolgálatba állításáról döntöttek, több lehetőség is felmerült. Részben erre reflektálva 1956-ban Sven Berge (a svéd hadi-adminisztráció tagja) elkészített egy tanulmányt, mely a páncélosokat ért találatokat, valamint a harckocsizókat ért sérüléseket taglalta.
Az elemzés kimutatta, hogy a legtöbb találat a toronyba csapódott be, ezek pedig gyakran végzetes kimenetelűek voltak, mivel a páncélt átütő lövedékek gyakran megölték a bent ülőket, illetve tönkretették a harckocsi lövegét és lőszertároló rekeszét. Ezzel ellentétben az egy méter alatti becsapódások száma elhanyagolható volt és ezek a találatok csak minimális károkat okoztak.
A tanulmány szerzője ebből kiindulva egy új típusú páncélos rendszeresítését javasolta, amely egyáltalán nem rendelkezik toronnyal. A torony nélküli kialakítás több előnyös tulajdonsággal rendelkezik: több bonyolult részegység (köztük a forgatómechanizmus) és a toronypáncél elhagyásával jelentősen csökken a típus tömege és ára, ráadásul a fejlesztési idő is rövidebb lesz.
Ennek a megoldásnak egyetlen hátrányos következménye van: a korlátozott kilövési szög (a páncélos menetből csak szemből vagy kis szög alatt érkező célpontokra tüzelhet). Emiatt az ilyen típusok kevésbé alkalmasak offenzívákhoz, de Svédország védekező háborúra készült, ezért ennek nem volt jelentősége (a második világháború alatt több ország, köztük a német Harmadik Birodalom rendkívül sikeresen használt hasonló, torony nélküli páncélvadászokat és több ilyen harcjárművet építettek a háború után is, pl.: német Kanonenjagdpanzer).
Löveg nélküli fő csataharckocsit korábban egyetlen ország sem készített, de az ötlet végül mégis megkapta a támogatást, ezért Svédország nem vásárolt külföldi páncélost és e típus javára leállították a már említett ambiciózus Emil harckocsi fejlesztését is. Az új harckocsi a Stridsvagn 103 jelölést kapta, de gyakran ”S-harckocsi”-ként hivatkoztak rá. A típus nevében a Stridsvagn (röviden Strv) svédül harckocsit jelent, míg 103 azt jelzi, hogy ez a gyár harmadik 10 cm-es löveggel felszerelt páncélosa. A jobboldali fotón egy Stridsvagn 103 látható egy Centurion társaságában.
Konstrukció:
Mivel az Strv 103 nem rendelkezett toronnyal, a löveget, a lőszerkészletet és a legénység minden tagját a páncéltestben kellett elhelyezni, emiatt az Strv 103-as nem csak külsőre, de elrendezését tekintve is különbözött a többi fő csataharckocsitól. A szükséges átalakítások mellett számos újdonságot is bevezettek, ezért a Stridsvagn 103 egy egyedi harckocsivá vált, amelyben más országok prototípus-fázisban megrekedő technológiai demonstrációs páncélosainak több megoldását is felhasználták.
Az Strv 103 és a többi harckocsi közötti legszembetűnőbb különbség a torony hiánya, mely miatt a löveget az ék alakú test elejére/tetejére helyezték át. A korábbi, hasonló torony nélküli páncélvadászoknál igyekeztek maximalizálni a löveg kitéríthetőségét, az Strv 103-as viszont mindössze 6 fokos vízszintes (3-3 balra és jobbra) és 0 fokos függőleges kitéríthetőséggel rendelkezett, ezért nem csak az oldalirányú, de a függőleges célzást is a test irányba állításával oldották meg. Oldalirányú célzáshoz egyszerűen elfordították a harckocsit, a magasság beállításához viszont az Strv 103-as képes volt előre-hátra megbillenteni a jármű testét (ezt a hidropneumatikus felfüggesztésnek és az állítható magasságú első-hátsó visszafutó-görgőinek köszönhetően fokozatmentesen tehette meg).
