FV4201
„Chieftain”
Előzmények:
A világon elsőként a Brit Birodalom állított szolgálatba harckocsikat 1916-ban és a britek vezető szerepüket a háború végéig megőrizték (az első világháború alatt magas szintű harckocsi fejlesztésre és gyártásra az angolok mellett egyedül a franciák voltak képesek).
A két világháború alatt az Egyesült Királyság továbbra is ragaszkodott a korábbi elveihez, létrehozva a lassú, nehéz gyalogsági harckocsikat, valamint a könnyű, kizárólag géppuskákkal felszerelt könnyű harckocsikat.
A döntéshozók az 1930-as évek végén észlelték típusaik hiányosságait (a gyalogsági harckocsik túlságosan lassúak voltak, míg a könnyű harckocsi páncélvédelme nem volt megfelelő), ezért megalkottak egy átmeneti kategóriát; a cirkáló harckocsikat, amelyek nagy sebességre voltak képesek, ugyanakkor a gyalogsági harckocsik lövegeit hordozták.
A második világégés alatt a britek számos könnyű-, cirkáló- és gyalogsági harckocsit alkottak meg, de ezek az élvonalbeli német típusoknál lényegesen gyengébbek voltak (főként azért, mert továbbra is a régen elavult építési elvekhez ragaszkodtak).
Emiatt az angoloknak csak a világháború végére sikerült valóban hatékony, a tűzerő, védelem és mozgékonyság tekintetében is megfelelő harckocsikat megalkotniuk: az utolsó, egyben legfejlettebb cirkáló harckocsit, a 35 tonnás A34 „Comet”-et, valamint a még erősebb, eredetileg 40 tonnásra tervezett A41 „Centurion” közepes harckocsit.
Bár előbbi állta az összehasonlítást a német Panther-, utóbbi pedig a Tiger nehéz harckocsival, mind a Comet, mind pedig a Centurion lekéste a második világháborút: az A34-es néhány példánya már eljutott a csapatokhoz, de a Centurion csak a háborút követően állt szolgálatba.
A korábbi hagyományokkal szakító, végül 52 tonnásra hízó Centurion idővel az Egyesült Királyság legfontosabb páncélosává vált, kiszorítva minden korábbi közepes harckocsit, páncélvadászt és nehéz harckocsit.
Az A41-es rendkívül sikeresnek számított: több tucatnyi variánsa jelent meg és számos országban rendszeresítették: az angoloknak szükségük is volt az új páncélosra, mivel a nácik bukását követően egy új diktatúra, a szovjet kommunisták fenyegették Európát.
A Szovjetunió rendkívül sok harckocsit állított szolgálatba, köztük a nehéz harckocsik új generációját képviselő JSz-3-ast. Ez egy 49 tonnás típus volt, amely tornyában egy 122 mm-es löveggel rendelkezett, ezáltal képes volt minden korabeli szárazföldi harcjármű kilövésére.
A JSz-3-as akkora fenyegetést jelentett, hogy több ország kifejezetten ellene fejlesztett harckocsikat: az Amerikai Egyesült Államok például az M103-ast, míg a britek az FV 214 „Conqueror”-t. Ezekre a típusokra szükség volt a kommunista fenyegetés ellensúlyozására, de túlságosan nehezek, lassúak és bonyolultak voltak a tényleges használathoz.
Az angolok ezért az 1960-as évek elején egy olyan új harckocsit alkottak meg, amely reményeik szerint a Conqueror erejével rendelkezik, ugyanakkor a Centurion-hoz hasonlóan mozgékonyabb. A fejlesztés végül az FV4201-esben öltött testet, melyet Chieftain-nek (angol; törzsfőnöknek) kereszteltek (a fenti fotón balról jobbra egy-egy Conqueror, Centurion és Chieftain látható).
