M24

„Chaffee”


Előzmények:

Az Amerikai Egyesült Államok első sorozatgyártású páncélosa a francia Renault FT licencgyártású változata, a Ford M1917-es volt, de a típusból a háború végéig egyet sem fejeztek be, az első világháborút követően pedig az amerikai harckocsi-fejlesztés külső fenyegetés hiányában gyakorlatilag megszűnt. A későbbi, új amerikai páncélosok alapját a T1-es könnyű harckocsi adta: ebből 1927-1933-között több változatot terveztek (T1E1-T1E6) és bár sorozatgyártásba egy sem került, általuk értékes adatokra tettek szert.

A lovasság, amely hivatalosan nem rendszeresíthetett harckocsikat, az önállóan fejlesztett M1 „páncélautót” rendszeresítette, a gyalogság viszont az M2-es könnyű harckocsit (1935-től). Az M2-es tipikus 30-as évekbeli páncélos volt két önálló toronnyal, bennük két géppuskával (hasonlóan a brit Vickers 6-Ton-hoz és szovjet másolatához, a T-26-oshoz).

Az amerikaiak ebben az időben páncélos-fejlesztés terén lemaradásban voltak az európai nagyhatalmakkal (elsősorban a németekkel) szemben és csak 1941-ben rendszeresítették új generációs páncélosaikat. Ez két típust takart: az M3 „Stuart” könnyű harckocsit, amely az M2-es utolsó, 1939-es változatához hasonlóan már egyetlen tornyot kapott, benne egy 37 mm-es páncéltörő löveggel, míg az M3 „Lee” közepes harckocsi tornyában szintén egy 37 mm-es löveget hordozott, de emellett a testébe egy korlátozott kilövési szögű, 75 mm-es löveget is beépítettek. A Stuart és Lee páncélosokat a britek vásárolták meg, akik azokat relatív sikeresen használták az észak-afrikai hadszíntéren az olaszok ellen, de az új német harckocsik megjelenésével a veszteségeik jelentősen emelkedtek.

Időközben az amerikaiak - fokozatosan ledolgozva hátrányukat - új harckocsikat fejlesztettek ki: az M4 „Sherman” közepes harckocsit és az M5 „Honey” könnyű harckocsit. Azért, hogy e páncélosokat minél hamarabb bevethessék, mindkét típus közvetlen elődjének fejlesztett változata volt: a Sherman megtartotta a Lee testét, de a problémás kétlöveges kialakítás helyett a rövid csövű 75 mm-es löveget a harckocsi tornyába építették, míg a Honey a Stuart (repülőgépből származót) csillagmotorját két egybeépített autó-motor váltotta fel.

Mindkét típust hatalmas számban gyártották (több mint 49000 db M4-es és a 12000-nél is több M3-as után több mint 8000 db M5-ös készült), de a gyors fejlődés miatt Európában mindkét típus hátrányba került an németekkel szemben. Az M4-es ennek ellenére sikeressé vált, mert hatalmas számban került a csapatokhoz és 75 mm-es lövegével képes volt kilőni a régebbi német közepes harckocsikat (a nehéz harckocsik ellen pedig a Sherman testét használó páncélvadászokat építettek, ld.: M10 „Wolverine”, M36 „Jackson”), az M5-öst azonban jogos bírálatok érték.

A fő problémát az jelentette, hogy az M5-ös képességei alig múlták felül az 1939-es M2A4-es változatét: a páncélvastagságot nem lehetett drasztikusan megnövelni, mert azt a futómű nem bírta volna el, és még ennél is nagyobb problémát jelentett, hogy az M2-es, M3-as és M5-ös is ugyanazt a 37 mm-es löveget használta, amely a háború második felében már gyakorlatilag az összes német harckocsi ellen hatástalannak számított.

E problémára megoldásul gyártásba küldték a rendkívül rövid csövű, de 75 mm-es tarackkal felszerelt, nyitott tornyú M8-as önjáró tarackot, emellett megkezdték egy új, 75 mm-es páncéltörő löveggel felszerelt könnyű harckocsi fejlesztését. Ez utóbbi program eredményezte az M7-est, de e típust a hadsereg elutasította, mert bár a páncélost a Sherman 75 mm-es lövegével szerelték fel, 24 tonnás tömegével csak minimálisan volt gyorsabb az M4-esnél, miközben páncélzata lényegesen vékonyabb volt (gyakorlatilag rosszabb volt, mint a Sherman), ezért hosszú fejlesztést követően (T7-T7E5) az egész programot leállították.

