Atelier de Construction d’Issy-les-Moulineaux 13

„AMX-13”


Előzmények:

Az első világháború alatt Franciaország a harckocsi-tervezés és -gyártás területén a világ élvonalába tartozott. Elsősorban nehéz típusairól (Char d’Assault Saint Chamond, FCM 2C) vált ismertté, de az apró Renault FT-17-es könnyű harckocsi bizonyult a legkiválóbb konstrukciónak.

A két háború között számos francia páncélos terveztek (pl.: FT M24/25, H-35, H-39), de néhány kivételtől (pl.: a SOMUA S35-től) eltekintve ezek a második világháborúban nem tudták kamatoztatni a korábban megszerzett tudást. Ennél is komolyabb problémát jelentett, hogy Franciaország a második világháború alatt képtelen volt hatékony páncélosok gyártására (ez részben a gyors német előrenyomulásnak és a kettéosztott országnak volt köszönhető).

A második világháború tapasztalata azt mutatta, hogy a francia tervekkel (rövid löveg, vastag páncélzat, kis mozgékonyság) ellentétben a jövő a tűzerőé és a manőverező-képességé. Ezért (a sürgető francia harckocsi-hiány miatt) az 1945-ös békekötést követően szinte azonnal, gőzerővel kezdődött meg egy, a modern harctérnek megfelelő francia típus kifejlesztése.

A hadsereg egy légi úton szállítható járművet szeretett volna, amely ekkor még igazi kuriózumnak számított, emiatt a páncélos méretét és tömegét szűk határok közé kellett szorítani. A deszantosok csapásmérő erejének növelésére szánt páncélos tervezését az Atelier de Construction d'Issy-les-Moulineaux (francia, ~ d'Issy-les-Moulineaux-i járműgyártó műhely) végezte.

Az első prototípus két évvel a tervezés kezdetét követően, 1948-re készült el és jól mutatta az új fejlesztési irányt: kis mérete ellenére az egyik legnagyobb pusztító erővel rendelkező löveggel szerelték fel (a legenda szerint lövegének alapját az a német 75 mm-es KwK 42-es - 70 űrmérethosszú - löveg adta, melyet a világháborús német Panther harckocsiban is használtak). Az új páncélos megnevezésének betűjelét az első gyártó nevéből képezték, míg a 13 a típus eredetileg (tonnában) meghatározott tömegére utalt.


Konstrukció:

Az AMX-13 - felépítését tekintve - egyáltalán nem volt átlagos harckocsi. A jármű rövid testén egy meglepően kisméretű, speciális torony ült. Különlegessége abból adódott, hogy a torony alsó részét fixen rögzítették a toronygyűrűhöz és a felső, dönthető szekció ehhez kapcsolódott (ezt a kialakítást billenő-toronynak nevezik). A billenő-torony előnye volt a különösen alacsony sziluett, de a nehéz löveg ellensúlyozására nagyméretű ballaszttartályokat kellett felszerelni.

A harcjármű - méretéhez képest - akkoriban szokatlanul hosszú és nagy kaliberű löveget kapott. Az AMX-13-ba teljesen automata töltőberendezést szereltek, ezáltal a legénység számát háromra redukálhatták. Ez azzal a további előnnyel járt, hogy a páncélos öt másodpercenként tüzelhetett, mivel a lőszereket hat töltényes revolver-tárban tárolták.

Csakhogy az AMX-13 mindössze két tárat vitt magával (azaz 12 lőszert), ez pedig jóval a megszokott 40-50 lőszer alatt maradt, ezért a típussal az „üss oda és fuss” taktikát alkalmazták (ld. „Szolgálatban” bekezdés). A könnyű harckocsi egyértelműen kategóriájában kiemelkedő tűzerejére épített és mivel meg kellett őrizni a légi szállíthatóságot, páncélzata a legvastagabb helyen sem haladta meg a 40 mm-t. A sebesség mellett az AMX-13 túlélő-képességét növelte alacsony teste és apró tornya, mivel a gyorsan mozgó, kis sziluettű típust nagyon nehéz volt eltalálni.

A páncélos mozgatásáról egy 250 lóerős SOFAM benzinmotor gondoskodott, mellyel a 15 tonnás harcjármű műúton 60 km/h-s végsebességre gyorsulhatott. Azért, hogy az AMX-13 tüzeléskor ne boruljon fel, a tornyot a harckocsi hátsó szekciójába helyezték be, ezért a hajtóművet a jármű elejébe, a középvonaltól jobbra eltolva építették be (hasonlóan az angol Scimitar harckocsihoz).

Az öt kisméretű futógörgővel szerelt, torziós felfüggesztésű, hátrafelé enyhén lejtő lánctalp nem csak épített úton, de nehéz terepen is kiemelkedő mozgékonyságot biztosított a harckocsinak. A típus nem volt úszóképes, nukleáris-, biológiai- és vegyvédelme nem volt megoldott és az alapváltozatot éjjellátóval sem szerelték fel.