Konstrukció:
Ahogy az fentebb is olvasható, az FV4201-es tervezésénél a cél egy, a Conqueror tűzerejével rendelkező cirkáló harckocsi megalkotása volt, a Chieftain végül azonban egy lassú, erősen páncélozott fő csataharckocsivá vált.
E típus már nem a világszerte elterjedt angol 105 mm-es L7-es löveget kapta, hanem a szintén a Royal Ordnance által gyártott L11-est. Ez utóbbi volt az első 120 mm-es (huzagolt csövű) löveg, amelyet a NATO is rendszeresített: maga a fegyver minden korabeli harckocsi kilövésére jelentős távolságból is képes volt (komoly tömege miatt a torony hátsó részére nagyméretű ellensúlyt kellett beépíteni, amely tartalmazta a rádiót és a lőszerkészletet).
A Conqueror-hoz hasonlóan a Chieftain lövege is osztott lőszert használt, ami jelentősen növelte a biztonságot (mivel minimalizálta a lőszerrekesz felrobbanásának esélyét), ugyanakkor csökkentette a tűzgyorsaságot (tartós tüzelés esetén 6 lövés/percre).
Az 55 kaliberhosszú, több mint 6,6 méteres löveg kiegészítésére két darab 7,62 mm-es L7-es géppuskát építettek be (utóbbi a belga FN MAG helyi gyártású változata volt).
A kor többi harckocsijával összehasonlítva a Chieftain rendkívül erős páncélzatot kapott. A típus szögletes testének oldalát mindössze 38 mm-es fémlapokkal burkolták, az első homlokpáncélt viszont 120 mm-nyi volt, a legerősebb védelmet azonban a toronypáncélzat kapta; ez a frontrészén 195 mm vastag volt.
Mivel a típus páncélzatát a frontrészen rendkívül erősen megdöntötték, az effektív páncélvastagság lényegesen nagyobb volt a ténylegesnél: a torony elején közel 390 mm (annak ellenére, hogy a Chieftain nem kapott lövegpajzsot, ezzel növelve a löveg függőleges kitéríthetőségét).
Természetesen a rendkívüli páncélzat miatt a kb. 35-40 tonnás kortárs fő csataharckocsikkal szemben az FV4201-es 55 tonnát nyomott, ami jelentős megterhelést jelentett a hajtásláncnak.
A Chieftain oldalanként 6 futógörgője nem torziós rugókhoz, hanem Horstmann típusú futóműhöz csatlakozott: ezt a rendszer már a második világháború előtt is használták (ld.: Mark VI-os könnyű harckocsi), de e fő csataharckocsiba már annak továbbfejlesztett változatát építették be (amelyet egy elektrohidraulikus sebességváltó kötött össze a motorral).
A rendkívül nagy tömeg mozgatását egy Leyland L60-as típusú, kétütemű mindenevő motorral oldották meg, amely 750 lóerős teljesítményre volt képes: ezzel műúton ugyan lehetett tartani a 48 km/h-s sebességet, de terepen szinte lehetetlen volt a megadott 30 km/h-val haladni. Ez a megszokottnál lényegesen kisebb sebességet tett lehetővé, de a tervek szerint ezt ellensúlyozta az erős páncélzat és a tűzerő.
Az FV4201-es emellett rendelkezett löveg-stabilizátorral és egy számítógépes tűzvezető rendszerrel, sőt (a korábbi angol harckocsikkal ellentétben) már nukleáris, biológiai és vegyi védelemmel is (ugyanakkor a pontos célzáshoz még egy nyomjelzős, 12,7 mm-es nehézgéppuskát használtak).
Fejlesztések:
Az FV4201-es jelentős előrelépést jelentett a korábbi angol páncélosokhoz képes, ám közel sem volt hibátlan. A löveg töltése lassú és körülményes volt, ám a legnagyobb problémát nem ez, hanem a hajtómű jelentette.