Az 1943-as új kiírásra az M5-öst is gyártó Cadillac (az M7-es egyes elemeit felhasználva) létrehozta a T24-es prototípust, amelyet a döntéshozók már megfelelőnek ítéltek, ezért azt 1944-től gyártani kezdték, M24 „Chaffee” néven (a harckocsi becenevét az amerikai páncélos erők megteremtőjének tartott, 1941-ben elhunyt Adna Romanza Chaffee Jr-ról kapta).


Konstrukció:

Az M24-esnek két, egymással részben ellentétes igénynek kellett megfelelnie. Egyrészt a könnyű harckocsitól elvárták, hogy tűzereje azonos legyen a Sherman közepes harckocsiéval (egy 75 mm-es löveget hordozzon), másrészt viszont nagy mozgékonyság mellett a típust az M5-ös motorjának kellett meghajtania, ezért a teljesen új tervezésű M24-est a lehető legkönnyebbre építették.

Könnyű harckocsitól szokatlan módon a páncélos igen tágas, három fős tornyot kapott, benne egy 75 mm-es löveggel. Azért, hogy minimalizálják a löveg tömegét, nem a Le és Sherman közepes harckocsik M3-as lövegét használták, hanem annak speciális, repülőgépekbe szánt M5-ös változatát (ld.: North American B-25 „Mitchell”, Douglas A-26 „Invader”), amelyet M6 jelzéssel harckocsi löveggé alakítottak vissza.

A 40 kaliberhosszú M3-as löveggel szemben az M6-os 39 kaliberhosszú volt, emellett módosított csillapító rendszerrel és vékony falú csővel szerelték fel, ugyanakkor az M3-asban is használt páncéltörő lőszert tüzelte és páncélátütési értékeik is gyakorlatilag megegyeztek. A Chaffee lövege mellett két 7,62 mm-es géppuskát hordozott (egy párhuzamosított, egy a testben), emellett tornyának tetejére és 12,7 mm-es légvédelmi nehézgéppuskát szereltek.

Az M24-es mozgékonyságát (más könnyű harckocsikhoz hasonlóan) a páncélzat limitálásával érték el. A Chaffee páncélzata a legvastagabb részen (a lövegpajzson és a torony frontrészén) is mindössze 38,1 mm (1,5 hüvelyk) vastag volt, az ellenséges tűznek leginkább kitett homlokpáncél pedig csupán 25,4 mm-es (1 hüvelyk) volt, de a típus frontját erősen megdöntötték és a testbe épített géppuskát jobbra eltolták, hogy ne jelentsen gyenge pontot.

A Chaffee tornyának függőleges páncélzata szintén 25,4 mm-es volt, az enyhén kifelé dőlő (”V” alakú) testnek azonban csak az első része rendelkezett ekkora páncélzattal (a torony végéig), a hátsó szekció (a motorral) csak 19,1 mm-es (0,75 hüvelykes) páncélzatot kapott. A könnyű harckocsi páncélzatának függőleges felületei 12,7 mm-es, a motor alatti szekció pedig csupán 9,5 mm-es volt.

Ez ugyan azt jelentette, hogy a típus páncélzatát nemcsak a hosszú csövű 75 és 88 mm-es lövegek lőttét át, de a régebbi 50 mm-es is, ugyanakkor a Chaffee tömegét sikerült 18,37 tonnára leszorítani.

Az M24-es vékony páncélzata miatt elsősorban mozgékonyságában bízhatott: a típust a rendkívül gyors M18 „Hellcat” páncélvadászhoz hasonló, oldalanként öt darab közepes méretű futógörgőt kaptak, amelyeket torziós rugós felfüggesztéssel láttak el (szemben a Sherman változattól függően vízszintes vagy függőleges, illetve az M5-ös függőleges tekercsrugóival), de csak három pár visszafutó-görgőt alkalmaztak (szemben az M18-as oldalankét négy görgőjével).

A harckocsi meghajtását az eredeti specifikációnak megfelelően az M5-ösben is használt, két motorból egybeépített Cadillac 44T24-es egység alkotta, amely 220 lóerős teljesítményével műúton 56 km/h-s, terepen 40 km/h-s végsebességet tett lehetővé. Jelentős tömege és relatív kis mérete miatt az M24-es nem volt úszóképes.


