Aviadeszantnaja Szamohodnaja Usztanovka 85
„ASzU-85”
Előzmények:
A Szovjetunió 1922-es megalakulása után nagyarányú hadsereg-fejlesztésbe kezdett. A hadiflotta és a légierő mellett - a szárazföldi haderő modernizációjának részeként - az új harcjármű-típust, a harckocsit is adaptálták. A könnyű és közepes modellek (pl.: T-26, BT harckocsi-család, később a T-34) mellett a kommunista ország különleges célú variánsokat is gyártott.
Ebbe a kategóriába tartoztak a többtornyú nehéz harckocsik: a T-35 mellett például a kísérleti T-100 vagy az SzMK is. Ez a fejlesztési sor az óriási KV-2-es és a kisebb, de hatékonyabb KV-1-es gyártásával érte el csúcspontját, majd a második világháború utáni JSz-3-assal és T-10-essel ért véget.
Bár a világ ekkor legnagyobb területű országa a második világháború nagy részében a túlélésért küzdött, mégis jelentős összegeket öltek úszó harckocsik létrehozására irányuló programokba (ld. T-40). Ennek ellenére a szovjetek a háború végéig nem tudtak hatékony kétéltű páncélos előállítani - erre csak a célok átgondolása után létrehozott, teljesen új és egyedi páncélos, a PT-76 volt képes (1953-ban).
Időközben (látva az angol Tetrarch és az amerikai Coffe harckocsikat), a Szovjetunió figyelme is a légi szállítású (deszantos) harckocsik felé fordult. Ennek köszönhetően 1951-ben szolgálatba állt az ASzU-57, amely egy kisméretű, nyitott tornyú, 57 mm-es löveggel felszerelt légideszantos páncélvadász volt.
E típus sok hasonlóságot mutatott a világháború alatt gyártott (a T-70-es könnyű harckocsira épülő) SzU-76-os páncélvadásszal, amely a háború alatt hatékony harceszköznek bizonyult. Az ASzU-57 azonban túl kicsi, gyenge és védtelen volt: megjelenése alig növelte a légideszantos csapatok erejét, ezért a döntéshozók új harckocsit rendeltek.
Az első (objekt 573 jelű) prototípus már 1953-ban elkészült, de a fejlesztések elhúzódtak, ezért a végleges típus csak 1959-re készült el. A harcjárművet ASzU-85-nek nevezték, amely az Aviadeszantnaja Szamohodnaja Usztanovka (orosz; ~ deszantos önjáró jármű) rövidítése, a 85 pedig (hagyományosan) a löveg űrméretére utalt (mivel a brit ABC-ben nincs „SZ” betű, a típust angolszász nyelvterületen ASU-85-nek nevezik).
A jobboldali montázs a SzU-76/ASzU-57, illetve a SzU-85/ASzU-85 párosokat mutatja, a fotók fölött az adott jármű oldalnézeti képe látható, mellettük pedig az a típus, amelyből kifejleszették.
Konstrukció:
Felépítését tekintve az ASzU-85 a második világháborús szovjet páncélvadászokra hasonlított: nem kapott tornyot, ellenben a homlokpáncélt erősen megdöntötték és a lapos test orr részébe egy erőteljes löveget építettek.
Ennek ellenére az ASzU-85 és a SzU-85 közötti hasonlóság csak a formában és a löveg kaliberében volt tetten érhető, mivel a T34-re épülő, 29,6 tonnás és 8,15 méteres törzsű világháborús típussal szemben az ASzU-85 mindössze 15,5 tonnát nyomott, viszont 8,4 méter hosszú volt.
Ennek oka a légi szállíthatóság volt: az ASzU-85 tömegét korlátok közé kellett szorítani - ezért a páncélvadász a PT-76-osra épült. Azért esett erre a választás, mert a váz olcsó és mindenekelőtt könnyű volt (viszont - elődjével szemben - az ASzU-85 már nem volt úszóképes).
A páncélos tűzerejét adó 85 mm-es fegyvert a D-48-as vontatott páncéltörő löveg átalakításával hozták létre (a változtatás kimerült a 6,29 méteres cső 0,6 méterrel való megrövidítésében, amitől tömege 20%-al csökkent). A D-48-as kiváló löveg volt, ezzel váltották fel a korábbi 100 mm-es páncéltörő löveget (előbbi modell teljesítményét elsősorban nagy, 1040 m/s-os kezdősebességének és hosszú csövének köszönhette, melyet a D-70 is örökölt).