A huzagolt csövű 105 mm-es löveget a svéd Bofors gyártotta, de az az angol Royal Ordnance L7-es harckocsi-lövegének másolata volt (ezt számos páncélos, köztük a svédek által is rendszeresített brit Centurion harckocsi is használta). A löveg töltését teljesen automatizálták, ezért a legénység létszámát három főre csökkenthették. A rögzített löveg miatt a páncélos ugyan menet közben nem tudott tüzelni (valójában tüzelni tudott, csak célozni nem), az automata töltő korában kiemelkedően magas, 15 lövés/perc tűzgyorsaságot biztosított a páncélosnak. A főfegyverzet mellett három géppuska védte a járművet a gyalogságtól, ebből egy a harcjármű tetején.
A harckocsi páncélzata már megjelenésekor is csekélynek számított, vastagsága sehol nem haladta meg a 70 mm-t, de a rendkívül erősen megdöntött frontpáncélzat miatt az effektív páncélvastagság lényegesen magasabb volt. A harckocsi frontrészére egy rácsot szereltek, amely semlegesítette a szemből érkező kumulatív lövedékeket. Páncélzata mellett az Strv 103-as rendkívül kis célpontot nyújtott (kisebb földsáncok mögül vagy magas fűben gyakran alig látszott ki).
A típus - harckocsik között - ritkán használt megoldása volt kettős meghajtása: a 240 lóerős Rolls-Royce dízelmotort egy kisméretű, a páncélos orrába épített (az első változatban 300 lóerős Boeing GT502) gázturbina egészített ki (a Stridsvagen 103 volt a világ első gázturbinás harckocsija). A másodlagos erőforrás többletenergiát szolgáltathatott harc közben, emellett hidegindításra is használhatták (utóbbi az északi telek hidegsége miatt volt szükség). Az S-harckocsi további sajátossága volt, hogy hátrafelé is jelentős sebességre volt képes - ez azért volt fontos, mivel így visszavonulás közben is használhatta a lövegét (a tervek szerint nagy sebessgű tolatásba rövid tüzelési periódusokat iktattak be). A típus oldalanként négy nagyméretű futógörgőjén, speciális felfüggesztésének köszönhetően műúton 60 km/h-s sbességig gyorsulhatott.
Ugyancsak egyedi megoldásnak számított, a páncélos lövegét a lövész mellett a parancsnok is működtethette, a járművet pedig a legénység mindhárom tagja vezethette (a harckocsi működtetéséhez két fő is elegendő volt, szemben a korszakban megszokott négy fővel). Még ennél is meglepőbb, hogy a sofőr a menetiránynak háttal ült (ezáltal a jármű mögötti teret is figyelhette). Az orrba került hajtómű miatt a farban kialakítottak kisméretű rakteret, ahol az Strv 103 katonákat vagy többlet-felszerelést szállíthatott (hasonlóan a modern izraeli Merkava harckocsihoz).
Fejlesztések:
Szolgálatba állítása után a Stridsvagn 103 alkotta a svéd szárazföldi erők gerincét, ezért a harckocsi több fejlesztési perióduson esett át - az eredeti változat jelzése Stridsvagn 103A volt, melyből száznál kevesebb (70 vagy 80 db) készült. Utódja a Stridsvagn 103B lett (ld. balra), melyet tolólappal láttak el és a 300 lóerős Boeing gázturbinát egy 490 lóerős Catepillar 553-as egységgel váltották fel (idővel minden ”A” modellt erre a szintre hoztak fel).
E modell másik újdonsága az úszóképesség volt (ami fő csataharckocsiknál szintén egyedi képesség) - ezt egy, a második világháborús Sherman DD-n alkalmazotthoz hasonló vásznazott kerettel oldották meg. Vízbe hajtás előtt a hidro-pneumatikus felfüggesztés ideális alakot vett fel (csökkentve a jármű ellenállását a vízben) és előrehajtották a tolólapot, majd felhúzták a keretet.
A vízben a vezető a jármű farrészére állt és egy, a kormányhoz rögzített kantár segítségével kormányzott. Az úszóköpeny 15-20 percig volt képes fenntartani a járművet, amely a vízben lánctalpai segítségével 6 km/h-s sebességel haladhatott. A páncélos ezen képessége igen hasznosnak számított, tekintettel a Svédországban található számos folyóra és tóra.
