Semovente da 90/53

„M41 da 90/53”


Előzmények:

Az Olasz Királyság már az első világháború végén is fejlesztett harckocsikat, a háborút követően pedig sorozatban gyártotta a Renault FT helyi változatát, a Fiat 3000 könnyű harckocsit, de az érdemi olasz páncélos-tervezés csak az 1930-as évek kezdetén indult be. Az olaszok ezt megelőzően megvásárolták a brit Carden-Loyd Mark VI kisharckocsit (L2/29), majd ez alapján megtervezték saját továbbfejlesztett változatukat, amely a CV-33 (későbbi jelöléssel L3/33) modellt.

A CV-33 rendkívül sikeressé vált: több mint 1000 példányban gyártották és több országba exportálták, ezért az olaszok folytatták a kisharckocsi fejlesztését, megalkotva a CV-35, majd CV-38 variánsokat. A CV-35-öst ugyancsak jelentős számban építették és exportálták, azonban egyik modell sem rendelkezett géppuskákkal, ezért képtelenek voltak ellenséges harckocsik leküzdésére.

Az 1930-as évek közepétől az olaszok egyre nyíltabban készültek a terjeszkedésre, amely első lépéseként 1935 végén megtámadták Abesszíniát (a mai Etiópiát): az afrikai ország egyáltalán nem rendelkezett harcjárművekkel és az olaszok gyors győzelemre számítottak, ezt követően viszont nyugat felé kívántak terjeszkedni, meghódítva a brit fennhatóság alatt álló Egyiptomot, ezért nyilvánvaló volt, hogy szükség lesz erősebb harckocsikra.

Ez az igény még égetőbbé vált, mert az elsöprő abesszíniai győzelemre számító olaszok hiába voltak több mint háromszoros túlerőben és ellenfelük hiába nem rendelkezett semmilyen modern hadfelszereléssel, csak egy fél évig tartó véres konfliktus végén tudták elfoglalni az országot.

Ez hívta életre az 1939-ben rendszeresített M11/39-es közepes harckocsit, amely azonban az Egyiptom elleni 1940-es támadáskor elavultnak számított mind tűzerő, mind védelem tekintetében, ráadásul súlyos műszaki problémáktól szenvedett, ezért folytatták a páncélos fejlesztését. Így született meg a típus fejlesztett változata, az M13/40, de 1940-ben a szövetséges németek jobb képességű páncélosai már Franciaország megszállásakor is azzal szembesültek, hogy 37 mm-es páncéltörő lövedékeik egyszerű lepattantak a vastag páncélzatú francia harckocsikról és hamarosan az olaszok is ugyanezzel a problémával szembesültek, amikor Észak-Afrikában találkoztak az angolok Matilda II típusával.

Az olaszok helyzete tovább romlott, mert bár megépítették az M13/40 még tovább fejlesztett változatát, az M14/41-et, a németeket támogató olasz erők hónapokkal korábban rendszeresített L6/40-es könnyű harckocsijainak 20 mm-es lövedéke teljesen hatástalan volt a szovjetek új fejlesztésű T-34-es és KV-1-es páncélosai ellen, amelyeket ráadásul sokszor a 47 mm-es löveg sem ütött át.

E problémára válaszul az olaszok is folytatták a fejlesztést. Hosszabb távon a megoldást egy nehéz (valójában közepes) harckocsiban, a P26/40-ben látták, de emellett továbbfejlesztették az M14/41-est is (M15/42).

Mivel a toronnyal rendelkező közepes és nehéz harckocsik gyártásának beindítása elhúzódott, az olaszok emellett ideiglenes megoldásként a németekéhez hasonló páncélvadászokat is gyártottak: az L6/40-ből a 47 mm-es löveggel felszerelt Semovente da 47/32-t, míg az M13/40-esből és M14/41-esből két 75 mm-es tábori löveggel felszerelt modellt, azonban félő volt, hogy a legnagyobb szovjet típusok kilövésére szükség lesz egy még erősebb harcjárműre.

Ez az igény hívta életre a Semovente da 90/53 (más néven M.41 da 90/53) modellt; a harcjármű neve arra utalt, hogy a típus egy 90 mm-es kaliberű, 53 kaliberhosszú löveggel felszerelt páncélvadász volt, amelyet 1941-ben rendszeresítettek (gyártása azonban csak egy évvel később kezdődött meg).


