Self Propelled 17pdr, Valentine, Mark I

„Archer”


Előzmények:

Az Egyesült Királyságban a harckocsik fejlesztése a kezdetetektől, az első világháborútól folyamatos volt (hasonlóan Franciaországhoz). Ez ugyan csökkentette a fejlesztési költségeket és a kész típusok hasonlóakká váltak egymáshoz - ez megkönnyítette a karbantartásukat és megnehezítette az ellenséges felderítők dolgát, ám voltak hátrányai is.

Ezek közül a legnagyobb a korlátozottság volt: az 1930-as években új technológiák jelentek meg, melyeket a mindent az alapoktól újrakezdő németek integráltak páncélosaikba, az angolok harckocsikat viszont később is behatárolta elődeik kapacitása.

Az angol típusok egyik közös jellemzője a vasúti szállíthatóság volt. Azért, hogy páncélosaik mozgatását a frontok között megkönnyítsék, típusaik szélessége nem lépett át bizonyos határokat, ám ez korlátozta a beépíthető toronygyűrű méretét, így végső soron a hordozható löveg kaliberét.

A problémán úgy próbáltak úrrá lenni, hogy a meglévő típusokat, pl.: az A27M Mark VIII „Cromwell” és az A22 Mark IV „Churchill” testét szétvágták, majd betoldásokkal megnövelték a szélességüket és a hosszúságukat (így hozva létre az A30 „Challenger”-t és az A43 „Black Prince/Super Churchill”-t).

Ez azonban nem volt hatékony, mivel az eredetileg nem ekkorára tervezett páncélosokon számos műszaki probléma merült fel (sem Challenger, sem pedig a Black Prince nem volt alkalmas a sorozatgyártásra).

Az Egyesült Királyságnak gyorsan választ kellett találnia a problémára - addig is, amíg elkészülnek és elegendő számban rendelkezésre nem állnak a hatékonyabb típusok (ez különösen a Panzerkampfwagen V „Panther” megjelenését követően vált életbevágóan fontossá, amelyről a korábbi 40 és 57 mm-es lövedékek egyszerűen lepattantak).

Ekkor az angolok is átvették az amerikaiak által már korábban lemásolt német módszert: könnyebb, régebbi típusú harckocsikat szereltek fel modern lövegekkel, megalkotva a páncélvadászokat.

Erre a célra az Ordnance 17 fontos (76,2 mm-es) lövegét választották ki, amellyel még egy Panther-t is ki lehetett lőni, ám a vontatott lövegek hatékonysága a háború második felében drasztikusan lecsökkent.

Több lehetőség (pl.: A15 Mark VI „Crusader”, A27M Mark VIII „Cromwell”, stb.) közül végül a szintén cirkáló-harckocsi Mark III „Valentine”-t választották ki a leendő páncélvadász alapjának.

A régi-új harcjármű neve Self Propelled 17pdr, Valentine, Mark I (angol; ~ 17 fontos önjáró löveg Valentine 1 alvázon) lett, de a katonák körében a sokkal rövidebb Archer (angol; íjász) becenév terjedt el.


Konstrukció:

Ahogy fentebb olvasható, az Egyesült Királyág harckocsijaira mindig is jellemző volt, hogy a lehető legtöbb alkatrészt vették át az elődből és ez igaz volt az Archer-re is (ezzel csökkentették a fejlesztési időt és a költségeket).

Elméletileg e típus csupán egy ütőképes löveggel felszerelt Valentine harckocsi lett volna, ám az alig 16 tonnás páncélos kisméretű tornya képtelen volt befogadni az új főfegyvert, ezért egyszerűen elhagyták az egész tornyot.

A 17 fontos löveg különösen nagy méretű és tömegű volt, ezért (hogy a jármű stabilitását megőrizzék), egy egyedi megoldáshoz folyamodtak: a löveget a menetiránynak háttal építették be és a páncélos is ”hátrafelé” tüzelt.

Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a löveg a hajtómű fölé került, így a páncélos tömegközéppontja is a lánctalpak közé esett, megakadályozva, hogy a hosszú túlnyúlás miatt a páncélvadász beleakadjon valamibe vagy a tüzeléskor keletkező erőktől felboruljon (a bal felső képen az Archer orr-része, alatta a hajtómű látható).

