D1
„Char D”
Előzmények:
Franciaország az első világháború előtt a világ egyik legerősebb országának számított: az európai mércével különösen nagy területű anyaország komoly ipari potenciállal bírt és számos gyarmattal rendelkezett, jelentős létszámú, jól felszerelt haderőt tartott fent, ráadásul ekkor az ország a repülés központjának számított.
Az első világháborúban az ország mindezek ellenére viszonylag gyengén szerepelt. A németek a háború első időszakában benyomultak Franciaország keleti területeire, amelyet a háború végéig ellenőrzésük alatt tartottak és az ország összeomlását csak a szövetséges brit (később amerikai) hadsereg közbelépésével sikerült elkerülni.
A háború alatt a lövészárok-rendszerekből álló nyugati frontvonal Franciaország területén húzódott, ezért az ország (a hadsereg mellett a polgári lakosság is) súlyos veszteségeket szenvedett, ráadásul a németek által megszállt terület Franciaország egyik ipari központja volt, megnehezítve a harcjármű-gyártást. A franciák ennek ellenére az első világháború alatt számos kézifegyvert, löveget, illetve repülőgépeket gyártottak, sőt, a Brit Birodalom után másodikként harckocsikat is fejlesztettek és vetettek be.
Franciaország első harckocsija a Schneider CA 1 volt, amelynek 13,6 tonnás tömege a kortárs brit páncélosokénak kevesebb, mint a fele volt és a típus több súlyos problémával küzdött: mások mellett gyenge futóművétől, nehézkesen használható, alacsony romboló-erejű lövegétől, kihasználhatatlan elhelyezésű géppuskáitól és zsúfolt küzdőterétől.
A típus tervezési hibái mellett első bevetésén igen rosszul szerepelt, aminek több oka volt. Ekkorra a németek már találkoztak brit harckocsikkal, ezért nem alakult ki pánik, értesültek a francia tervekről, ezért megerősítették az érintett lövészárkokat, sőt, azt is tudták, hogy a franciák páncélosokat fognak bevetni, ráadásul miközben a franciáknak nem sikerült elhallgattatni a német tüzérségi ütegeket, a németek teljes légi fölény élveztek, ezért közel-felderítő repülőgépeik folyamatosan közvetíthették a francia csapatmozgásokat. A Nivelle offenzíva alatt a CA 1-es harckocsik ugyan elérték a kitűzött céljukat, de gyalogsági támogatás hiányában súlyos veszteségeket szenvedtek.
A Schneider CA 1-est a franciák kudarcnak ítélték és ehelyett az új Saint Chamond nehéz harckocsit kezdték alkalmazni, amely az első világháború legjobb harckocsi-lövegével és korában jelentős végsebességgel rendelkezett, de a lánctalpakon jelentősen túlnyúló felépítmény miatt e típus teljesítménye is elmaradt a várttól.
A két korábbi nehéz harckocsi után Franciaországban kifejlesztették a Renault FT, röviden FT-17 könnyű harckocsit, amely kis méretének, egyszerűségének és mindössze kétszemélyes kialakításának köszönhetően rendkívül olcsó volt, ennek ellenére 2-3 ilyen páncélos hatékonyabbnak bizonyult az addigi nehéz harckocsiknál.
Franciaországban az első világháború alatt több ezer FT-17-est építettek, amelyek mindkét korábbi francia nehéz harckocsit kiszorították és a háborút követően is Franciaország alapvető harckocsi-típusának számítottak (ezen kívül a franciák mindössze 10 db FCM 2C szupernehéz harckocsit tartottak hadrendben). Az 1920-as évek folyamán a franciák több lépcsőben továbbfejlesztették az FT-17-est (ld.: FT Kégresse, NC1, NC2, NC27, NC31) - ezen fejlesztési sor tagja lett a Renault D, későbbi nevén D1-es könnyű harckocsi.
Konstrukció:
A D1-es harckocsit eredetileg egy fejlesztett Renault FT-nek szánták, később viszont jelentősen megerősítették. Ezt mindenekelőtt az új, Schneider Tourelle 1 (röviden ST1) típusú torony beépítése okozta, amely az addig használt egyetlen géppuska, illetve az FT-17 ellenséges harckocsik kilövésére gyakorlatilag alkalmatlan, rendkívül rövid csövű 37 mm-es lövege helyett az akkor elérhető legerősebb francia páncéltörő löveget, a 47 mm-es SA 34-est hordozta (e harckocsi kiszolgálását a korábbi kettő helyett már három fő végezte, de maga a torony továbbra is egy fős volt).
