A17 Mark VII
„Tetrarch”
Előzmények:
A korai - első világháborús - páncélosok lassú, dobozszerű nehéz harckocsik voltak, ám 1917-ben megjelent a francia Renault FT-17-es könnyű harckocsi, amely forradalmasította a páncélos-hadviselést. Ezek a könnyű harckocsik a békeszerződés után is szolgálatban maradtak, sőt, fejlődésnek indultak, mivel kisebb méretük és alacsonyabb áruk lehetővé tette, hogy többféle szerepkörben használják őket.
A franciák sikerén felbuzdulva az Egyesült Királyságban is könnyű harckocsik gyártásába kezdtek (ld.: Mark könnyűharckocsi-széria) - csak a Mark VI-osból több mint 1000 darabot építettek, amely ezzel korának egyik legnagyobb számban gyártott páncélosa lett.
A könnyű harckocsik a helyi konfliktusokban jól beváltak, az 1930-as években azonban - elsősorban a náci Harmadik Birodalom jelentette növekvő fenyegetése miatt - az európai országok kénytelenek voltak újraértékelni haderejüket.
Az angol tesztek eredménye lesújtó volt: a gyalogsági harckocsik (az A12 Mark II „Matilda II”) sebessége túl alacsony volt, a könnyű harckocsik többsége pedig vékony páncélzatuk és a löveg hiánya miatt eleve alkalmatlan volt páncélosok elleni harcra.
E problémát az Egyesült Királyságban egy új jármű-osztállyal, a cirkáló-harckocsikkal oldották meg, melyek a cirkáló hadihajók mintájára a nagyobb gyalogsági harckocsikhoz hasonló mérettel és tűzerővel bírtak, sebességük viszont felért a könnyű harckocsikéhoz.
A cirkáló-típusokkal párhuzamosan igyekeztek fejleszteni a könnyű harckocsikat is: mivel ezek tűzerejét és páncélzatát kis méretük miatt már nem lehetett érdemben továbbfejleszteni, az angolok ehelyett a sebességre koncentráltak.
A leendő típust - melyet a könnyűharckocsi-vonal utolsó tagjának képzeltek el - az alapoktól újratervezték. A korábbiaktól eltérő rendszerű futómű és erős hajtómű kombinációjának köszönhetően a Mark VII „Purdah” nevű prototípus gyorsabb lett szinte minden korabeli angol harckocsinál.
A cég könnyű cirkálóként kívánta értékesíteni a típust, de a hadügyminisztérium a közel kétszer olyan nehéz A13 „Cruiser” cirkáló harckocsi választotta, igaz, ennek ellenére kis számban mégis megrendelte az A17 Mark VII-est. A típus új, hivatalos beceneve „Tetrarch” lett, igaz, ezt csak 3 évvel a tervezés kezdete után, 1941. szeptember 22-én kapta).
Konstrukció:
A Mark VII is az angol könnyűharckocsi-vonalhoz tartozott, de elődjeivel szemben ez a típus szinte mindenben különbözött tőlük. Az A17-es páncélteste lépcsőzetes kialakítású volt (ellentétben a korábbi rövidebb és magasabb konstrukcióval), ami a futóművel együtt egyedi külsőt kölcsönzött a harckocsinak.
A Mark könnyűharckocsi-széria tagjainál akut problémát jelentett, hogy a parancsnokra hárult a fedélzeti géppuskák működtetése (a Mark V-östől a rádió használata), ezért a némileg nagyobb Mark VII-esben a löveg nagyobb helyigény ellenére megtartották az új, kétfős tornyot.
A korábbiaknál nagyobb kaliberű löveg és a bővített létszámú legénység miatt az A17-esek új tervezésű tornyot kaptak, melyet szintén könnyen be lehetett azonosítani hatszögletű kialakításáról.
A típusban használt 40 mm-es QF 2 pounder löveg a bevetéseken gyakran nem bizonyult elegendőnek, de így is jelentős előrelépést jelentett a csak géppuskás elődökhöz képest és a korszak szinte összes angol harckocsija ugyanezt a főfegyvert hordozta (még a fent említett Matilda II is).
A löveg, a személyzet és a nagyobb méretű test és torony természetesen tömeg-növekedéssel járt és a Tetrarch üresen is 7,6 tonnás tömege nem tett lehetővé páncélzat-vastagítást (mivel ellenkező esetben jelentősen csökkent volna a harckocsi sebessége, elvesztve a kis testből és a mozgékonyságból adódó előnyöket).
Ez a gyakorlatban maximum 16 mm-es páncélvastagságot jelentett, amely közel azonos volt az előd Mark VI-os védelmével - ez csak kiskaliberű fegyverek ellen nyújtott védelmet.