Konstrukció:

A Semovente da 90/53 kialakítása eltért az összes korábbi olasz harckocsitól, mivel a páncélvadászon mindent feláldoztak a tűzerő maximalizálása érdekében, azonban a gyors gyárthatóság érdekében a típus az M14/41-es közepes harckocsi vázára épült. A típust azért hozták létre, hogy minden új szovjet páncélos kilövésére képes legyen, azonban a megfelelő löveg kiválasztása problémát okozott. Az olaszok az 1930-as években a 37 mm-es páncéltörő löveget használták, amely ekkor még megfelelőnek bizonyult, később pedig áttértek a 47 mm-es páncéltörő löveg alkalmazására. Utóbbi 1940-ben szintén elfogadhatónak számított, de a korábbiaknál vastagabb páncélzatú ellenséges harckocsik ellen már nem tudtak újabb páncéltörő löveggel válaszolni, mert az országban mindössze 3 páncéltörő löveget fejlesztettek és gyártottak: a már említett 20 mm-es Breda modello 35-öt, a 37 mm-es Vickers-Terni L/40-et és a 47 mm-es Cannone da 47/32-t.

Jobb híján a Semovente da 75/18 páncélvadász az Obice da 75/18 modello 34, a későbbi, de azonos kialakítású Semovente da 75/34 pedig a Cannone da 75/32 modello 37 tábori lövegeket hordozták, azonban a rövid csövű 75 mm-es lövegek alacsony kezdősebességük miatt elsősorban a gyalogság ellen voltak hatékonyak.

Franciaország megszállásakor a németek hasonló problémával szembesültek (saját 37 mm-es páncéltörő lövegeik gyakran képtelenek voltak átütni a vastag páncélzatú francia páncélosokat, a szovjetek ellen pedig már az 50 mm-es páncéltörő löveg sem bizonyult elegendőnek), ezért a 88 mm-es légvédelmi lövegeiket használták páncéltörő feladatkörben. Az olaszok ezt látva hasonlóképpen döntöttek: a Semovente da 90/53 harcjárműbe az elérhető nagyobbik, 1939-ben rendszeresített 90 mm-es Cannone da 90/53 légvédelmi löveget építették, amely 10,3 kg-os lőszerét 850 m/s-os kezdősebességgel indíthatta.

A 90 mm-es löveggel a Semovente da 90/53 a legnagyobb tűzerejű olasz páncélossá vált, ennek ára azonban a rendkívüli tömeg volt. A Cannone da 90/53 hajó-fedélzeti változata 20 tonnát nyomott és a vontatott légvédelmi löveg-variáns tömege is közel 9 tonnát tett ki, ráadásul a löveg csöve 4,74 méter hosszú volt, ezért egy speciális rögzítési módot választottak.

A löveg nem fért el a harckocsi tornyában, így ehelyett egy részben nyitott páncéllapokkal védett küzdőteret alakítottak ki, de ezt a jármű legvégébe tolták ki, ezáltal a löveg a jármű teste fölé nyúlt (ennek köszönhetően nem kellett attól tartani, hogy a páncélvadász lövege egy emelkedőn belefúródik a talajba).

Hasonló kialakítást a németek is alkalmaztak, azonban a nácik típusaival (és a többi olasz páncélvadásszal) szemben a Semovente da 90/53 tornyát 90 (mindkét irányba 45) fokban el lehetett fordítani, ezáltal a test irányba állítása nélkül is tüzelhetett. A löveg mellett a páncélvadászt egyéb fegyverzettel nem szerelték fel.

A Semovente da 90/53 testét szemből 30 mm-es, oldalról 25 mm-es páncéllapok védték, míg a toronypáncélzat szemből 30 mm-es, oldalról 15 mm-es volt. A kortárs német páncélvadászokkal szemben a Semovente da 90/53 rendelkezett tetőpáncéllal, de hátulról nyitott volt. A löveg mellett a harckocsi egyéb fegyverzettel (pl.: géppuskákkal) nem rendelkezett.

