3-as típus
„Csi-Nu”
Előzmények:
A XIX. század közepéig izolacionista politikát folytató, több évszázados lemaradásban lévő Nagy Japán Birodalom az amerikai támadást követően rendkívül gyors ütemű fejlődésbe kezdett, amelynek eredményeként a századfordulóra az ország Ázsia egyetlen független, modern nagyhatalmává vált. A japánok az első világháború alatt csak kisebb helyi harcokban vettek részt, de sikeresen növelni tudták területüket és a háborút követően igyekeztek megvásárolni a háború alatt létrehozott új nyugati harcjárműveket és fegyvereket (pl.: könnyű géppuskákat, repülőgépeket és harckocsikat).
A japánok többek között brit Mark IV-es nehéz harckocsikat és francia Renault FT könnyű harckocsikat vásároltak, majd az ezek üzemeltetésével szerzett tapasztalatok alapján, az új európai trendet követve az 1920-as évek végétől saját kisharkocsikat terveztek és gyártottak (ld.: 92-es típus, 94-es típus, 97-es típusú „Te-Ke”). Az 1930-as évek közepére nyilvánvalóvá vált, hogy a kisharckocsik és a szintén kizárólag géppuskákkal felszerelt könnyű harckocsik koncepciója meghaladott, mert a páncélosok magas száma miatt elkerülhetetlen a harckocsik közötti harc.
A japánok a kisharckocsik előállítását a világon utolsóként fejezték be (A 97-es típusú kisharckocsit egészen 1944-ig építették), azonban ennek gyakorlati oka volt: Ázsiában gyakorlatilag csak a gyarmatosító európai országok rendelkeztek páncélosokkal, de ezek is túlnyomórészt elavult, kizárólag géppuskákkal felszerelt típusok voltak.
Ezek mellett a japánok több további, nagyobb harckocsit is fejlesztettek. A legnagyobb számban gyártott japán modell a 95-ös típusú „Ha-Gó” könnyű harckocsi volt: egy 7,4 tonnás harcjármű 37 mm-es löveggel és a lövegpajzsot leszámítva 6-12 mm-es páncélzattal. A Ha-Gó-t relatív sikerrel vetették be, de emellett 1938-tól gyártották a 97-es típusú „Csi-Ha” közepes harckocsit is: egy 15,8 tonnás páncélost, amely egy rövid csövű 57 mm-es löveggel és maximum 25 mm vastag páncélzattal rendelkezett.
Az 1930-as évek közepétől az 1940-es évekig a japán páncélos erők gyakorlatilag egyeduralkodók voltak Ázsiában, amikor azonban az Amerikai Egyesült Államok megkezdte az elvesztett szigetek visszafoglalását, a japánok falba ütköztek. Az Európában már gyakran elégtelennek bizonyuló amerikai M4 „Sherman” közepes harckocsi frontrészéről a japánok 37 mm-es, 47 mm-es és rövid csövű 57 mm-es páncéltörő lövegeinek találata egyszerűen lepattant, miközben annak 75 mm-es lövege minden második világháborús japán harckocsit képes volt kilőni.
Az erő- és méretbeli különbségek behozhatatlan előnyt jelentettek: több mint 30 tonnás tömegének köszönhetően már a Sherman első modellje is 50 mm feletti frontpáncélzattal és 38,1 mm-es oldalsó páncélzattal rendelkezett, amelyet később tovább növeltek, míg a japán páncélosok alacsony tömege nem tett lehetővé érdemi páncélzat-vastagítást. A japánok helyzetét tovább rontotta, hogy amíg az Amerikai Egyesült Államok ipara ezerszámra ontotta az új, modern harckocsikat, addig a japán ipar korlátozott képességét a folyamatos amerikai bombázás tovább erodálta.
