M103

„M103 heavy tank”


Előzmények:

Az amerikai harckocsigyártás az első világháború alatt jött létre. Kezdetben a kiváló francia FT-17-est gyártották, majd elkészítették annak hazai változatát, a Ford 6 tonnás harckocsit. Bár a háború végére már olyan típusokat is gyártottak, mint a 37 tonnás Mark VIII-as nehéz harckocsi, Németország legyőzése után az üzemek leálltak és a kormány hosszú ideig nem rendelt új páncélost. Ennek az lett a következménye, hogy a második világháború kitörésekor az Amerikai Egyesült Államok csak az M1 „Combat car” és M3 „Lee”-hez hasonló, elavult harckocsikkal rendelkezett.

A második világháború alatt legnagyobb számban az újonnan tervezett M4 „Sherman” harckocsi készült, amely már képes volt felvenni a harcot a német Panzerkampfwagen III és IV típusokkal. Csakhogy mind az angolok által használt feljavított Sherman Firefly, mind az amerikai páncélvadászok (pl.: az M18 „Hellcat”, az M36 „Slugger”) alulmaradtak a németek Panther és Tiger páncélosaival szemben.

Ezt a problémát a döntéshozók sokáig nem ismerték fel, ezért a hiánypótlónak szánt T1-es nehéz harckocsi fejlesztésére sohasem állt rendelkezésre elegendő forrást, emiatt a fejlesztés is igen lassan haladt. Bár a belőle kialakított, két löveggel felszerelt M6-os nehéz harckocsi sohasem került gyártásba, az új, nagyméretű váz jó kiindulási alapot adott a későbbi amerikai harckocsik számára.

Az utódok két eltérő feladatra készültek, ezért a fejlesztési sor kétfelé ágazott. A könnyebb, nagyobb mobilitású ág első terméke a M26 „Pershing” nehéz harckocsi lett, amely nevével szemben egy közepes harckocsi volt (az amerikaiak a háború végéig propaganda okból ragaszkodtak a ”nehéz” besoroláshoz). Bár a több mint 40 tonnás páncélos 90 mm-es lövege azonos volt a fentebb említett M36-ossal, ezért még mindig alulmaradt a németekkel szemben, így is jóval hatékonyabb volt, mint a Sherman.

A második világháború után az M26-ból alakították ki az M46, majd a szintén Patton becenévre hallgató M47-es közepes harckocsikat, valamint az M48-a fő csataharckocsit - ezek alkották az USA páncélos erőinek gerincét és a majdani M60 alapját. Ezek a modellek egyre erősebbek váltak, de az M26-os ”csupán” 90 mm-es löveggel rendelkezett, ezért a legnehezebb német harckocsikkal (Königstiger, Jagdtiger, stb.) nem tudta felvenni a versenyt.

Emiatt az M6-os alapján egy másik páncélost is kifejlesztettek. Ez a (valóban) nehéz harckocsi a tűzerőre és a páncélvédelemre koncentrált, a mozgékonyság és az egyszerű gyárthatóság rovására. 1944-re el is készült az M26-os számos alkatrészét felhasználó T29-es, de a tesztek alapján még ez a modell is alulmaradt volna a németekkel szemben, ráadásul végsebessége burkolt úton is mindössze 35 km/h volt, ezért sohasem vetették be.

A második világháború végével megszűnt az igény a nehézkes és drága páncélosra, ezért a fejlesztést leállították. Paradox módon a programnak új lökést a szovjet JSz nehézharckocsi-széria adott, amelyet szintén a háború végi német páncélosok ellen fejlesztettek ki - így született meg az M103-as, amelyet kifejezetten a Jsz-3-as leküzdésére szántak.


Konstrukció:

Az M103-as nehéz harckocsi felépítése számos korábbi amerikai páncélosra hasonlított, ami nem meglepő, hiszen sok alkatrészét az M26-osból és az M46-osból vették át. A páncélos váza gyakorlatilag megegyezett az M26-éval, de az óriási torony miatt a test hosszát megnövelték és betoldottak egy további futógörgőt.

A kisé alaktalan torony adott helyet az M103 M58-as típusú lövegének - ez a kaliber szolgálatba állításakor a világ egyik legnagyobbjának számított. A fegyver hatalmas mérete és tömege miatt a torony hátsó részére nagyméretű ellensúlyt terveztek - a belül üreges szekcióban kapott helyet a rádió mellett a parancsnoki kupola a légvédelmi géppuskával.

A huzagolatlan 120 mm-es főfegyver töltéséhez két főre volt szükség, ezért a toronyban négyen foglaltak helyet (a vezető elöl, középen ült). Az M103-as minden korabeli harckocsit képes volt kilőni, de a tüzelés okozta terhelés miatt a löveg maximális csőemelkedési szöge mindössze +15 fok volt (lefelé -8 fok).