A Semovente da 90/53 megtartotta a bázisául szolgáló M14/41 testét az oldalanként két laprugós felfüggesztéshez csatlakozó, blokkonként négy (összesen 8-8 db) kisméretű futógörgővel, valamint a harckocsi 8 hengeres, 145 lóerős SPA 15-TM-41 motorját. A minimális páncélzat ellenére - a jókora löveg miatt - a páncélvadász tömege elérte a 17 tonnát, szemben a bázisául szolgáló M14/41 14,5 tonnájával, ráadásul a harckocsi felfüggesztése a 11,2 tonnás M11/39-ből származott, ezért a Semovente da 90/53 végsebessége műúton is mindössze 25 km/h volt és a túlterhelt futómű miatt gyakoriak voltak a műszaki hibák.


Fejlesztések:

Az olaszok 1939-ben állították hadrendbe az M11/39-es közepes harckocsit, amely tornyában két géppuskát, testében pedig egy 37 mm-es löveget hordozott. Ebből a páncélosból mindössze 100 példány épült, mielőtt áttértek volna az M13/40-re. Ez a neve ellenére 14 tonnás páncélos már tornyában hordozta a lövegét, amely már 47 mm-es kaliberű volt, de az afrikai fronton így is alulmaradt a brit harckocsikkal szemben, ezért megjelent a tökéletesített változata; az M14/41.

Utóbbi az M13/40-es 125 lóerős motorjával szemben már egy 145 lóerős erőforrást kapott, de a toronyba nagyobb kaliberű löveget nem lehetett beépíteni, ezért megtartotta elődje 47 mm-es lövegét.

Az olaszok megkezdték a 75 mm-es löveggel felszerelt P26/40 nehéz (valójában közepes) harckocsi fejlesztését, ez azonban elhúzódott és a típusból mindössze 103 példány készült, ezért szükségessé vált további páncélosok gyártása. Ez eredményezte az M14/41-ből kifejlesztett 15,5 tonnás M15/42-t, amely még erősebb (192 lóerős) motort kapott, de továbbra is a 47 mm-es páncéltörő löveget hordozta, ezért kifejlesztették az azonos testre épülő, de 90 mm-es fegyverzetű Semovente da 90/53 páncélvadászt. E típusnak nem volt köze a kortárs, szintén az M13/40-re, illetve M14/41-re épülő, de teljesen zárt páncélzatú olasz páncélvadászokhoz és a típusból rövid gyártási ideje miatt nem alakítottak ki alváltozatokat.

A minimális példányszám miatt (ld.: „Szolgálatban” bekezdés) a Semovente da 90/53 mellett az olaszok gyártották az Autocannone Breda 52 da 90/53 páncélvadászt, de ez valójában a 90 mm-es légvédelmi löveg Breda 52, illetve Lancia 3Ro gumikerekes teherautókra szerelt változatát takarta.


Szolgálatban:

A bevezetőben említett modellek közül a P26/40-es nehéz harckocsi gyártása csak 1943-ban kezdődött meg és a típus még a Szövetségesek közepes harckocsijaitól is elmaradtak, ráadásul mindössze 103 példány épült. Az olasz közepes harckocsi-vonal utolsó tagja, az M15/42 még ennél is rosszabbul teljesített, mivel 47 mm-es lövege már alkalmatlan volt a háború második felében gyártott páncélosok ellen, ami drasztikusan megnövelte az eredetileg kisegítő harcjárműnek tervezett Semovente da 90/53 szerepét.

A páncélos megjelenésekor kétségkívül az Olasz Királyság messze legerősebb páncélvadásza volt: a típus 1000 méterről 120 mm-nyi homogén acél átütésére volt képes, speciális kumulatív (Effetto Pronto) lőszerrel pedig 200 mm vastag páncéllemezt is átüthetett. Szintén előnyösnek számított, hogy légvédelmi lövegként a 90 mm-es főfegyvert eredetileg nagy mennyiségű robbanóanyag célba juttatására tervezték, ezért a Semovente da 90/53 találatai különösen nagy pusztító erővel rendelkeztek.