Fejlesztések:

Ahogy fentebb is olvasható, az amerikai könnyű harckocsik (leszámítva a specializált típusokat; a lovassági M1-est, a brit General Aircraft Limited GAL. 49 „Hamilcar” vitorlázó repülőbe szánt M22 „Locust”-ot és a CTLS kisharckocsi-családot) egymáshoz képest csupán minimális előrelépést jelentettek.

Technikailag az M24-es teljesen új tervezet volt, de a harckocsi számos elemét már létező harcjárművekből válogatták össze: a futóművet az M18-asból, a motort az M5-ösből, a löveget pedig az B-25-ösből.

Magából a Chaffee-ból nem alakítottak ki továbbfejlesztett változatokat (leszámítva a T24 és T24E1-es prototípusokat), mivel a típus relatív későn került sorozatgyártásba, de a páncélos megfelelő alapot biztosított, ezért több speciális feladatkörű változatot alakítottak ki belőle. Ezek és az M24-es külföldi fejlesztései az „Utóélet” bekezdésben olvashatók.


Szolgálatban:

Az első M24-esek 1944 októberében érkeztek a csapatokhoz, mint az M3/M5-ös könnyű harckocsik utódja: a típusból 1945 augusztusáig összesen 4731 példányt építettek, de a relatív magas gyártási szám ellenére a Chaffee a háború végéig nem tudta maradéktalanul kiváltani elődeit.

A második világháború végére a könnyű harckocsik gyakorlatilag eltűntek, mivel 37 mm-es lövegeikkel képtelenek voltak kilőni az ellenséges közepes és nehéz harckocsikat, miközben feladatkörüket gyorsabb gumikerekes páncélautók (az amerikai haderőben mások mellett az M8 „Greyhound”) vették át.

Az M24-es ennek ellenére relatív sikeressé vált. A típust a katonák azonnal megszerették, mert a Hellcat-hez hasonló torziós rugós futóműve az alacsony tömeggel párosítva jelentős sebességet tett lehetővé, miközben a 75 mm-es löveg drasztikusan megnövelte a páncélos tűzerejét. A háború végén már a rövid csövű 75 mm-es löveg sem bizonyult elegendőnek, de könnyű harckocsiként az ellenséges páncélosokkal való harc nem tartozott az M24-es elsődleges feladatai közé, miközben a 75 mm-es kalibernek köszönhetően a Chaffee nagy robbanóerejű (HE) lövedékei megfeleltek a gyalogság elleni harcra.

Az egyetlen érdemi problémát a rendkívül vékony páncélzat jelentette, amelyet nemcsak az összes német páncéltörő (vontatott és harckocsiba épített) löveg átütötte, de a kézi páncéltörő fegyverek is.

Az Amerikai Egyesült Államok a második világháború végéig széles körben használta az M24-est, amelyet jelentős számban vásárolta és használta az Egyesült Királyság is, a Lend-Lease program keretében a Szovjetunió azonban mindössze két példányt vett át.

A második világháborút követően a harckocsit az amerikaiak tömegesen adták tovább, ezért kis számban több mint 30 ország rendszeresítette (csak Európában Ausztria, Belgium, Dánia, Franciaország, Görögország, Hollandia, Norvégia, Olaszország, Portugália, Spanyolország és a már említett Egyesült Királyság).

A Chaffee legfontosabb előnye alacsony tömege volt, ezért a típust a gyenge infrastruktúrájú Japánban is használták és a Koreai háborúban az M24-es az első között érkezett a frontra. A Chaffee itt a szovjet T-34-85-ös közepes harckocsival került szembe: bár a két páncélos tűzereje közel azonos volt és az M24-es nagyobb mozgékonysággal rendelkezett, a vékonyabb páncélzatú, tapasztalatlan legénységű M24-esek súlyos veszteségeket szenvedtek. A háború későbbi időszakában, amikor elérhetővé váltak nehezebb amerikai harckocsik, az addig önjáró tüzérségnek használt M24-eseket felderítő és támogató szerepkörben vetették be, ahol már sikeresebbnek bizonyultak (a háborút követően az Amerikai Egyesült Államok nyugdíjazta a típust).

Az amerikaiak után az M24-es második legnagyobb üzemeltetője Franciaország volt, amely 1254 ilyen harckocsit vett át, amelyek közül sokat az Első indokínai háborúban használt a vietnámiak, később pedig az algériaiak ellen.