Ez részben arra vezethető vissza, hogy a NATO 1957-től forszírozta tagjai számára a „mindenevő” (gyakorlatilag bármilyen folyékony üzemanyaggal működő) erőforrások használatát. Az angolok azonban elsősorban dízellel üzemeltették az FV4201-eseket, ami rendkívüli mértékben elszennyezte a motort, ráadásul a páncélosok beindításakor sűrű fehér füstfelhőt eregettek, ami éles helyzetben elárulta az egység pozícióját.
A hajtóművel kapcsolatban egyéb problémák is felmerültek: a dugattyúgyűrűk gyakran eltörtek, nem volt megfelelő az erőforrás szigetelése és a hengerbélés repedése is krónikus gondot jelentett. Mindez gyakorlatilag használhatatlanná tette a harckocsit, ezért számos megoldáson változtattak, amivel ténylegesen sikerült orvosolni a hibák nagy részét.
Magából a páncélosból több mint egy tucatnyi változat készült. A Chieftain Mark 1-es kiképző- és Mark 2-es sorozatgyártású példányokat a kiegészítő felszereléssel ellátott Chieftain Mark 3-as követte, de a tényleges fő sorozatot a Chieftain Mark 5-ös jelentette (utóbbinál a hajtóművet 850 lóerősre növelték)
Idővel a korábbi változatokat is feljavították, melyeket később további elektronikai kiegészítőkkel láttak el (például a belövő géppuskát egy Barr and Stroud LF-2-es típusú lézertávmérőre cserélték, ami 2,4 km-ről 10 km-re növelte a tűzhelyesbítés határát), de a páncélost ellátták keresőfényszóróval is.
A Chieftain utolsó Mark 13-as jelzésű változat már nem készült el (mivel fejlesztését a Challenger 2 javára leállították), ahogy a még szolgálatban álló páncélosokhoz elkészített két javítócsomag Chieftain 800, illetve Chieftain 900 sem, ám utóbbiak szolgáltak alapul a Challenger 1-nek, illetve az FV4201-es külföldi fejlesztéseinek (ld. „Utóélet” bekezdés).
Szolgálatban:
Az első, 1967-es Chieftain-ek kritikán aluli teljesítményűek voltak: szinte minden teszten meghibásodtak - részben emiatt (elődjével ellentétben) - ezt a típust a brit nemzetközösség egyetlen állama sem vásárolta meg.
A problémák ellenére Izrael, amely részt vett a tervezésben, 2 Chieftain-t átvett tesztelésre, de politikai okokból az angolok számukra nem értékesítették a típust (ez vezetett az izraeli Merkava harckocsi megalkotásához).
A páncélos külföldi megrendelői mind a közel-keletről kerültek ki. Összesen négy ország vásárolt a típusból: Jordánia (364 db-ot), Kuvait (175 harckocsit), Omán (27 darabot), emellett Irak kb. 50-75 páncélos zsákmányolt: a legnagyobb megrendelő azonban Irán volt, amely több mint 1000 Chieftain-t szerzett be.
Irán korábban jó viszonyt ápolt az Egyesült Királysággal, de 1978-ban Mohammad Reza Pahlavi sah elnyomó rendszere ellen forradalom tört ki és a következő évben - kihasználva a káoszt - a Ruhollah Khomeini ajatollah radikális vallási csoport szerezte meg az ország irányítását. Az ajatollah megalkotta az Iráni Iszlám Köztársaságot, destabilizálva az egész térséget.
Ebben a helyzetben Irak (számos öbölbeli ország támogatásával és a két szuperhatalom hallgatólagos beleegyezésével) megtámadta Iránt, amely egy 1980-tól 88-ig tartó, rendkívül véres háborúba torkollt.
Irak kezdetben rendkívül gyorsan tört előre, mert a vallási érvek felülírták a katonaiakat, de ezt az iráni vezetés is felismerte és átszervezte a stratégiáját (többek között szabadon engedte korábban bebörtönzött 200 pilótáját). A háború folyamának megfordításában fontos szerepet játszott a még a sah idején beszerzett 79 db amerikai Grumman F-14A „Tomcat” vadászgép és a nagyszámú angol Chieftain harckocsik.