Az ázsiai birodalom a Sherman-ek és más amerikai páncélosok ellen átfogó harckocsi-fejlesztési programba kezdett. Meglévő típusaikból (köztük a már említett 95-ös és 97-es típusokból) modernizált változatokat alakítottak ki, emellett megkezdték egy teljesen új, 30 tonnás harckocsi kialakítását. Mivel a meglévő páncélosoknál lényegesen nagyobb típus fejlesztése lassan halad, emellett megkezdték egy átmeneti, hézagpótló harckocsi tervezését is: ez utóbbi lett a 3-as típusú „Csi-Nu” közepes harckocsi. A 3-as típus elnevezés a jármű rendszeresítésének idejét, a japán birodalmi naptár 2603. évét (1943-at) jeltölte (a páncélos angol neve Type 3 „Chi-Nu” volt).
Konstrukció:
A 3-as típus alapvetően egy továbbfejlesztett 97-es típus volt (ld. „Fejlesztések” bekezdés), de elődeitől eltért új, nagyméretű, dobozszerű tornyával (a jobb felső fotón egy 97-es típusú, a baloldalin egy 3-as típusú harckocsi látható). A magas, hat oldalú toronyra és annak jelentős méretű ellensúlyára azért volt szükség, mert a 3-as típusba egy 75 mm-es löveget kívántak beépíteni. Amíg azonban az amerikai Sherman és japán megfelelője, a 4-es típus egy-egy 30 tonnás páncélost takart, addig a 15,8 tonnás 97-es típus testét felhasználó 3-as típuson a toronygyűrű átmérője és a bázisjármű teherbírása is korlátozott volt, ezért kompromisszumos megoldás született.
Mivel a 4-es típuson alkalmazott hosszú csövű (a 4-es típusú légvédelmi lövegből átalakított), 75 mm-es 5-ös típusú páncéltörő löveg integrálására nem volt lehetőség, ehelyett a Csi-Nu a 3-as típusú löveget kapta. Ezt kifejezetten a 3-as típusú harckocsihoz fejlesztették ki: gyakorlatilag egy 95-ös típusú (továbbfejlesztett francia Canon de 85 modéle 1927; 90-es típusú) tábori löveget takart (a löveg könnyen felismerhető a cső alatti nagyméretű bölcsőjéről és a 90-es típusú jellegzetes csőszájfékéről). Ez a 38 kaliberhosszú löveg 100 méteren 90 mm vastag függőleges, homogén acél páncélzat átütésére volt képes, ami 1000 méteren 65 mm-re csökkent.
A löveg mellett a harckocsiba egyetlen 7,7 mm-es (97-es típusú) géppuskát építettek. A gépfegyvert a testbe telepítették, a löveg nagy mérete miatt a toronyban nem volt gépfegyver (a japán baloldali közlekedés miatt a géppuska bal oldalra, a jobboldali vezető mellé került), emellett a torony tetejére egy további, légvédelmi célú géppuskát lehetett rögzíteni.
A 3-as típus új lövege jelentősen megnövelte a harckocsi tűzerejét, emellett a páncélzatot is megvastagították: a kisméretű lövegpajzs elérte a 70 mm vastagságot, ugyanakkor a toronypáncélzat az 50 mm-es frontrészt leszámítva továbbra is csak 25 mm-es volt, a test pedig (az ugyancsak 50 mm-es homlokpáncél kivételével) helytől függően 20, illetve 25 mm-es.
A Csi-Nu tömege ennek ellenére 21 tonnára hízott, ezért nem a 97-es típus eleve túlterhelt - 170 lóerős - Mitsubishi SA12200VD dízelmotorját használták, hanem a továbbfejlesztett (ugyancsak V12-es, 21,7 literes) Mitsubishi 100-as típusú dízelmotort, amely már 240 lóerős teljesítményre volt képes. A 3-as típus az előd 97-es típus kismértékben nyújtott testét kapta, azonban átvették annak oldalanként hat közepes méretű futógörgőjét és magát a felfüggesztést. A nagyobb teljesítményű motornak köszönhetően a 3-as típus végsebessége műúton a magasabb össztömeg ellenére 1 km/h-val, 39 km/h-ra nőtt.