A löveget - hasonlóan a legtöbb amerikai harckocsihoz - kétféle géppuska egészítette ki. A löveg mellé két 7,62 mm-es (Browning M1919) géppuska került, a torony tetejére pedig egy 12,7 mm-es (Browning M2) nehézgéppuskát telepítettek: ez utóbbit légvédelmi céllal.

Bár az M103-as gyártásakor a homogén páncéllapokból álló védelem még megfelelőnek számított, ezért e típus védelme is hidegen hengerelt acélból állt, a páncél vastagsága kiemelkedőnek számított - még a legvékonyabb helyen is elérte a 25 mm-t. A test homlokrésze ennél jóval erősebb, 100 mm-es védelmet kapott, a torony frontrészét 180 mm-nyi acél védte, ráadásul a lövegpajzs 250 mm-nyi páncélzattal készült.

Mint minden nehéz harckocsinak, az M103-nak is a helyváltoztatás jelentette a legnagyobb problémát. A V12-es Continental hajtómű 750 lóerős teljesítménye ellenére az M103-as műúton is maximum 34 km/h-val haladhatott, mivel az erőforrásnak 58000 kg-ot kellett mozgatnia.


Fejlesztések:

Az M103-as eredetileg T43 jelzéssel futott (ez nem azonos a szovjet T-43-as harckocsival), a gyártásba került változat a T43E1 kódjelet kapta. 1953-54-ben összesen 300 db T43E1-et gyártott a Chrysler, majd átfogó tesztelés vette kezdetét.

Az eredmények kiábrándítóak voltak: a típus harcra gyakorlatilag alkalmatlan, mivel gyenge motorja képtelen megbirkózni a hatalmas tömeggel. Végül a döntéshozók kénytelenek voltak leállítani a fejlesztést, az elkészült T43E1-esek pedig a 1955-ben mind raktárba kerültek.

Csakhogy egy új szovjet nehéz harckocsi (ld. „Szolgálatban” bekezdés) megjelenése pánikot keltett az amerikaiak körében, ugyanis nem volt olyan típusuk, amely eredménnyel vehette volna fel ellene a harcot.

A hadvezetés - attól való félelmében, hogy megismétlődik a második világháborúban tapasztalt egyenlőtlen küzdelem (ahol a nagyobb és erősebb német páncélosok óriási pusztítást végeztek a fejletlenebb amerikai típusok körében) - 1957-ben újra elővették a T43E1-eket. Az M103-má átkeresztelt, kissé feljavított harckocsik védelme és tűzereje változatlan maradt.

A löveggel kapcsolatban nem merültek fel problémák, de a nagy távolságból vívott harcra készített M103-asok nem voltak elég pontosak, ezért 1959-ben újabb modellt készítettek. Az M103A1 mindössze két komolyabb újdonsággal szolgált: a jobb hatásfokú periszkóppal és egy korai fedélzeti számítógéppel, a ballisztikai számítások elvégzésére. A kisebb horderejű változtatások egyike az volt, hogy elhagyták a tapasztalatok alapján felesleges második koaxiális géppuskát (mivel az nem adott érezhetően nagyobb tűzerőt, használata többnyire csak a lőszer pazarlásával járt).

Mivel még e fejlesztett modell mozgékonysága sem volt kielégítő, a döntéshozók 1964-ben még egy élettartam-hosszabbító döntésre szánták el magukat. Az M103-as eredeti motorját kiszerelték és helyette az új M60 „Patton” MBT hajtóművét építették be. A Continental AVDS-1790-2 dízelmotor ugyan csak 60 lóerővel volt erősebb az eredetinél, mégis jóval hatékonyabbnak bizonyult, igaz, a páncélos végsebessége csupán 3 km/h-val nőtt. Ennél jóval fontosabb volt, hogy a kisebb fogyasztású motor a többlet üzemanyaggal már 480 km megtételére volt képes, szemben az eredeti 130 km-rel. Ezt a változatot M103A2-nek keresztelték (ld. balra). Ezen kívül néhány M103-asra tolólapot szereltek - ezek lettek a T18-asok.


Szolgálatban:

Ahogy fentebb is olvasható, a T43E1 gyenge teljesítménye miatt a programot 1955-ben leállították és az elkészült összes ilyen nehéz harckocsit kivonták a hadrendből. Csakhogy a JSz-3-ast továbbfejlesztve a szovjetek megjelentek a T-10 „Lenin” nehéz harckocsival (az eltérő jelzés oka, hogy 1953-ban meghalt Sztálin, ezért az új típus már nem az ő nevét viselte).

A T-10 a maga 52 tonnájával, 122 mm-es lövegével és 270 mm-es maximális páncélzatával komoly fenyegetésnek tűnt, ezért az amerikaiaknak gyorsan kellett cselekedniük. Úgy döntöttek, az M103-má átkeresztelt T43E1 jelenti a legolcsóbb megoldást, ezért végül mégis rendszeresítették a típust.