Bár az FV4201-esek lényegesen jobbak voltak, mint az irakiak T-54/55-ösei és T-62-esei, az angol eredetű harckocsik folyamatosan a fentebb vázolt műszaki problémákkal küszködtek (ennek ellenére az összes nagyobb páncélos-hadműveletben részt vettek).
Kisebb számban Kuvait is használt Chieftain-eket 1990-ben, amikor az országot lerohanta Irak, de a típus ekkor már elavultnak számított és a hatalmas túlerő miatt a bevetett 143 harckocsi 95%-a elpusztult.
Mindezek ellenére a Chieftain (elsősorban feljavított változatai) Iránban, Jordániában és Ománban a mai napig rendszerben áll, igaz, ezek a modellek már jobban hasonlítanak az új típusú angol Challenger 1-es és 2-es páncélosokra, mint az eredeti FV4201-esekre (az Egyesült Királyság 1995-ben nyugdíjazta Chieftain-jeit).
Utóélet:
A Chieftain méltó utódja volt a Centurion harckocsinak és kiváló alapot nyújtott a további fejlesztéshez, de szolgálati ideje alatt sokáig szenvedett megbízhatatlan hajtóművétől: ennek ellenére a fő csataharckocsiból számos specializált változatot építettek:
Angol (specializált) változatok:
A britek a Chieftain-ból is kialakítottak műszaki mentő- (FV4204) és hídvető- (FV4205) alváltozatot, de mellett létezett kétféle légvédelmi variáns (Chieftain Marksman, Chieftain Sabre) és aknasöprő (Chieftain Mineclearer) is. Ezen kívül a királyi műszaki alakulatok számára készült egy, árokbetemetésre rőzseköteget is szállító műszaki alváltozat (utóbbit Chieftain AVRE-ként jelölték), illetve a típus több légvédelmi és önjáró löveg alapját is adta,
Külföldi (fejlesztett) változatok:
A Chieftain 800-as és 900-as elődeitől elsősorban Chobham páncélzatában különbözött: ez egy többkomponensű, lemerített uránt és kerámiákat is tartalmazó páncélzat volt, amelyet később az angol Challenger harckocsikhoz használták fel, de az amerikai M1 „Abrams” fő csataharckocsikba is ezt építik.
A Chobham-páncélzattal a tervezett iráni Shir 1 változat tornyát is felszerelték, amely így az Abrams-hoz vált hasonlóvá, emellett az egész harckocsit feljavították (modern elektronikával és egy 1200 lóerős Rolls-Royce, majd Perkins dízelmotorral szerelték fel).
Az 1979-es forradalom miatt sem ezt, sem a Shir 2 változatot nem szállították le, de a típust Jordánia (Khalid Shir néven) rendszeresítette. Irán még működőképes Chieftain-jeit szintén (saját forrásból) modernizálta, ezeket a példányokat Mobarez-ként jelölik.
Műszaki adatok:
Név: FV4201 „Chieftain” (törzsfőnök)
Típus: fő csataharckocsi
Fizikai jellemzők:
Tömeg: 55,00 t
Hossz: 10,77 m
Szélesség: 3,66 m
Magasság: 2,90 m
Motor: 750 Le-s (Leyland L60, kétütemű)
Legénység: 4 fő
Támadás és védelem:
Elsődleges fegyverzet: 1 db 120 mm-es löveg (L11A5, a toronyban)
Kiegészítő fegyverzet: 2 db 7,92 mm-es géppuska (L7, egy-egy párhuzamosított és a test tetején)
Páncélzat: max. 195 mm
Teljesítmények:
Végsebesség: 48 km/h (úton), 30 km/h (terepen)
Hatótávolság: 500 km