A D1-es harckocsi a löveg mellett egy párhuzamosított géppuskát hordozott. A harckocsi egyedi megoldásának számított, hogy a nagyméretű antenna miatt a tornyot nem lehetett teljesen körbefordítani (az antenna 15 fokos holtteret eredményezett).
A D1 könnyű harckocsi létére az 1930-as évek elejének egyik legvastagabb páncélzatával rendelkezett. A típus teste a fronton, az oldalakon és a faron egyarányt 30 mm vastag volt, míg a torony még vastagabb, 40 mm-es volt. 
A D1-es védelme átmenetet jelentett a régi és új megoldások között: a harcjármű teste még szegecseléssel készült (bár a korábbiaknál lényegesen vastagabb volt), a torony viszont már öntéssel (ezzel a módszerrel az addigiaknál lényegesen vastagabb páncélzatot alkalmazhattak, ráadásul az öntés lehetővé tette bonyolult formák használatát és nem állt fent annak a veszélye, hogy egy találat hatására leszakadnak a szegecsek fejei, megsebesítve a legénységet). A típus páncélzata a fronton és a faron erősen döntött volt, az oldalakon viszont függőleges lemezeket építettek be.
Az eredeti Renault FT harckocsi 6,5 tonnát nyomott, az e típusnál lényegesen nagyobb tűzerő és védelem miatt a D1-es viszont már 14 tonnát, azaz könnyű harckocsi létére tömege egy közepes harckocsiét idézte. A korábbi Renault könnyű harckocsikhoz hasonlóan a D1-es is ”sokgörgős” kivitelű volt. A harckocsi futóművét oldalanként 3 db négyesével közös függőleges tekercsrugóra kapcsolat felfüggesztés alkotta, elöl és hátul egy-egy támasztógörgővel (oldalanként 14 görgővel). A harckocsit egy farba épített 4 hengeres Renault benzinmotor mozgatta, amely 74 lóerős teljesítmény produkált: ezzel a típus épített úton maximum 18,6 km/h-val haladhatott.
Fejlesztések:
A D1-es harckocsi a Renault FT leszármazottja volt. Ahogy a bevezetőben is olvasható, az első világháború után Franciaország több mint 1000 db FT-17-es harckocsit tartott hadrendben, amelyek beváltak a statikus lövészárkok ellen, a háborút követően azonban előtérbe került a mozgékonyság, az ellenséges katonák üldözése és a járőrözés, amihez az FT-17-es 7,8 km/h-s végsebessége elégtelennek bizonyult.
A franciák a megoldást Adolphe Kégresse róla elnevezezett Kérgesse-típusú futóművében látták, ezért 1925-ben 42 db ilyen, FT Kégresse típusú harckocsi épült gumírozott futógörgőkkel, amelyek már 17 km/h-s végsebességgel rendelkeztek, de a harckocsi jelentős tömege miatt terepen a kisebb páncélautókra méretezett lánctalp gyakran elszakadt, ezért ehelyett áttértek a Renault NC modellre.
Utóbbi egy módosított Kérgesse-típusú felfüggesztést és az addigi 39 helyett 62 lóerős motort kapott, amelyekkel 18,5 km/h-s végsebességgel haladhatott, de amikor a francia hadsereg egy nagyobb, erősebb páncélost igényt, a Renault vállalat áttért az áttervezett NC28, majd az NC31 modellekre, mielőtt a cég terveit D1 jelzéssel rendszeresítették.
A harckocsit eredetileg Renault D-ként jelölték, de nem sokkal később a francia haderő további két típust rendelt: egy gyarmatokra szánt módosított D1-est; D3 jelzéssel, valamint egy még vastagabb páncélzatú közepes harckocsit (szintén a D1 vázán), D2 jelzéssel, azonban a D3-as nem valósult meg, a D2-es pedig több áttervezést követően önálló típussá vált. A D1-es harckocsiból annak rövid gyártása miatt nem készült fejlesztett változat, bár a prototípuson többféle (ST1, ST2, ST3) tornyot teszteltek. A baloldali fotón egy NC1, a jobb oldalon egy NC31 látható.
Szolgálatban:
A D1-es harckocsi a francia politikai csatározások áldozatává vált. Az első világháború után Franciaország kb. 1260 db Renault FT könnyű harckocsit és 10 db FCM 2C szupernehéz harckocsit tartott hadrendben. Amikor felmerült az igény egy, az FT-17-eshez hasonló, de gyorsabb páncélosra, a hadsereg nem kívánt új harckocsikat kifejleszteni, ehelyett a meglévő Renault FT-ket építették át: a fentebb említett FT Kégresse és NC típusok futóművüket leszámítva maguk is FT-17-es harckocsik voltak.