Bár a hosszú löveg több problémát okozott, részben a négyméteres cső tette lehetővé, hogy páncéltörő lőszerrel az Archer 900 méterről, szemből is kilőhesse a rettegett német Tiger harckocsit.

Mivel a típus tömegének ötödét a 76,2 mm-es főfegyver tette ki, a páncélzat vékonyításával igyekeztek megtartani a Valentine mozgékonyságát. A típus páncélzata nagyrészt megegyezett a vázat adó gyalogsági Valentine páncéloséval, de ez a háború második felében már nem nyújtott elegendő védelmet az ellenség harckocsijaival szemben.

A sebezhetőséget fokozta a tornyot helyettesítő fix felépítmény, amely a front-részen is csak 60 mm-es volt, ráadásul (szintén az össztömeg kordában tartása miatt) az Archer tetőpáncélt nem is kapott (ezt a megoldást - kényszerből - más országokban is használták).

Emiatt - mint valódi páncélvadászt - az Archer is inkább lesből támadva volt hatékony. Ebben segítségére volt hathengeres dízelmotorja, bár az eredetileg buszok számára gyártott hajtómű a 15 tonnás járművet műúton is csak 32 km/h-ig gyorsíthatta.

Ezt részben ellensúlyozta, hogy sziluettje keskeny és alacsony volt, ezáltal a nagyméretű háború végi harckocsinál könnyebben talált megfelelő rejtekhelyet (akárcsak a német Jagdpanzer 38(t) „Hetzer” páncélvadász).


Fejlesztések:

Az Archer maga is egy fejlesztés volt, még ha nem is emlékeztetett semmilyen más angol harcjárműre (léteztek ugyan olyan harcjárművek, amelynél a test végébe került a főfegyver, pl.: a német Grille önjáró löveg, ám ezek nem az eredeti menetiránynak háttal haladtak, tehát a löveg előrefelé nézett).

A korabeli angol páncéltörő lövegekkel igen veszélyes feladat volt kilőni a német harckocsikat, ezért a britek az egyetlen alternatívához folyamodtak: a 17 fontos vontatott löveghez ”önjárósításához”.

Ezzel nem csak a háború második felében már elégtelen teljesítményű Valentine páncélosnak adtak új életet: az angolok által is nagy számban használt amerikai M4 „Sherman” közepes harckocsi gyenge teljesítményét látva ebből is alakítottak ki hasonló variánst.

A löveg mérete itt is gondot okozott: a torony belterét kitöltő 17 fontos löveget a Sherman Firefly-ba 90 fokkal elfordítva tudták csak beépíteni - ez megnehezítette a löveg használatát, de a Firefly-ok így is a legerősebb Sherman-variánsnak számítottak.

A 17 fontos löveggel ellátott páncélosok olyan hatékonyak voltak (helyesebben mondva: az ennél gyengébb lövegű típusok voltak szinte teljesen hatástalanok), hogy az angolok a háború végéig folytatták az átalakításokat.

Saját gyalogsági (nehéz) harckocsijuk, a Churchill módosításával készítették el az A30 „Challenger”-t és a 17 pounder, Self-Propelled „Achilles” is hasonló átalakítás volt (ez utóbbinál az amerikai M10 „Wolverine” páncélvadász feljavított változata volt).

Mivel az Achilles-ből 1100 db készült, a Firefly-ból pedig több mint 2000, a hasonló tűzerejű, de nehézkesebben használható Archer-ek idővel háttérbe szorultak és emiatt nem is készültek belőlük fejlesztett változatok. Az egyetlen ”feljavítást” az egyiptomiak végezték (ld. „Szolgálatban” bekezdés), amikor páncélvadászaik lövegeinek végére csőszájféket szereltek.


Szolgálatban:

Az Archer gyártása 1943-ban kezdődött meg és egy évvel később már be is vetették őket Franciaországban, majd Olaszországban és Németországban. Papíron az Archer kiváló harckocsinak tűnt, mivel egy rendkívül erős löveget építettek egy kisméretű és könnyen gyártható alvázra, de a gyakorlat több súlyos hiányosságra hívta fel a figyelmet.

Az egyedi, hátrafelé álló lövegnek köszönhetően e páncélvadász elméletben betolathatott egy álcázott pozícióba, megvárta a németek támadását, tüzelt, majd rendkívül gyorsan elmenekülhetett, mivel nem kellett megfordulnia.