A legtöbb könnyű harckocsihoz hasonlóan a Mark VII-es is elsősorban nagy mozgékonyságára épített, ebben a szerepben a típus kifejezetten jól teljesített. Terepen valamivel lassabb volt a Mark VI-osnál, műúton viszont a Tetrarch akár 64 km/h-ra is felgyorsíthatott (a kortárs angol harckocsik, pl.: Matilda II, Cruiser II, stb. végsebessége jellemzően 24-26 km/h volt).
A jármű szokatlanul nagy sebességét főként elődjéhez képest majdnem kétszer akkora teljesítményű, 12 hengeres Meadows motorjának köszönhette, amely 165 lóerőt adott le. A típus egyedi futóművet kapott: a korábbi Horstmann felfüggesztés helyett a cirkáló-harckocsikhoz hasonló, négy futógörgős rendszert terveztek hozzá.
Fejlesztések:
Az A17 Mark VII-es komoly előrelépést jelentett az angol könnyű harckocsik között: azonos páncélvastagság mellett a korábbiaknál lényegesen nagyobb volt a tűzereje és a sebessége, ráadásul kétfős toronnyal rendelkezett (az alábbi képek közül jobbra egy A25-ös, balra egy Littlejohn adapterrel felszerelt Tetrarch, jobb alul pedig egy Tetrarch CS látható).
A gyártás elhúzódása miatt (ld. „Szolgálatban” bekezdés) azonban hamar elavult és mivel a második világháború első felében az Egyesült Királyság elvesztette páncélosainak többségét, a gyártókapacitást az erősebb típusok kötötték le - emiatt a típusból egyáltalán nem készült feljavított változtat.
Magát a nagy sebességű könnyű harckocsi koncepcióját azonban megtartották és végül megtervezték a Mark könnyű harckocsi széria valóban utolsó tagját, az A25 Mark VIII-at.
Ez a Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök bizalmas tanácsadója után Harry Hopkins-nak becézett páncélos kissé nagyobb méretű volt elődjénél és új tornyot is kapott, de érdemi teljesítmény-növekedést ez sem jelentett.
Emiatt bár gyártásba került (100 db készült belőle), sem ezt a modellt, sem az A25-ra épülő Alecto dózerből készült négyféle önjáró löveget nem vetették be éles körülmények között.
A Tetrarch hatékonyságának növelésére mindössze egyetlen kísérlet történet. Mivel a harcjárműbe sem nagyobb löveget, sem pedig vastagabb páncélzatot nem lehetett beépíteni, az angolok egy érdekes megoldással rukkoltak elő: a Littlejohn adapterrel.
Ez külsőre egy egyszerű csőtoldatnak látszott, melyet fel lehetett csavarozni a lövegre. Tüzeléskor a 40 mm-es lőszer átpréselődött a kisebb átmérőjű adapteren - ez kb. 30 mm-esre csökkentette a lövedék átmérőjét - amely a megnövekedett nyomás hatására a szabvány lövegnél jóval nagyobb (792 helyett 1143 m/s-os) sebességgel hagyta el a csőtorkolatot.
Ezáltal ugyan valamelyest nőtt a Tetrarch páncélátütő-képessége, ám a kor technikai színvonalán ez a megoldás jelentősen lecsökkentette a löveg élettartamát és mivel nem jelentett valódi megoldást, az Mark VII-esek közül csak néhányra szerelték fel (az amerikaiak is tesztelték a Littlejohn adaptert saját 37 mm-es M3-as lövegükön, de a próbákat hamarosan leállították és sosem rendszeresítették).
Azért, hogy alkalmasabbá tegyék a gyalogság támogatására, néhány A17-es szabványos 40 mm-es lövegét egy 76,2 mm-es (nem rövid csövű) mozsárral váltották fel, ezeket Tetrarch Mark I CS „Tetrarch I CS”-ként jelölték.
Szolgálatban:
Amikor a Tetrarch elkészült, a világ egyik legfejlettebb könnyű harckocsijának számított, ám a megrendelt 70 példány gyártását nem kezdték meg, mert a Vickers vállalat gyártókapacitását nagyobb típusok, pl.: az A15 Mark VI „Crusader” foglalta le.
Emiatt és az angol hadügyminisztérium, a War Office döntésképtelensége miatt a gyártás végül csak két évvel később, 1940 júliusában kezdődött meg. Ekkorra az A17 már elavultnak számított és az európai tapasztalatok alapján a döntéshozók a könnyű harckocsik szükségességét vonták kétségbe (a 70 db-os rendelést mégis 100-ra, majd 220-ra növelték).