80 példány a gyalogsághoz (US Army) került, a maradék 220 db az amerikai tengerészgyalogsághoz (USMC). E nehéz harckocsival egyetlen zászlóaljat szereltek fel - a US Army 33-ik páncélos ezredét. A gyalogsággal szemben a tengerészgyalogság nem klasszikus nehéz harckocsiként tekintett M103-asaira, hanem mint közelharc-támogató harcjármű (erre a célra a páncélos alkalmasabb is volt).

A 300 db T43E1-ből 74-et a szárazföldi erők részére építettek át M103-assál, a tengerészgyalogság viszont a fejlettebb M103A1-et és -A2-t preferálta (219-, illetve 153 db-ot hoztak fel erre a szintre).

Sem a T43E1, sem az M103-as variánsai nem vettek részt háborúban, mivel - szerencsére - a vizionált, klasszikus fegyverekkel vívott harmadik világháború sohasem tört ki Amerika és a Szovjetunió között (a konfliktust számos videojátékban feldolgozták, például a magyar fejlesztésű Codename: Panzers sorozat Cold War című részében).

Az amerikaiak szerencséjére sem a szovjetek, sem más ellenfél ellen nem kellett bevetniük az M103-asokat, mivel azok harcra gyakorlatilag alkalmatlanok voltak. Hiába volt erős lövegük és páncélzatuk, még az nagyobb teljesítményű hajtóművel felvértezett M103A2 is vészesen alulmotorizáltnak számított.

Hasonlóan a legtöbb második világháborús nehéz harckocsihoz (pl.: német Königstiger, szovjet KV-2, stb.) a páncélos testén egyszerűen nem ekkora terhelésre méretezték és ezen nem segítettek a könnyebb M46-ból és M47-ből átvett alkatrészek sem. További problémát jelentett a motor óriási fogyasztása - bár az amerikai harckocsikat mindig is iszákos motorjukról ismerték, az M103-as kb. 1000 literes tankjával terepen 100 km-t sem tudott megtenni.

Mivel az új technológiák révén a közepes harckocsik már elbírták a nehezebb lövegeket is (ld. amerikai M60, szovjet T-72), ezért az M103 idővel feleslegessé vált. 1974-ban az összes M103-ast nyugdíjazták, de a típus szolgálatba állítása nem volt teljesen eredménytelen. Az 1980-ban szolgálatba állított első valóban hatékony amerikai MBT, az M1 „Abrams” ugyanis már nem az M60-as 105 mm-es lövegét kapta, hanem az M103-as továbbfejlesztett 120 mm-es löveget.


Utóélet:

Az M103 az utolsó amerikai nehéz harckocsi volt, de hiába volt a fejlesztési sor legerősebb tagja, egy valódi háborúban hátrányba került volna. ma már nyilvánvaló, hogy valójában hatékony nehéz harckocsik építésére kizárólag Németország és a Szovjetunió volt képes, de a hidegháború közepére a nehéz harckocsik már mind elavultnak számítottak:


T51 (páncélozott utászjármű):




Az M103 gyakorlatilag hasznavehetetlen harcjármű volt, de nehéz tornyától megszabadítva átépíthették harctéri műszaki mentőjárművé. Ebben a szerepkörben már jóval hatásosabbnak bizonyult, mivel az erős motor és a beépített daru a legnehezebb alkatrészek emelésére is képessé tette a monstrumot. Összesen 103 sb T51-es készült.





T-10 „Lenin” (nehéz harckocsi):

A T-10 az M103 szovjet ellenfele volt, de riválisánál jobban eltalált harckocsinak bizonyult. Alapját a kiváló JSz-3 adta - az eredetileg is nehéz harckocsi vázának szánt alapra ráadásul egy lapos, ”gomba-fej” alakú torony került, amely nemcsak kisebb célpontot nyújtott, de növelte a lövedékek lepattanásának esélyét.

De hiába szerelték fel a 122 mm-es D74-es löveggel, a kezdetben mindössze 30 lőszert szállító T-10-esek nagyobb sebességük dacára hasonló sorsra jutottak, mint az M103-as (igaz, azzal ellentétben több háborúban is bevetették őket).


Műszaki adatok:

Név: M103 (heavy tank)

Típus: nehéz harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 58,00 t

Hossz: 6,99 m

Szélesség: 3,76 m

Magasság: 3,23 m

Motor: 750 Le-s (Continental AV1790, 12 hengeres, léghűtéses, 80-as oktánszámú gázolajjal üzemel)

Legénység: 5 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 120 mm-es löveg (M58, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 2 db 7,62 mm-es géppuska (Browning M1919, párhuzamosított), 1 db 12,7 mm-es nehézgéppuska (Browning M2, légvédelmi-, a torony tetején)

Páncélzat: 25-250 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 34 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 130 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.