A ”B” variánst csak 1986-ban váltották le: ekkor, hogy lépést tartsanak a fejlődéssel, egy összetett program indult el, melyben korszerűsítették a harckocsi mindhárom összetevőjét (támadás, védelem, mozgékonyság). Modern tűzvezető rendszerrel és lézertávmérővel látták el a löveget, sok páncélost felszereltek ERA-val (angol; reaktív páncélzat - a kumulatív lőszerek elleni védelemként). A Rolls-Royce motort egy új, a korábbi 240 helyett 290 lóerős Detroit dízelmotorra cserélték és minden páncélost elláttak tolólappal (korábban szakaszonként csak egy harcjárművet rendelkezett ilyen segédeszközzel). Az új hajtómhöz kiegészítő üzemanyag-tartályokat is felszereltek, ezáltal a páncélos hatótávolsága is nőtt. Ennek a feljavított változatnak a neve Stridsvagn 103C lett.
Amikor az 1990-es években Svédország le kívánta váltani három évtizedes páncélosait, az S-harckocsi hívei egy 103C-t demonstrációs célból Stridsvagn 103D-vé építettek át új tűzvezető számítógéppel, hőkamerával és éjjellátókkal. Néhány kisebb változtatás történt a motorok és a felfüggesztés terén is, ám ennél sokkal fontosabb volt, hogy a ”D” variáns éjjel és rossz látási viszonyok között is képes volt harcolni. Mivel a hadsereg végül a Leopard 2-es fő csataharckocsit rendszeresítette, több ilyen példány már nem épült (az egyetlen 103D jelenleg is megtekinthető az Anxvall-i Páncélos Múzeumban).
Szolgálatban:
A Stridsvagn 103 egy teljesen egyedi fő csataharckocsi volt, amely egyáltalán nem hasonlított a kortársaira. A torony nélküli kialakítás ugyan elvben kiváló védelmet és alacsonyabb árat szavatolt, de ez utóbbi nem volt kimutatható, mivel a felépítés új problémákat vetett fel (ld. célzás), ami jelentős plusz-kiadásokat jelentett.
A technikai kérdések megoldása több mint egy évtizedet vett igénybe: az 1956-ban tervezett Strv 103 gyártása csak 11 évvel később, 1967-ben kezdődött el. A típus előállítása négy évvel később ért véget: ekkorra 290 db Stridsvagn 103 készült el (ezek fokozatosan váltották fel a 300 db hadrendben álló Centurion-t).
Az Strv 103-ast (a Svédek szerencséjére) soha nem kellett hadi körülmények között bevetni, de a nemzetközi tesztek többször is igazolták a kialakítás életképességét. Bár a harckocsit a svédeken kívül más haderő nem rendszeresítette, a különleges páncélos iránt több ország is érdeklődött.
1967-ben Strv 103-asok két hétre Norvégiába utaztak, hogy összevethessék őket a német Leopard 1-gyel (az értékelés kimutatta, hogy a német harckocsi kevesebb célt talált meg és lassabban tüzelt). Egy évvel később az Egyesült Királyság-beli Bovingtonban (a brit páncélos iskola ”otthonában”) tartott kísérletek ismét a torony nélküli konstrukció előnyét mutatták a toronnyal rendelkező harckocsikkal szemben (ennek hatására született meg az angol FV4401 „Contentious” páncélvadász prototípusa).
1973-ban - a BAOR (British Army of the Rhine) égisze alatt újabb összehasonlításra került sor, ezúttal az FV 4201 „Chieftain” harckocsi volt az ellenfél. Az S-páncélos ekkor is kiemelkedően teljesített és bebizonyosodott, hogy a mozgás közbeni lövés hiánya nem okoz jelentős hátrányt a harckocsinak (legalábbis a többi képessége kompenzálta ezt).
Típus-összehasonlításon a páncélos utoljára 1975-ben vett részt. Ekkor két S-harckocsi járt az Amerikai Egyesült Államokban található Fort Knox bázison. A kiértékelés szerint az amerikai M60A1E3 „Patton” ugyan átlagosan fél másodperccel gyorsabban lőtt, ám pontosságban a svéd modell maga mögé utasította jenki riválisát is.