Fejlesztések:
Ellentétben más országokkal, a második világháborús japán harckocsik többsége egyetlen összefüggő fejlesztési sort alkotott. A 95-ös típusú könnyű harckocsi felnagyításával hozták létre a 97-es típusú „Csi-Ha” közepes harckocsit, amelyet az említett modernizáció részeként a 97-es típusú „Csi-Ha Kai” modellé fejlesztettek tovább és később ezt használták fel a 30 tonnás japán közepes harckocsi, a 4-es típusú „Csi-To” megtervezéséhez.
A 97-es típusú „Csi-Ha” harckocsi komolyabb fejlesztése az 1-es típusú „Csi-He” közepes harckocsit eredményezte és a 3-as típus ez utóbbi páncéloson alapult: gyakorlatilag a harcjármű egy felülpáncélozott 1-es típus volt annak motorjával, vastagabb páncélzattal és új toronnyal, illetve löveggel.
Annak ellenére, hogy a 3-ast típust csak átmeneti páncélosnak szánták a 4-es típus sorozatgyártásának beindításáig, a Csi-Nu-ból is terveztek egy továbbfejlesztett változatot; a 3-as típusú „Csi-Nu Kai” közepes harckocsit. Ez gyakorlatilag egy kismértékben megerősített 3-as típusú páncélos volt a 4-es típus hosszú csövű 75 mm-es lövegével, de utóbbi olyannyira megterhelte a motort, a felfüggesztést, a páncéltestet és a toronygyűrűt, hogy a sorozatgyártástól elálltak (mindössze egyetlen Csi-Nu Kai prototípus épült). A 3-as típus bázisán kialakított, torony nélküli páncélvadász az „Utóélet” bekezdésben olvasható.
Szolgálatban:
Ahogy a bevezetőben is olvasható, az amerikai Sherman harckocsi ellen a japánok több új és módosított harckocsit terveztek. A 95-ös típusú könnyű harckocsi bázisán létrehozták a 3-as típusú „Ke-Ri” prototípust, majd a hasonló, de 100 példányban megépített 4-es típusú „Ke-Nu” könnyű harckocsit, amely a 97-es típusú közepes harckocsi tornyát kapta, ám ennek alacsony kezdősebességű, rövid csövű 57 mm-es lövege nem jelentett érdemi előrelépést.
A 97-es típusú közepes harckocsi testén alapuló 1-es típus egy új páncéltörő löveget hordozott, amely ugyan az addigi 57 mm helyett csak 47 mm-es kaliberű volt, de nagyobb kezdősebessége révén 100 méterről 55 mm-nyi, míg 1000 méterről 30 mm-nyi homogén acél átütésére volt képes (összesen 160 db 1-es típusú harckocsi készült).
A 3-as típus tervezése 1943 májusában kezdődött és bár a fejlesztés oroszlánrészét az új, igen egyszerű torony és löveg házasítása jelentette, mindössze 5 hónapnyi fejlesztőmunkát követően a jármű gyártásra készen áll. Mivel ekkora a japánok már védekezésbe kényszerültek és súlyos veszteségeket szenvedtek (pl.: Korall-tengeri csata, Midwayi csata, Guadalcanali hadjárat), ezért a veszteségek pótlására az ipari kapacitást mások mellett a hajó- és repülőgép-gyártással kötötték le.
Mindez azt eredményezte, hogy a harckocsi sorozatgyártását csak 1944-ben kezdték meg, ráadásul az amerikai bombázás és a korábban meghódított területekkel együtt elvesztett nyersanyag-lelőhelyek miatt ez rendkívül lassú ütemben folyt: 1944-ben mindössze 55 darab, 1945-ben pedig 89 darab (összesen 144 db - más források szerint 166 db) 3-as típusú harckocsit építettek.
A problémát tovább súlyosbította, hogy a Sherman ellenfelének szánt 4-es típusú harckocsi több gyermekbetegségtől szenvedett, ezért sorozatgyártása már be sem indult: a világháború végéig alig néhány példány építését kezdték meg és mindössze 2 darabot fejeztek be. A háború utolsó hónapjaiban az amerikaiak már új, megerősített harckocsikat használtak (köztük a 38,1 tonnás M4A3E2 „Jumbo Sherman”-t és a 41,7 tonnás M26 „Pershing”-et, miközben a legerősebb rendelkezésre álló japán harckocsi a csekély számú, mindössze 21 tonnás 3-as típusú harckocsi volt.