A típus gyártása 1942-ig tartott, ez idő alatt 177 (más források szerint 100) db A17-es készült el - az első legyártott példányokat az 1. és 6. páncélos-hadosztályokhoz rendelték. Az alakulatokat Észak-Afrikába küldték, de itt a Mark VII-esek teljesen használhatatlanok voltak, mivel az erős és nagyméretű hajtóműhöz képest a hűtési rendszert alulméretezték, így az képtelen volt megbirkózni az óriási hőséggel.
1942-ben az angolok úgy döntöttek, hogy elégtelen teljesítményük miatt minden könnyű harckocsijukat kivonják a szolgálatból, többek között a Tetrarch-os páncélos alakulatokat is átfegyverezték más típusokra.
A Mark VII-esek angol szolgálata így rövid ideig tartott (kevesebb, mint 2 évig), ám a Lend-Lease program keretében 20 db Tetrarch-ot áthajóztak a Szovjetunióba. Sajnos a hűtési rendszer, valamint a futómű a rendkívüli hideget sem bírta, ráadásul a rossz minőségű üzemanyag lerontotta a könnyű harckocsi teljesítményét, ezért a kommunisták főleg kiképzésre és propaganda feladatokra használták a típust.
A Tetrarch-okat nyugdíjazásuk előtt csak egyetlen fontosabb akciókban vetették be, amikor a Szövetségesek visszafoglalták a Vichy (kollaboráns francia) kormánytól Madagaszkárt (Ironclad hadművelet) - az itt bevetett 12 db Mark VII-esből 9 elpusztult.
Az első vonalból visszavont Tetrarch-okat ezután új szerepkörben vetették be: mint légideszantos harckocsit. Kifejezetten e típus számára alkotta meg a General Aircraft Limited a GAL. 49 „Hamilcar” vitorlázó-repülőt, ami új távlatokat nyújtott a harckocsik bevetésében (mivel az A17-es utódja, az A25 tömege 8 tonna fölé nőtt, ezt a típust a Hamilcat már nem bírta el).
Ebben a szerepkörben kisszámú Tetrarch-ot valóban be is vetettek a Normandiai partraszállás keretében (Tonga hadművelet), de a hibás szervezés és kivitelezés, valamint a rossz időjárás miatt a csapatok jelentős veszteségeket szenvedtek.
Ezt követően a Mark VII-eseket már nem vetették be éles helyzetben, de légideszantos-harckocsi kiképző-járműként egészen 1950-ig rendszerben tartották. A Tetrarch utódja az amerikai M22 „Locust” lett, de mivel az angol és amerikai páncélos teljesítménye szinte megegyezett, a Locust-okat is mindössze néhányszor használták (a tervezésnél nem volt szempont, de az M22-es méretét és tömegét tekintve is alkalmas volt a Hamilcar-ral való szállításra).
Utóélet:
A Tetrarch összességében sikertelen harckocsi volt, noha több előremutató részlettel rendelkezett és a Mark könnyű harckocsi széria minden korábbi tagjánál erősebb volt, mire azonban gyártásba került, megszűnt a könnyű páncélosok iránti igény:
Tetrarch Duplex Drive „Tetrarch DD” (kétéltű harckocsi):
A Normandiai partraszállás részeként kifejlesztésre került a Duplex Drive, amely alapvetően szárazföldi harckocsikat alakított át időlegesen ideig kétéltű típussá (hogy támogathassák a csónakokkal érkező gyalogságot).
E rendszer teszteléséhez készítették el a Tetrarch DD-t, amely egy A17-esre szerelt ponyvából és egy apró propellerből állt, melyet a páncélos motorja forgatott. Mielőtt a harckocsi behajtott a vízbe, a ponyvához erősített 36 db csövet felfújták, ezzel rövidtávon alkalmassá téve a páncélost a vízi használatra.
Ez nem vált be, ezért a későbbiekben eleve kétéltűnek tervezett példányokat építettek (a Tetrarch-ot csak azért választották, mert ez volt a legkönnyebb elérhető brit harckocsi) - a Sherman DD-kel és a Valentine DD-kel ellentétben a Mark VII-eseket soha nem vetették be.
Műszaki adatok:
Név: A17 Mark VII „Tetrarch”
Típus: könnyű harckocsi
Fizikai jellemzők:
Tömeg: 7,60 t
Hossz: 4,04 m
Szélesség: 2,31 m
Magasság: 2,12 m
Motor: 165 Le-s (Meadows MAT, 12 hengeres, benzinüzemű)
Legénység: 3 fő
Támadás és védelem:
Elsődleges fegyverzet: 1 db 40 mm-es löveg (QFSA, a toronyban, lehetőség Littlejohn adapter felszerelésére)
Másodlagos fegyverzet: 1 db 7,92 mm-es géppuska (Besa, párhuzamosított)
Páncélzat: 4-16 mm
Teljesítmények:
Végsebesség: 64 km/h (úton), 45 km/h (terepen)
Hatótávolság: 225 km