Ennek ellenére a modern svéd fő csataharckocsi kiválasztásánál a típus alulmaradt a (tornyos) német Leopard 2-vel szemben, amiben szerepet játszott magas karbantartási igénye, korlátozott fejleszthetősége és a más országok által nem követett, egyedi megoldásai. A Stridsvagn 103-as harckocsikat fokozatosan vonták ki: utolsóként a kiképzésre használt példányokat, 1997-ben. Az Strv 103-asokat nyugdíjazásuk után nagyrészt szétbontották, ám mintegy negyven darabot megőriztek - ezek ma is megtalálhatóak a világ különböző országainak harckocsi-múzeumaiban.
Svédország ma már kizárólag Leopard 2-eseket üzemeltet (Strv 121, illetve Strv 122 jelzéssel), az S-harckocsi pedig inkább egyfajta haditechnikai érdekességgé vált. A Stridsvagn 103 soha nem került éles bevetésre, de a tesztek eredményei szerint kiemelkedő típusnak számított, bár érdemes megemlíteni, hogy Sven Berge következtetése hibás volt. A szovjet T-72 „Ural” például mindössze 8 cm-rel magasabb a svéd páncélosnál, mégis rendelkezik egy teljes értékű, körbeforgatható toronnyal (a svéd Infanterikanonvagn 91 páncélvadász is ”csupán” 2,32 méter magas volt). A jobboldali fotón egy Strv 103 halad el egy Ikv 91-es mellett.
Utóélet:
A Stridsvagn 103 teljesen újszerű és egyedi páncélos volt, ám végül csak egy vadhajtásnak bizonyult a fő csataharckocsi fejlődésében. Egyes megoldásait (pl. a gázturbinát, az automata töltőt) később több ország (köztük az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország) is lemásolta, mások azonban feledésbe merültek (pl. a fix löveg vagy a hátrafelé néző vezető):
FV4401 „Contentious” (páncélvadász):
Ez az angol kísérleti harcjármű azután jött létre, hogy az Egyesült Királyság tesztelte a Stridsvagen 103-ast. Bár a négy futógörgő, a jármű függőleges dönthetősége és a torony hiánya nagyon hasonlatossá tette a svéd harceszközhöz, az FV4401-es lövegét az orr részen egy forgózsámolyra helyezték.
Merkava (fő csataharckocsi):
Izrael jelenlegi fő csataharckocsija ugyan közvetlenül nem kapcsolódik az Strv 103-ashoz, mégis a svéd típus több sajátossága visszaköszön rajta. A legendás Izrael Tal, az izraeli páncélos erők aluf-ja (héber; főtábornoka) által szorgalmazott páncélos tervezésénél az elsődleges szempont szintén a legénység túlélési esélyének maximalizálása volt. A motort itt is a jármű orrában helyezték el és hátul egy kisebb helységben katonák szállíthatóak (maximum 9 fő).
Mindezek ellenére a Merkava nem különbözik olyan mértékben a mai páncélosoktól, mint az Strv 103, ám a héberül harci szekér nevű páncélos a gyakorlatban is bizonyította az ”előd” kialakításának helyességét.
Műszaki adatok:
Név: Stridsvagn 103A
Típus: fő csataharckocsi (MBT)
Fizikai jellemzők:
Tömeg: 39,7 t
Hossz: 9,00 m
Szélesség: 3,60 m
Magasság: 2,14 m
Motor: kettős - 240 LE-s (Rolls-Royce K60, dízelmotor) és 300 LE-s (Boeing GT502 gázturbina)
Legénység: 3 fő
Támadás és védelem:
Elsődleges fegyverzet: 1 db 105 mm-es löveg (Bofors L/62, a testben)
Kiegészítő fegyverzet: 3 db 7,62 mm-es (KSP 58 - azonos az FN MAG-gal - kettő párhuzamosított, egy a torony tetején)
Páncélzat: 40-70 mm
Teljesítmények:
Végsebesség: 60 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)
Hatótávolság: 390 km