A könnyű (ezért vékony páncélzatú) és torony nélküli ASzU-85 erejét egyértelműen lövege adta, viszont a komoly tűzerő stabil rögzítést igényelt, ezért a löveg kitéríthetősége lefelé mindössze 4,5 fokos, a többi irányban 15 fokos volt. A löveg hatásos lőtávolsága kb. 1150 méter volt, ebből a távolágból korának szinte minden amerikai harckocsijával végezhetett (ez alól csak az M103-as volt kivétel). Az ASzU-85-öt gyalogság elleni védelemként ellátták egy párhuzamosított géppuskával, viszont a test tetejére rögzített légvédelmi géppuskával érdekes módon nem szerelték fel.
A páncélos védelme átmenetet képezett egy harckocsi és egy páncélautó között: páncélzata a legvastagabb helyen 45 mm-es volt: ezáltal teljesen védve volt a kiskaliberű lőszerek támadásától, ám az ellenséges páncélosok könnyedén kilőhették. Az egyetlen megfelelő védelemmel rendelkező terület a harckocsi orra volt, mivel a meglepően meredek, 70 fokos szögben döntött páncéllemezről a legtöbb becsapódó lövedék lepattant.
Az ASzU-85 4,5-szer nehezebb volt az ASzU-57-nél, mozgékonyága mégis elérte az elődjéét, mert a korábbi 50 lóerős motort az új, 210 lóerős YaMZ dízelmotorral helyettesítették (ami a korábbi hajtómű teljesítményének 4,2-szeresére volt képes). A páncélos műúton 45 km/h-s végsebességre volt képes. A zárt harcjárművet ellátták éjjellátóval és keresőfényszóróval, nukleáris-, biológiai- és vegyi-védelemmel viszont nem rendelkezett.
Fejlesztések:
Az ASzU-57-től sokat vártak, de miután kiderült, hogy gyakorlatilag alkalmatlan a feladatra, égetően nagy szükség lett az utódjára. Az új harcjármű fejlesztése azonban lassan haladt, ezért 1958-ban, egy évvel a tervek véglegesítése előtt megrendelték a SzU-85-öt, melyet az új járműből képeztek, de nyitott küzdőtérrel rendelkezett (azonos jelölése ellenére nincs köze a fentebb említett második világháborús SzU-85-höz).
Mivel a nyitott kialakítás komoly veszélyeket jelentett, a védelmi minisztérium ragaszkodott a zárt tetős kialakításhoz, ez viszont további csúszást jelentett. A végső, már zárt harckocsi 1961-ben jelent meg - a típust ekkor keresztelték át ASzU-85-té.
A hosszú fejlesztés miatt mire az ASzU-85 megjelent, már nem számított forradalmian újnak, de így is szinte külön kategóriát teremtett és a konstrukció a második világháborúban alkalmazott szovjet páncélvadászok újraértelmezésének is tekinthető. Ezzel együtt azonban az ASzU-85-tel kapcsolatban több komoly aggály is felmerült.
Bár erős lövege alkalmassá tette az ellenséges harckocsik kilövésére, az egy kilométeres hatótávolság miatt számítani kellett arra, hogy egy ellenséges harckocsi rálő, amit az ASzU-85 csak szemből élhetett túl.
Hatékony stabilizátor és kitéríthető löveg híján a jármű csak álló helyzetből tudott pontosan tüzelni, ekkor viszont fokozottan fennállt a megsemmisülés veszélye, ezért akkor lehetett igazán hatékony, ha a klasszikus páncélvadász taktikát alkalmazták vele. Erre a rejtett állásból tüzelésre a harckocsi kifejezetten alkalmas volt és kis tömege miatt nem várt helyeken is felbukkanhatott, ráadásul alacsony sziluettjét könnyű volt elrejteni.
De volt egy komoly probléma, amely nem a gyenge páncélzatból fakadt: az ASzU-85-öt nem szerelték fel légvédelmi géppuskával. Ez általában nem jelentett problémát, mivel a közepes és könnyű harckocsik rendszerint egy nagyobb alakulat részeként harcoltak, ahol külön légvédelmi járművek védték őket. Az ASzU-85-öt viszont kizárólag ellenséges területen ledobva használták, ahol fokozottan fennállt a légitámadás veszélye és ahol a páncélos magára volt utalva.
Ezt a hiányosságot az ASzU-85M-nél pótolták, amelyre egy 12,7 mm-es DShK-M nehézgéppuskát szereltek (bár ezért 45-ről 39-re kellett redukálni a löveg lőszerkészletét). Ezt a modellt a NATO „ASU-85 M1974”-ként ismerte. Ezen kívül több modell nem készült, bár néhány járművet felszereltek egy (BDSh-5 típusú) beépített ködfejlesztővel.
Szolgálatban:
Bár a típus terveit csak 1959-ben véglegesítették, az első SzU-85 már 1958-ban kigördült a gyárkapun. Az ASzU-85-öt kilenc éven át gyártották és miután 1960-tól fokozatosan felváltotta a korábbi ASzU-57-est, ez a harcjármű lett a Szovjetunió egyetlen légideszantos harckocsija (ennek ellenére történelmi szerepe elhanyagolható volt).