Mindezért azonban a páncélvadász súlyos árat fizetett. A típus csak szemből és oldalról érkező kiskaliberű lövedékek és repesz-találatok ellen védett; egy, a típus mögött becsapódó gránát könnyen megölhette a kezelőket. A védelem hiánya kezdetben nem jelentett gondot, mert az észak-afrikai és keleti front is hatalmas, nyílt terekből állt, ahol a lőtávolság és pontosság lényegesen fontosabb volt a páncélzatnál. A harckocsit így elsősorban minimális mozgékonysága korlátozta: a túlterhelt testű Semovente da 90/53 épített úton is mindössze 25 km/h-s végsebessége miatt képtelen volt gyors előre nyomulásra vagy visszavonulásra. A futómű felső határát feszegető tömeg miatt ráadásul a páncélvadász mindössze 6 db lőszert szállított, ezért folyamatosan egy speciális lőszer-szállító harcjárműre volt utalva.

A legnagyobb problémát mégis az Olasz Királyság elégtelen ipari kapacitása jelentette. Hibái ellenére óriási igény jelentkezett a Semovente da 90/53-ra, mert a típus képes volt az összes amerikai, brit és szovjet harckocsi kilövésére, azonban a típusból mindössze 30 példány készült el.

Ez azt eredményezte, hogy a keleti frontra küldött, 20 mm-es löveggel felszerelt L6/40 könnyű harckocsikkal és 47 mm-es páncéltörő löveges Semovente da 47/32 páncélvadásszal felszerelt olasz csapatok soha nem kaptak az ígért Semovente da 90/53-ból, mivel a típust a keleti fronton nem, csak Észak-Afrikában vetették be.

Itt a páncélvadász igen jól teljesített, mert képes volt az új amerikai harckocsik, köztük az M4 „Sherman” kilövésére is, de minimális darabszáma miatt a típus szerepe elhanyagolható volt. A legyártott 30-ból 24 példány később részt vett a Szövetségesek 1943-as partraszállását követő olaszországi harcokban, de a dombokkal szabdalt szicíliai terepen igen rosszul teljesítettek, mivel itt a nagy hatótávolságnál lényegesen fontosabb volt a páncélzat és a mozgékonyság.

Az olasz fegyverletételt követően a németek néhány ilyen páncélvadászt zsákmányul ejtettek és Gepanzerte Selbstfahrlafette 90/53 (i) 801 jelzéssel rendszeresítettek, de hibáik miatt csak önjáró lövegekként használták őket.


Utóélet:

A Semovente da 90/53 minimális példányszámban épült és nem tudta befolyásolni a második világháború menetét, de az olaszok a háború végén megterveztek egy hasonló, de még erősebb változatát:


Semovente da 149/40 (önjáró löveg):

A Semovente da 149/40 a Semovente da 90/53 továbbfejlesztett változata volt. E típus elődjével azonos elrendezést követett és azzal megegyező méretű volt, részleteiben mégis különbözött. A Semovente da 149/40 már az M15/43-as közepes harckocsira épült, a legfontosabb változtatást mégis a fegyverzet jelentette: ez a típus a 149, 1 mm-es Cannone da 149/40 modello 35 tábori löveget hordozta.

A Semovente da 149/40 már nem elsősorban páncélvadásznak, hanem tábori lövegnek épült, ezért egyáltalán nem kapott páncélozott felépítményt, cserébe a löveget magasabbra lehetett emelni, ami jelentős, 23,7 km-es hatótávolságot eredményezett. A korábbi páncélvadászhoz hasonlóan az önjáró löveg mozgékonysága is minimális volt: hiába rendelkezett egy 246 lóerős motorral, a hatalmas löveg miatt a jármű tömege 24 tonnára nőtt. A harcjárműből mindössze egyetlen prototípus épült: ez később német kézre került, ahol a gepanzerte Selbstfahrlette M 43 mit 15 L/42 854(i) kódjelet kapta.


Műszaki adatok:

Név: Semovente da 90/53 „M41 da 90/53”

Típus: páncélvadász

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 17,00 t

Hossz: 5,20 m

Szélesség: 2,20 m

Magasság: 2,15 m

Motor: 145 LE-s (SPA 15-TM-41, 8 hengeres, benzinüzemű)

Legénység: 4 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 90 mm-es löveg (Cannone da 90/53, a test végében)

Másodlagos fegyverzet: nincs

Páncélzat: 15-30 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 25 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 200 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.