Tank, Light, Mark VI

„Mark VI”


Előzmények:

A korai - első világháborús - harckocsik hasonló építési elvet követtek: ezeket a típusokat később nehéz harckocsiként kategorizálták, mivel egyfajta szárazföldi csatahajóknak készültek.

Nagyméretű és erős testük jelentős mennyiségű fegyverzet hordozására volt alkalmas, viszont rendkívül lassan mozogtak és magas volt az építési költségük. Ilyen volt az angol Mark I-Mark VIII harckocsi család, de hasonló modelleket építettek a franciák (Schneider CA, Saint Chamond), illetve az A7V képében a németek is.

Ezek gyermekbetegségeik ellenére sikeresen helytálltak a nehéz terepen, de állandó gyalogsági támogatásra szorultak, mivel túl lassúak és nehézkesek voltak ahhoz, hogy kiaknázzák a front áttörésében rejlő lehetőségeket.

Ezen a helyzeten a francia FT-17-es könnyű harckocsi változtatott: a 6,5 tonnás, körbeforgatható toronnyal felszerelt páncélos változattól függően egyetlen géppuskát vagy egy löveget hordozott, viszont nagyobb tömegben lehengerlő hatást keltett.

A könnyebb, gyorsabb típusok felé az angolok is elmozdultak, ilyen volt a Medium Mark A „Whippet” üldöző - közepes - harckocsi, amely a Mark nehéz harckocsik által elért áttörés hatását igyekeztek maximalizálni. Az 1910-es évek végén és a 20-as évek elején több angol közepes harckocsi készült (Medum Mark B, Medium Mark C, Medium Mark I, II és III), később viszont az Egyesült Királyság újraértékelte páncélos-erejét.

A háborús éveknél jelentősen kisebb katonai költségvetés és a nehéz harckocsik korlátozott bevethetősége miatt ők is adaptálták a könnyű harckocsikat, melyek az angoloknál a gyalogsági (nehéz) harckocsik számára végeztek felderítést, valamint járőrtevékenységet is elláttak.

Az erre a célra fejlesztett Mark könnyűharckocsi-sorozat tagjai (akárcsak korábban a Mark nehéz-harckocsiknál) külsőre rendkívül hasonlóak voltak egymáshoz és a képességeik sem különböztek számottevően: tömegük 5 tonna körül mozgott és csak géppuskával szerelték fel őket.

Ez igaz volt a sorozat hatodik tagjára, a Mark VI-osra is, amely az előd Mark V-ös némileg növelt méretű és megerősített változata volt (a típus teljes neve Tank, Light, Mark VI volt, melynek szabadfordítása: 6-os - típusú - könnyű harckocsi).


Konstrukció:

A Mark VI-nál is megjelent az angol harckocsik egyik jellemző tulajdonsága: az új típusba számos alkatrészt az elődtől vettek át - ennek elsősorban költséghatékonyság oka volt, valamint a fejlesztési időt rövidítették vele.

A nagyfokú csereszabatosság előnye volt az egyszerűbb karbantartás, ám ez egyben behatárolta a típusok fejlesztési lehetőségeit, ezért az egyre újabb angol páncélosok rendszerint nem jelentettek valódi előrelépést.

A Mark VI-os könnyű harckocsi alapvetően az „Indian Pattern”-nek is nevezett Mark IV-esre épült, amely korában szokatlan módon nem alvázból és felépítményből állt, hanem egyetlen önhordó blokkból (később ez utóbbi vált általánossá).

A Mark könnyű harckocsik ezt megelőző típusai kisméretű, egyemberes tornyot kaptak, de ez rendkívül leterhelte a parancsnokot, mivel így rá hárult a torony forgatása, a töltés, az irányzás és a tüzelés is.

A franciák ennek ellenére sokáig kitartottak az egyemberes torony mellett (ld.: B1, R35, stb.), az angolok viszont felismerték ennek korlátait, ezért a Mark V-öst már kétfős toronnyal gyártották és ez került a Mark VI-osba is.

A második világháború előtti könnyű harckocsik szinte kizárólag löveg nélküli, csak géppuskás kivitelben készültek, ezért ezek csak páncélozatlan járművek, illetve a gyalogság ellen voltak hatékonyak.

Mivel sokszor ez nem bizonyult elegendőnek, már a Mark V-nél és később a Mark VI-nál is a főfegyverzetet egy 12,7 mm-es nehézgéppuskára cserélték. Ez a Vickers .50-es nehézgéppuska gyakorlatilag a szabványos Vickers .303-as (7,7 mm-es) géppuska arányosan nagyított változata volt - egy ilyen géppuska képezte a Mark VI-os másodlagos fegyverzetét is. Emellett a nagyobb méretű, nyolcszögletű toronyban már egy rádió is helyet kapott.

Elődeihez hasonlóan a Mark VI-os páncélzatának tervezésénél is kompromisszumokra kényszerültek: azért, hogy ne terheljék túl a futóművet és megtartsák a kiemelkedő mozgékonyságot, a típus páncélzatát nem növelhették jelentősen.