A Chaffee páncélosokat utoljára az 1971-es India-pakisztáni háborúban vetettek be, ahol azonban gyakorlatilag mind megsemmisültek a T-55-ös harckocsikkal vívott összecsapásokban. Az 1940-es évek végén az Amerikai Egyesült Államok hadrendbe állította utolsó könnyű harckocsiját, az M41 „Walker Bulldog”-ot, de ez a típus már közelebb állt egy közepes harckocsihoz és a fő csataharckocsik megjelenésével a könnyű harckocsik koncepciója elavulttá vált - ennek ellenére az utolsó M24-eseket aegészen a hidegháború végéig hadrendben tartották (Norvégiában egészen 1993-ig).


Utóélet:

Az M24-es gyors és könnyű harckocsihoz képest relatív nagy testén több feladat-specifikus változatot kialakítottak, emellett egyes rendszeresítő országok idővel modernizálták Chaffee páncélosaikat:


M19 Multiple Gun Motor Carriage (önjáró légvédelmi löveg):

Az M24-es testének végébe épített tornyú légvédelmi változat, amely 2 db 40 mm-es Bofors légvédelmi löveget hordozott. Összesen 285 példányban gyártották.


M37 105 mm Howitzer Motor Carriage (önjáró löveg):

A Chaffee önjáró löveg változata, nyitott felépítményében egy darab 105 mm es M4-es tarackkal (316 ilyen harcjárművet építettek). A középre épített löveg mellé, a középvonaltól jobbra eltolva egy hengeres elemet alakítottak ki, az ebben helyet foglaló lövész kezelte a harcjármű 12,7 mm-es nehézgéppuskáját. A jobboldali fotón egy ilyen M37-es látható


M41 Howitzer Motor Carriage (önjáró löveg):

A Gorilla becenevű M41-es az M37-eshez hasonlóan egy M24-esen alapuló nyitott önjáró löveget takart, amelynél elhagyták a nehézgéppuskát, de a 105 mm-es tarackot egy 155 mm-es M1-es tarackkal váltották fel (ezt a variánst 85 példányban gyártották).


A Chaffee vázán emellett további harcjárműveket is terveztek, köztük a tolólapos T9-es bulldózert, a T38-as önjáró aknavetőt, a T43-as lánctalpas teherszállítót, a tornyában 6 db 12,7 mm-es nehézgéppuskával rendelkező T77-es önjáró légvédelmi löveget, a 90 mm-es löveggel felszerelt T78-as páncélvadászt, az egyetlen 40 mm-es löveget és két 12,7 mm-es nehézgéppuskát hordozó légvédelmi T81-est és a 155 mm-es löveget hordozó T96-ost, de ezek gyártását (részben a világháború vége miatt) nem kezdték meg.


NM-116 „Panserjager” (könnyű harckocsi):

Norvégia az 1950-es években 123 db M24-est vásárolt, ezek közül 1972-ben 54 darabot NM-116-os szintre hozott fel. A típus 75 mm-es lövegét egy 90 mm-es (francia) D-925-ös rövid hátrasiklású löveggel, párhuzamosított gépfegyverét egy M2-es 12,7 mm-es nehézgéppuskával váltották fel (a testbe épített géppuskát és az ezt kezelő lövész pozícióját kiszerelték). A páncélzaton és a hajtóművön nem változtattak, de új, lézertávmérővel rendelkező tűzvezető rendszert építettek be.


Norvégia mellett Franciaország, Chile és Uruguay is módosították páncélosaikat: előbbi több M24-es tornyát kiszerelte és helyére az AMX-13-as könnyű harckocsi revolvertáras tornyát építette, míg a dél-amerikai országok egy 60 mm-es kiper-kezdősebességű, illetve egy 76 mm-es páncéltörő löveggel váltották ki az eredeti 75 mm-es löveget. Az alábbi fotómontázson baloldalt egy NM-116-os, jobboldalt egy AMX-tornyos M24-es látható.


Műszaki adatok:

Név: M24 „Chaffee”

Típus: könnyű harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 18,37 t

Hossz: 5,56 m

Szélesség: 3,00 m

Magasság: 2,77 m

Motor: 220 Le-s (Cadillac 44T24, 8 hengeres)

Legénység: 5 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 75 mm-es löveg (M6, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 2 db 7,62 mm-es géppuska (Browning M1919A4, egy-egy párhuzamosított és a testben), 1 db 12,7 mm-es nehézgéppuska (Browning M2, a torony tetején

Páncélzat: 9,5-38,1 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 56 km/h (úton), 40 km/h (terepen)

Hatótávolság: 160 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.