Fejlesztések:

Az AMX-13-at 1946-ban tervezték, de még a harmadik évezredben is több ország tartja hadrendben, ezért az eltelt évtizedek alatt több alkalommal módosították, fejlesztették. Több tucat különböző prototípust is készítettek, de ezeket nem állították szolgálatba, ezért rájuk nem térünk ki.

Az alaptípus az AMX-13/75 Modéle 51 volt, FL-11-es tornyában a nagy kezdősebességű, 75 mm-es löveggel (ld. jobbra). A páncélos tűzerejének növelésére készült el az AMX-13/90 Modéle 52, melynek FL-10-es tornyában már az új, 90 mm-es löveggel (a lézertávmérővel szerelt variáns kódjele: AMX-13/90 LRF volt).

Ez komoly előrelépést jelentett, ezért az elődöket leváltó AMX-13/105 Modéle 58 csak jóval később, 1987-ben jelent meg. Ez a verzió már a 105 mm-es Creusot-Loire löveget hordozta. Bár a fegyver kis hátrasiklású modell volt, az eredeti toronyba nem fért be, ezért egy új, FL-12 jelű billenő-tornyot terveztek az AMX-13-hoz. A piac kedvezően fogadta a feljavított harckocsit, ezért AMX-13/105 néven széles körben exportálták.

Bár azóta teljesen új modellt nem mutattak be, több rendszeresítő igyekezett megőrizni az AMX-13 ütőképességét, ezért egyes országok önálló fejlesztésbe kezdtek. A francia típusokat ellátták egy új toronnyal (benne egy 90 mm-es Cockerill löveggel), új (Baudouin 6F 11 SR) dízelmotorral és különböző kisebb kiegészítőkkel.

Hollandia AMX-13/FL-12 néven modernizálta járműveit, melyeket felszereltek keresőfényszórókkal és FN MAG géppuskákkal. Egyes példányokat AMX-13/FL-15-té alakítottak az új FL-15-ös toronnyal.

A szingapúri hadsereg AMX-13/75 Modéle 51-jeit AMX-13S, illetve AMX-13SM1 néven fejlesztette tovább. Az új motorral, javított felfüggesztéssel, tűzvezető rendszerrel és kommunikációs rendszerrel felvértezett típus képességei (a lenti perui változathoz hasonlóan) messze meghaladták az alapmodellét. Ennek ellenére - érdekes módon - az eredeti, 75 mm-es lövegen nem változtattak. Hasonló fejlesztést jelentett a Leichter Panzer 51 és az AMX-13V, melyet Svájc, illetve Venezuela készített saját használtara.

A legkomolyabb átépítésre azonban nem itt, hanem a dél-amerikai Peruban került sor, ahol a francia páncélost Sergio Casanave tervei alapján modernizálták. Az új, AMX-13PA5 „Escorpion” (spanyol; skorpió) nevű harcjármű alapját az AMX-13/105 adta, de ellátták lánctalp-védő kötényezettel, fejlesztették a rádiót és beszereltek 4 db 9M14-2T „Maljutka” irányított páncéltörő rakétát.

Ennek továbbfejlesztett változata volt az AMX-13PA8 „Escorpion-2” , melyet már korszerű „Dante” tűzvezető rendszerrel is elláttak. Ez magában foglalt egy ballisztikai számítógépet, egy éjjellátót és egy megfigyelő kamerarendszert. Ennél a változatnál a kiegészítő fegyverzetet a 7,62 mm-es géppuska mellett egy 12,7 mm-es nehézgéppuska adta és az előd több mint 50 éves Maljutka rakétáit ukrán Barrier R-2-es típusúra cserélték (melyből a harckocsi - elődjéhez hasonlóan - 4 db-ot szállított).


Szolgálatban:

Meglepő, hogy az égető hiány ellenére az AMX-13 csak a tervezést követő 7. évben, 1952-ben állt szolgálatba (ez idő alatt készült el a különböző módosításokat felvonultató prototípusok többsége).

Az AMX-13-as alapötletét a németek által kidolgozott, amerikaiak által továbbfejlesztett gyors páncélvadászok adták (pl.: M18 „Hellcat”). Eszerint egy gyors, nagy tűzerejű, könnyen páncélozott harcjárműnek a csatában előre kellett rontania, majd gyors egymásutánban kilőnie a felbukkanó ellenfeleket. Miután elfogyott a lőszerkészlete, a fegyvertelenné vált harckocsinak minél gyorsabban el kellett hagynia a csatateret, hogy egy biztonságos helyen újratölthessék.

Ezzel az „üss oda és fuss” típusú taktikával (ideális esetben) a legtöbb harckocsi kilőhetővé vált, ráadásul az AMX-13 jóval olcsóbb volt a korszak MBT-jainál, ezért kevésbé tehetős országok is megvásárolhatták.