A Mark VI-os páncélzatának maximális vastagsága 14 mm volt (a Mark V-nél max. 12 mm), de a legvékonyabb részen mindössze 4 mm-es páncéllapokat használtak - ez csak a kiskaliberű kézi fegyverek és repeszek ellen nyújtott védelmet.

A vékony páncélzatból fakadó kisebb össztömeg ugyanakkor előnyösen hatott a harckocsi mozgékonyságára, amely ezáltal rendkívül agilissá vált.

Ebben központi szerepet játszott a négy pár futógörgőből álló, továbbfejlesztett Horstmann-felfüggesztés, amely az elődből származott, csakúgy, mint az egy pár visszafutó-görgő (a Mark V-höz képest ez utóbbit előrébb helyezték).

Ennek köszönhetően a Mark VI-os vált a leggyorsabb második világháborús angol harckocsivá, annak ellenére, hogy elődje 6 hengeres, 88 lóerős Meadows-motorját örökölte, tömege viszont mintegy 100 kg-mal múlta felült a Mark V-ét.

A harckocsi egyik érdekes, egyedi kiegészítője volt, hogy oldalaira nagyméretű, üres tartályokat lehetett szerelni, ezáltal lehetővé vált folyók, tavak átszelése (ezt csak ritkán használták és a típust nem is szánták kétéltűnek).


Fejlesztések:

Habár hivatalosan külön típusoknak számítottak, a Mark könnyűharckocsi-család tagjai egy fejlesztési sort alkottak, amelyben a következő típus valamiben mindig felülmúlta elődjét, amelyből számos részegységet változtatás nélkül emeltek át.

A Mark könnyű harckocsik az 1920-as évek végétől jó szolgálatot tettek a két világháború közötti évtizedekben és ez igaz volt a Mark VI-ra is, amelyet megjelenésekor korának legjobb könnyű harckocsijaként aposztrofáltak. Részben emiatt a Mark VI-ost jelentős számban gyártották, még a második világháború kitörése után is.

Ekkor - a német Harmadik Birodalom sosem látott iramú előrenyomulását látva - gyártás-egyszerűsítő lépéseket vezettek be (ezzel egyben a Mark VI-os árát is igyekeztek mérsékelni). Ennek részeként Mark VI-os bonyolult, nyolcszögletű tornyát egy jóval könnyebben előállítható, kör keresztmetszetű egység váltotta fel.

Ugyanezért a korábbi fazettás kémlelőnyílást üvegezettre cserélték és a jármű orr-részének jobb oldalán található kétrészes hűtőzsalut egyrészessel váltották fel (továbbá ismét áthelyezték a visszafutó-görgőket).

Ezek célja ugyan nem a páncélos harcértékének növelése volt, de az apróbb módosításokkal készített harcjárműveket már Mark VIB-ként kódolták (hogy megkülönböztessék őket az alapváltozattól, a Mark VIA-tól). Ezt a típusváltozatot a Brit Indiai Hadsereg használta (a bal felső fotón egy Mark VIA látható).

Mivel sem a fegyverzet, sem a páncélzat, sem pedig a mozgékonyság terén nem történtek érdemi fejlesztések, az új variáns képességei gyakorlatilag megegyeztek az elődjével. Mivel ekkoriban számos új megoldás és hatékonyabb technológia jelent meg, a frontvonalbeli harckocsikhoz képest a Mark VI-os hamar elavulttá vált.

A fegyverzet terén tapasztalt hiányosságokat a Mark VIC-vel kívánták pótolni: a harmadik változat fegyverzetét már egy 15 mm-es Besa nehézgéppuska és egy 7,92 mm-es géppuska alkotta (ellentétben a korábbi 12,7 mm-es és 7,7 mm-es Vickers típusokkal).

A kaliber-növekedés elhanyagolható volt, ám mivel a Besa nehézgéppuska csöve majdnem kétszer olyan hosszú volt, mint a Vickers által gyártotté, jelentősen nőtt a lövedék mozgási energiája és ezáltal a pontossága, valamint a romboló ereje is.

A változtatások hatására a páncélos tömege 4,93-ról 5,3 tonnára nőtt (a jobboldali fényképen egy ilyen Tank, Light, Mark VIC látható, Észak-Afrikában).


Szolgálatban:

A Mark harckocsi-család legtöbb tagja kisebb sorozatban készült, de az angol közepes harckocsik háttérbe szorulását, majd gyártásuk beszüntetésének köszönhetően egyre fontosabb szerepet töltöttek be. A mind szélesebb körben használt angol könnyű harckocsik csúcsát egyértelműen a Mark VI-os képviselte - ez volt az addigi legfejlettebb modell, melyet nagyobb számban gyártottak, mind a széria korábbi tagjait.

A típust a Brit Nemzetközösség szinte minden országában használták és a háború előtti években további megrendeléseket adtak le a páncélosra, amelyből emiatt 1939-re már több mint 1000 példányt állítottak szolgálatba.

A második világháború kitörésekor ez a típus alkotta az angol páncélos alakulatok túlnyomó részét és a Mark könnyűharckocsi-széria többi tagjához hasonlóan kiterjedten használták. Mark VI-osok harcoltak Franciaországban, Görögországban és Máltán is (utóbbi helyen speciális, sziklamintás kamuflázst kaptak, ezáltal beleolvadtak az ország számos kőfalába - ld. balra).