A harcjárművet a Szovjetunióban kizárólag az elit VDV, a Vozdushno-deszantnye vojska (orosz; légideszantos erők) használták. Az ASzU-85-ösöket az ejtőernyős katonákkal együtt dobták le - a (Sheridan-nél is használt) amerikai LAPES rendszerhez hasonlóan (a nehéz szállító repülőgépből kilökik a platformra erősített harckocsit, melyet egy teher-ejtőernyő juttat a földre, ahol azonnal bevethető).
További előnyt jelentett, hogy (akárcsak az M551-nél a Sikorsky CH-54-es helikopter), az ASzU-85-öt is célba lehetett juttatni nehéz helikopterekkel (Mil Mi-6-tal és Mil Mi-10-zel). A harckocsit nem csak a Szovjetunió üzemeltette: 31 példányt Lengyelország használt (ennyi harckocsi alkotott egy zászlóaljat mind a szovjeteknél, mind pedig a lengyeleknél).
Bár minden szovjet légideszantos alakulat használta, az ASzU-85 nem szerezhetett széleskörű harci tapasztalatokat, mivel egy békésebb időszakban állt szolgálatban. Az 1956-os magyarországi forradalom leverésére bevetettek ugyan légideszantosokat, de ekkor a típus még nem állt szolgálatban, a hasonló 1968-as Prágai tavasz elfojtására viszont az elsők között érkeztek az ASzU-85-ösök (ekkor készült a jobboldali kép).
A korlátozott tapasztalatok lesújtóak voltak: ahogy elavult a 85 mm-es löveg, úgy vált teljesen hatástalanná a típus, amit vékony páncélzata és a körbeforgatható torony hiánya csak tovább rontott. Valójában az ASzU-85 (a német Kanonenjagdpanzer-rel együtt) már egy eltűnő építési elvet követett: a második világháború alatt a hasonló típusokkal szép sikereket értek el, de a jövő már a tornyos páncélvadászoké volt (pl.: a svéd Infanterikanonvagn 91).
Közben a megbízható irányított páncéltörő rakéták elterjedése feleslegessé tette a hosszú lövegeket, ezért a típus utódát már teljesen más elvek alapján készítették (ekkor alakították ki a Raketenjagdpanzer 1-et, a KaJaPa löveg nélküli, rakétás verzióját is).
Az ASzU-85-öt váltó BMD-1 egy, a BMP-1-hez hasonló páncélozott csapatszállító volt és bár rövid csövű 73 mm-es lövege messze elmaradt elődjétől, a harcjármű négy katonát is hordozhatott és úszóképes volt (a BMD-1 utódaival együtt a mai napig rendszerben áll).
Utóélet:
Az ASzU-85 a deszantos harckocsik kicsiny köréhez tartozott és páncélvadász kialakítása miatt közülük is kitűnt. A tervezésekor hatékony harcjármű ugyan elavultsága miatt végül elbukott, de kategóriájának így is egyik leghatékonyabb típusa volt. A baloldali fotón egy ASzU-85 látható egy BM-21 „Grad” rakéta-sorozatvető és egy 2Sz1 „Gvozdika” önjáró löveg között (a kép a lengyelországi Toruń-ban található Tüzérségi Múzeumban készült):
ZSU-23-4 „Shilka” (önjáró légvédelmi üteg):
Az ASzU-85-nek nem volt speciális változata (mivel maga is a PT-76-os változata volt), de ugyanarra az alvázra épült, mint a ZSU-23-4 önjáró légvédelmi üteg. A Shilka becenevű harcjármű félelmetes fegyver volt: négy darab 23 mm-es gépágyújával képes volt bármilyen légi célt elpusztítani és beépített radarjának köszönhetően látóhatáron túli célokat is támadhatott.
Műszaki adatok:
Név: Aviadeszantnaja Szamohodnaja Usztanovka 85 „ASzU-85”
Típus: deszantos (páncélvadász) harckocsi
Fizikai jellemzők:
Tömeg: 15,5 t
Hossz: 6,00 m
Szélesség: 2,80 m
Magasság: 2,10 m
Motor: 210 Le-s YaMZ-206V, V hengerelrendezésű hathengeres, vízhűtéses, dízelüzemű)
Legénység: 4 fő
Támadás és védelem:
Elsődleges fegyverzet: 1 db 85 mm-es löveg (D-70, a toronyban)
Kiegészítő fegyverzet: 1 db 7,62 mm-es géppuska (PKT, párhuzamosított)
Páncélzat: 7-45 mm
Teljesítmények:
Végsebesség: 45 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)
Hatótávolság: 230 km