A páncélosban rejlő lehetőségeket sokan felismerték, ezért az eredetileg deszantos páncélvadásznak szánt harcjárművet könnyű harckocsiként árulták. Az elképesztően hosszú, 35 évnyi gyártás alatt több mint 7700 db AMX-13-ast gyártottak és a típust több mint 30 országban állították szolgálatba.

Kezdetben a harcjárműveket az Atelier de Construction Roanne állította elő, az 1960-as évektől helyét a Mécanique Creusot-Loire vette át, majd a 80-as években egy harmadik cég, a GIAT (ma Nexter) gyártotta a típust.

Bár komoly háborúkban - méreténél fogva - nem játszhatott főszerepet, agilitása és hosszú csövű lövege jól jött a helyi konfliktusokban. A legtöbb rendszeresítő értékelte az apró francia harkcocsi kvalitását, melyet az is mutatott, hogy csak a dél-amerikai térségben 1600-nál is több AMX-13 állt szolgálatban.

Csupán néhány ország nem volt elégedett a típussal, ilyen volt például Izrael. A zsidó állam az 1967. június 5-én kitörő hatnapos háborúban vetett be AMX-asokat, de a cionisták tapasztalatai azt mutatták, hogy az páncélos képtelen átlőni a T-54/T-55-ösök frontális páncélzatát, ezért a háború után a megmaradt példányokat eladták. Ennek ellenére legtöbb üzemeltetője bízik AMX-13-asaiban és a modernizációs programoknak köszönhetően valószínűleg még sokáig szolgálatban fogják tartani a típust.

Franciaország az 1970-es években nyugdíjazta a könnyű harckocsit, de az öt legnagyobb üzemeltető közül négy - Indonézia, Mexikó, Peru és Szingapúr - máig rendszerben tartja. A baloldali fotó az 1967-es hatnapos háborúban készült, míg a jobboldalon egy szingapúri AMX-13-as képe látható.


Utóélet:

Az AMX-13 közel sem volt tökéletes harcjármű, de az 50-es, 60-as évek hasonló méretű típusát (pl.: amerikai M50 és M551, szovjet ASzU-57, kínai Type 62, stb.) könnyedén maga mögé utasította. A hidegháború ikonikus könnyű harckocsijaként szinte minden összecsapásban jelen volt és billenő-tornya több későbbi típuson felbukkant (pl.: francia Panhard EBR, osztrák SK-105 „Kürassier”, bár az ilyen irányú amerikai próbálkozások mind kudarcba fulladtak). Az olcsó és könnyen elérhető AMX-13-as alváza ráadásul több feladat-specifikus harcjármű alapját adta.


A francia változatok között volt kétféle módosított tornyú, löveg nélküli kiképző modell (AMX-13, AMX-13 DTT), egy-egy páncélozott utászjármű (AMX-13 Modéle 55), hídvető (AMX-13 Poseur De Pont Modéle 51) és rakéta-irányító (AMX-13 T75 avec TCA).

A típus vázára épült az SS.11 páncéltörő rakétával felvértezett AMX-13 T75 „Char Lance SS-11” (ez látható a baloldali fotón), a két 30 mm-es gépágyúval szerelt légvédelmi variáns, az AMX-DCA és az AMX-DCA 30, valamint két páncélozott csapatszállító (az AMX-VTT és az AMX-VCI).

A legerősebb típus kétségtelenül a (hosszú nevű) AMX Mk F3 (Obusier de 155 mm sur affut automoteur AMX-13 T/ AMX-155) volt, melyet egyetlen halálos, 155 mm-es löveggel szereltek fel.


A franciákon kívül Svájc és Venezuela is rendelkezett önálló, átalakított verziókkal: a svájci hadsereg AMX Mk 61 (AMX-105A) önjáró tarackjait 105 mm-es főfegyverrel szerelték fel, míg a venezuelai AMX-13 [LAR-160] -at 160 mm-es rakétákkal, az AMX-13M51 „Ráfaga” -t pedig 40 mm-es (légvédelmi) lövegekkel.

A legendás átalakító izraeliek még a típus eltávolított tornyait is felhasználták, így hozva létre az elavult amerikai M4 „Sherman” harckocsikból ütőképes páncélosokat.


Műszaki adatok:

Név: Atelier de Construction d'Issy-les-Moulineaux 13 „AMX-13”

Típus: könnyű harckocsi (eredetileg deszantos páncélvadász)

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 13,7 t

Hossz: 6,36 m

Szélesség: 2,51 m

Magasság: 2,35 m

Motor: 250 Le-s (SOFAM Model 8Gxb, 8 hengeres, vízhűtéses, benzinüzemű)

Legénység: 3 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 75 mm-es löveg (GIAT, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 7,5 mm-es géppuska (Mitrailleuse Reibel, párhuzamosított)

Páncélzat: 10-40 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 60 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 400 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.