Mark VI-osok Észak-Afrikában is felbukkantak, csakúgy, mint a Közel-Keleten (Szíriában például ausztrál zászló alatt vetették be őket).

Mindez azonban nem volt azonos a sikerrel, sőt, már a Franciaországban harcoló British Expeditionary Force (angol; Brit Expedíciós Erők, röviden BEF) egységei is súlyos veszteségeket szenvedtek. Ennek két fő oka volt: egyrészt a minimális páncélvastagság sebezhetővé tette a Mark VI-ost, amely ráadásul löveg híján képtelen volt leküzdeni az ellenséges páncélosokat.

A kiforratlan logisztikai rendszer tovább súlyosbította a helyzetet: a Norvégiába küldött szállítmánynak például elégtelen volt a légvédelme, így német repülők még a leszállítás előtt elpusztíthatták a járműveket. Az is előfordult, hogy a BEF részére Franciaországba küldött Mark VI-osokat fegyvertelenül kellett bevetni, mert a fedélzeti fegyvereket szállító hajók csak jóval később érkeztek meg.

Mivel ezt a nehézgéppuskás Mark VIC sem tudta orvosolni, a sorozat következő tagjának, az A17 Mark VII „Tetrarch”-nak a tervezését az alapoktól kellett újrakezdeni, de végül ez a program sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket és a Mark VIII-al lezárult az angol könnyű harckocsik kora - hidegháborús utóduk a CVR(T) programban kifejlesztett FV107 lett).

Az inkább csak békefenntartásra alkalmas Mark VI-osokat a második világháborúban Észak-Afrikában is használták (pl.: Tobruk ostromakor), de fokozatosan kiszorították őket az amerikai könnyű-, illetve angol cirkáló harckocsik.

Lent balra két, a BEF kötelékébe tartozó Mark VI látható a Francia-belga határnál, Maulde és Halluin között (az első egy Mark VIC). A jobboldali kép Észak-Afrikában készült, 1942-ben.

Mindezek ellenére az utolsó Mark VI-osokat még 1948-ban is használták az arab-izraeli háborúban, de ezt a kényszer motiválta: a rosszul felszerelt felek az összes sivatagban hagyott harcjárművet igyekeztek hasznosítani.


Utóélet:

A Mark VI a maga idejében (a háborút megelőző években) igen sikeres könnyű harckocsi volt, melyet széles körben használták (a „B” modellt például eredetileg kifejezetten indiai használatra szánták), de löveg nélküli kialakítása miatt már a világháború kezdetén is elavultnak számított:


Light Tank AA Mk I (önjáró légvédelmi üteg):

Néhány Mark VI-ost az angliai csata előtti pánikhangulatban légvédelmi variánssá alakítottak át. A cél az volt, hogy a lehető legkevesebb munkával hozzanak létre egy olcsó önjáró löveget, ezért a Mark VI-osra egyszerűen négy darab (7,92 mm-es Besa) géppuskát szereltek.

A típus a korai gépek (főleg a páncélozatlan zuhanóbombázók) ellen még hatásosabb volt, de a háború második felében a magasan repülő vagy erősen páncélozott ellenséges egységek elpusztítására már nem volt alkalmas.


Light Tank AA Mk II (önjáró légvédelmi üteg):

Az AA Mk I-hez hasonlóan ez is légvédelmi típusnak készült. Az Mk II-es technikailag egyszerűbb volt (mint mindig, most is a gyártás egyszerűsítése miatt), viszont jobb kilátási lehetőségekkel és a célzás megkönnyítésére nagyobb toronnyal látták el. Ennek köszönhetően valószínűleg ez a modell kicsit jobb statisztikákkal büszkélkedhetett, mint elődje, ám kiskaliberű fegyverzete szintén korlátozta hatékonyságát (egy ilyen típus látható jobbra).


10.5cm leFH 16 Geschutzwagen auf Fahrgestell Mk VI 736 (e) (önjáró löveg):

A Dunkerque-i csatában a britek sikeresen evakuálták expedíciós haderejüket Európából, de hátrahagyták összes nehézfegyverzetüket, így mások mellett a németek több Mark VI-ost zsákmányoltak. 6 példányból Albert Becker tervei alapján kialakították a 10.5cm leFH 16 Geschutzwagen auf Fahrgestell Mk VI 736 (e) jelű önjáró löveget: egy 105 mm-es leFH 16 tarackkal felszerelt harcjárművet, amelyet a Szovjetunióban használtak.


Műszaki adatok:

Név: Tank, Light, Mark VI

Típus: könnyű harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 4,93 t

Hossz: 4,00 m

Szélesség: 2,08 m

Magasság: 2,26 m

Motor: 88 Le-s (Meadows, 6 hengeres, benzinüzemű)

Legénység: 3 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 7,92 mm-es géppuska (Vickers .303, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: nincs

Páncélzat: 4-14 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 56 km/h (úton), 40 km/h (terepen)

Hatótávolság: 210 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.