Az 1920-as években Franciaországban megkezdődött egy új, nagyobb méretű áttörő harckocsi tervezése, amely a B1 jelet kapta. E típust eredetileg közepes tömegű, mérsékelt áru páncélosnak szánták, de a folyamatos fejlesztés következtében a végeredmény egy 28 tonnás nehéz harckocsi lett, de a francia döntéshozók számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a B1-esből annak rendkívül magas ára miatt nem tudnak majd elegendő példányt gyártani.
A Renault FT utódját eredetileg egy ahhoz hasonló, olcsó páncélosnak szánták, amely célja a gyalogság támogatása, a drága B1-es miatt viszont átértékelték az elvárásokat. A megoldás egy új torony beépítése lett a 47 mm-es löveggel, emiatt viszont ki kellett szélesíteni a harckocsit, amely a B1-eshez hasonlóan jelentős tömeg-növekedést eredményezett. A végeredmény, a Renault D1-es így könnyű harckocsi létére igen drágának számított, ráadásul a jelentős tömeg túlterhelte a futóművét, emiatt a páncélos rendkívül megbízhatatlanná vált.
A rivális Hotchkiss vállalat felismerte a lehetősége és felajánlotta egy jobb képességű páncélos terveit, amelyre a rivális FCM és a D1-est fejlesztő Renault is megépítette a maga modelljét, ami végül három új harckocsi, az FCM 36, a Hotchkiss H35 és a Renault R35 gyártását eredményezte. Mivel mindhárom említett páncélos felülmúlta D1-est, utóbbit feleslegesnek ítélték és csupán 160 példányt építettek.
A hadrendbe állított D1-esek folyamatos műszaki problémáktól küzdöttek, ugyanis a típust eredetileg nem az 1930-as évek elején könnyű harckocsik között kiemelkedőnek számító, 14 tonnás tömegre méretezték. A páncélos számos műszaki hibáját később sem sikerült orvosolni, ezért az a döntés született, hogy a típust Franciaországban kivonják a szolgálatból és az így felszabaduló példányokat a francia gyarmatokon fogják használni.
1940-ben, miután a németek megtámadták Franciaországot, az Észak-Afrikában állomásozó D1-eseket megkísérelték átdobni Franciaországba, de a nácik páncéltörő lövegei több D1-est megsemmisítettek, miközben a páncélosok le sem tudták lassítani a támadást. A megmaradt harckocsikat a franciák a német gyalogság ellen vetették be, de amikor az alakulatok parancsot kaptak a visszavonulásra, a legtöbb D1-est műszaki hiba, üzemanyaghiány, illetve a működőképes példányok alacsony sebessége miatt hátra kellett hagyni.
Legalább 18 db D1-es harckocsit a németek zsákmányoltak: ezeknek a Panzerkampfwagen 732 (f) jelet adták, azonban más francia harckocsikkal ellentétben a németek a D1-eseket nem használták és a járművek vázán sem alakítottak ki specializált harcjárműveket. Az Afrikában maradó példányok az olaszok kezére kerültek: ezeket 1942-ben a Szövetségesek ellen vetették be, de a típus itt is súlyos veszteségeket szenvedett.
Utóélet:
A Renault FT-n alapuló D1-es harckocsiból nem készült továbbfejlesztett változat, azonban a típus bázisán később még egy harckocsit építettek:
D2 (közepes harckocsi):
A D1-es hibái miatt a Renault vállalat kialakított egy erősebb közepes harckocsit, a D2-est. Ez a típus már közel 20 tonnát nyomott, páncélzatát pedig 40 mm-esre növelték, de a továbbra is rendkívül alacsony, épített úton is mindössze 23 km/h-s végsebesség mellett a típus még a D1-esnél is drágább volt és mivel a B1-es nehéz harckocsi minden téren felülmúlta, mindössze 100 ilyen harckocsi épült.
Műszaki adatok:
Név: D1
Típus: könnyű harckocsi
Fizikai jellemzők:
Tömeg: 14,00 t
Hossz: 5,76 m
Szélesség: 2,16 m
Magasság: 2,40 m
Motor: 74 LE-s (Renault, 4 hengeres, benzinüzemű)
Legénység: 3 fő
Támadás és védelem:
Elsődleges fegyverzet: 1 db 47 mm-es löveg (SA 34 L/27,6, a toronyban)
Kiegészítő fegyverzet: 1 db 7,5 mm-es géppuska (M1943, párhuzamosított)
Páncélzat: max. 40 mm
Teljesítmények:
Végsebesség: 18,6 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)
Hatótávolság: 90 km