A valóságban azonban ennek a fordított kialakításnak több kára volt, mint haszna: az Archer menetből egyáltalán nem tüzelhetett, mivel a löveg az ellenkező irányba nézett, ha pedig üldözni kezdték, az gyakran a személyzet és a páncélos pusztulását jelentette (kis sebessége miatt el sem menekülhetett). A Valentine páncélzata már a háború elején sem volt kellően vastag, a vékonyított (tető nélküli) felépítmény pedig esélyt sem adott a bent ülőknek a túlélésre.

Gondok voltak a mozgékonysággal is: terepen a harcjármű sebessége mindössze 13 km/h volt, amely nagyjából a háború eleji Matilda II gyalogsági harckocsi sebességének felelt meg - a típusnak így még kevesebb esélye volt a menekülésre.

Ennek ellenére az Archer-ek kivették a részüket a háborúból, aminek két oka volt: egyrészt 655 darabban gyártották és az elkészült példányokat szétosztották a frontok között, mivel a legtöbb Szövetséges harckocsi képtelen volt kilőni az új német páncélosokat.

Az erős löveg-gyenge test kombinációjával a hadvezetés is tisztában volt: a legtöbb Archer a Royal Artillery (angol; tüzérség) kötelékében harcolt, mint önjáró löveg, noha páncélvadászként eredetileg alacsony röppályájú tüzelésre tervezték.

A személyzetnek nem volt egyszerű dolga, a furcsa, hátrafelé néző főfegyver ugyanis igen komoly hátrasiklással rendelkezett: tüzelésnél a závárzat veszélyesen megközelítette a mögötte ülő vezető munkahelyét.

Ez azonban még mindig jobb volt, mintha közvetlen harcérintkezésben vetették volna be, mivel a hátrafelé néző cső egyben azt is jelentette, hogy a mindössze néhány fémlamellával védett motor előre került, így egy szerencsés találat az egész páncélost felrobbanthatta.

Az Archer-t a kényszer szülte, ezért amint elérhetővé váltak jobb típusok, azonnal beszüntették a gyártását. A második világháború végén az angolok megszabadultak ettől a páncélvadásztól, de ez korántsem jelentette a jármű életútjának végét.

Sok Archer-t Egyiptom vásárolt meg és még egy évtizeddel később is rendszerben tartotta. Ez volt az oka, hogy az 1956-os Szuezi válság alatt a támadó izraeli csapatok több Archer-t zsákmányoltak, melyeket aztán be is soroztak saját egységeikhez.


Utóélet:

Az Archer egy kényszerből született, egyedi kialakítású harckocsi volt, amely azonban a gyakorlatban inkább csak a páncélvadászok fejlődési fájának vadhajtásának bizonyult. A másik két, 17 fontos löveggel felszerelt angol típus (a Firefly és az Achilles) sikere háttérbe szorította az Archer-eket, de valószínű, hogy e típust nagyobb hatékonysággal használhatták volna, ha nem támadó, hanem védekező szerepkörben vetik be.


Merkava (fő csataharckocsi):

Az Archer nyugdíjazása után a fordított lövegcső a feledésbe merült, de a hetvenes években Izrael egy saját harckocsi fejlesztésébe kezdett, amely meglepő hasonlóságokat mutatott az angol páncélvadásszal. Akárcsak a brit típusnak, a Merakva-nak is a motorja kerül előre-, tornya pedig hátulra, bár itt a legénység túlélési esélyének növelése volt a cél (más fő csataharckocsik nem követték ezt a kialakítást).


Műszaki adatok:

Név: Self Propelled 17pdr, Valentine, Mk I „Archer” (íjász)

Típus: páncélvadász

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 15,00 t

Hossz: 6,68 m

Szélesség: 2,76 m

Magasság: 2,25 m

Motor: 192 Le-s (GMC 6-71, 6 hengeres, dízelüzemű)

Legénység: 4 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 76,2 mm-es löveg (QF 17 pounder, a felépítményben, hátrafelé néz)

Másodlagos fegyverzet: 1 db 7,7 mm-es géppuska (Bren, párhuzamosított)

Páncélzat: 14-60 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 32 km/h (úton), 13 km/h (terepen)

Hatótávolság: 225 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.