Ebben a helyzetben a japánok az elkészült Csi-Nu harckocsikat visszatartották a japán főszigetek inváziójára, ahol a tervek szerint gyors reagálású alakulatokba szervezve kellett volna visszaverniük az amerikai (és szovjet) páncélos erőket. A valóságban a 3-as típus kisebb távolságból ugyan képes lett volna kilőni a Sherman-t, de a technológiai és volumenbeli különbségek ellensúlyozására semmi esély nem volt, ráadásul a háború végén a japánok már súlyos hiányt szenvedtek képzett személyzet terén, továbbá üzemanyag hiányában a legtöbb 3-as típusú harckocsit csak statikus páncéltörő ütegként tudták volna alkalmazni.
A második világháború utolsó szakaszában a japánok több harckocsit terveztek, ezek közül néhány páncélvadászt alacsony példányszámban gyártottak is, de ezek (és a 3-as típus) bevetésére Japán kapitulációja miatt már nem került sor. A második világháborút követően a megszálló amerikai erők a japán hadsereget feloszlatták, a harcjárműveket vagy maguk a japánok semmisítették meg (hogy ne kerülhessenek az amerikaiak kezére) vagy maguk az amerikaiak olvasztották be, és amikor az 1950-es években újraindult Japánban a harckocsik fejlesztése, azokat a világháborús japán modellek helyett amerikai típusokra építették (ld.: 61-es típus „Roku-Icsi”).
Zárásképpen megállapítható, hogy a 3-as típusú harckocsi Japán legerősebb második világháborús (sorozatgyártásba került) hagyományos harckocsija volt, de az 1936-ban fejlesztett bázisjármű korlátai és a csekély japán gyártókapacitás miatt a Csi-Nu nem lett volna egyenlő ellenfele az amerikai harcjárműveknek.
Utóélet:
A 97-es típusú közepes harckocsiból a már említett Csi-Ha Kai és Csi-To mellett további változatokat is létrehoztak, köztük a 97-es típusú „SinHoTo Csi-Ha” harckocsit vagy a 97-es típusú „Ka-Szo” parancsnoki harckocsit és ezek speciális változatait, de magából a 97-es típuson alapuló 3-as típusból is megalkottak egy feladatorientált alváltozatot:
3-as típus „Ho-Ni III” (páncélvadász):
A németekhez hasonlóan a második világháború alatt a japánok is úgy próbálták ellensúlyozni ellenfeleik túlerejét, hogy elavult páncélosok vázán különböző forgatható torony nélküli páncélvadászokat alakítottak ki. E széria tagja volt a Ho-Ni III is, amely a 3-as típus vázát használta annak 3-as típusú, 75 mm-es lövegével, amelyet azonban egy nagyméretű, vékony páncélzatú, de teljesen zárt (nem forgatható) felépítménybe építettek (ezáltal a típus tömege 17 tonnára csökkent). Mindössze 31 vagy 41 darab ilyen harcjármű készült el a második világháború végéig, amelyeket mind a főszigetek védelmére vontak vissza, ezért nem kerültek bevetésre. A jobboldali fotón két sornyi 3-as típusú harckocsi látható, közöttük egy sornyi Ho-Ni III páncélvadásszal.
Műszaki adatok:
Név: 3-as típus „Csi-Nu”
Típus: közepes harckocsi
Fizikai jellemzők:
Tömeg: 21,00 t
Hossz: 5,64 m
Szélesség: 2,41 m
Magasság: 2,68 m
Motor: 240 LE-s (Mitsubishi 100-as típus, 12 hengeres, dízelüzemű)
Legénység: 5 fő
Támadás és védelem:
Elsődleges fegyverzet: 1 db 75 mm-es löveg (3-as típus, a toronyban)
Kiegészítő fegyverzet: 1 db 7,7 mm-es géppuska (97-es típus, a testben)
Páncélzat: 8-70 mm
Teljesítmények:
Végsebesség: 39 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)
Hatótávolság: 210 km