1-es típus
„Csi-He”
Előzmények:
A Nagy Japán Birodalom mindössze fél évszázad alatt, az első világháború végére elmaradott középkori királyságból Ázsia egyetlen nagyhatalmává vált, de az ország vezetése még ambiciózusabb célokra tört: a céljuk egy, az európaiakéhoz hasonló gyarmatbirodalom kiépítése volt, mivel azonban a környező országokat már felosztották maguk között a nyugati hatalmak, ezt csak az ellenük történő háborúban, erővel valósíthatták meg.
A japánok ezen céljukat fokozatosan, évtizedek alatt valósították meg. A belső ellenséggel, a japán császárság visszaállása után, a hatalmuk visszaszerzéséért harcoló szamurájokkal történő leszámolást követően a japánok nyugati felszerelésekkel megtámadták a fejletlen Kínát, az első jelentős sikerük azonban az 1904-5-ös Orosz-japán háborúban érték el, amely során legyőztek egy európai nagyhatalmat, a meggyengült Orosz Birodalmat.
1910-ben Japán sikeresen elfoglalta Koreát, az első világháború alatt pedig a németek ázsiai gyarmatait sikerült megszereznie, utóbbit azonban a németek érdemben nem védték, mert az európai harcokra koncentráltak. Az 1920-as évek elején - az első világháború után - a japánok mindent elértek, amit nyugati segítséggel el lehetett, de tisztában voltak azzal, hogy a következő háborút már a kor nagyhatalmai, az Egyesült Királyság, Franciaország és Hollandia, valamint az Ázsiában terjeszkedő Amerikai Egyesült Államok és Szovjetunió ellen fogják vívni, ezért a továbbiakban már nem támaszkodhattak rájuk.
Megoldásként a japánok megkezdték a tervezett háborúhoz szükséges összes modern fegyver és harcjármű hazai fejlesztését és gyártását; ebbe a csoportba tartoztak a harckocsik is. A japánok az első világháborút követően brit és francia páncélosokat szereztek be: első saját fejlesztésű típusuk az 1925-ös 87-es típusú „Csi-I” volt, amelyből csupán egyetlen prototípus épült, három évvel később elkészült az első sorozatgyártású japán harckocsi, a 89-es típusú „I-Gó”.
A japánok forrásaik nagy részét lőfegyverek (köztük ismétlőpuskák és géppuskák), hadihajók és repülőgépek fejlesztésére fordították, a páncélosok építése viszont kisebb figyelmet kapott. Ez részben logikus döntés eredménye volt: a Nagy Japán Birodalom szigetországként hadihajóira és repülőgép-hordozóiról indított repülőgépeire támaszkodott és bár a harckocsik nagy harcértéket biztosítottak, a rossz infrastruktúrájú, nehéz terepű ázsiai hadszíntéren ezeket kevésbé tudták kihasználni.
A japán harckocsik képességeit tovább csökkentette, hogy amíg Európában az 1930-as években éles fegyverkezési verseny zajlott a tucatnyi fejlett ország között, addig egész Ázsiában Japán volt az egyetlen ország, amely képes volt páncélosok kifejlesztésére és sorozatgyártására. Mindezek miatt a japánok elsősorban kis- és könnyű-harckocsikat építettek; a legnagyobb példányszámban gyártott japán páncélos a 95-ös típusú „Ha-Gó” volt: egy mindössze 7,4 tonnás típus három fős legénységgel, egyszemélyes tornyában egy rövid csövű 37 mm-es löveggel. A Ha-Gó 1936-os hadrendbe állításakor a világ egyik legmodernebb páncélosa volt, azonban eltörpült a néhány évvel későbbi, 15 tonnás német Panzer III és a 19 tonnás Panzer IV-es mellett.
A legnagyobb problémát az jelentette, hogy az európai típusok gyors ütemben fejlődtek egyre vastagabb páncélzattal és nagyobb kaliberű páncéltörő löveggel (ezáltal tömegük idővel 20-25 tonnára hízott), a Ha-Gó-t viszont nem lehetett jelentősen megerősíteni. A japánok maguk is érzékelték a problémát, ezért a 95-ös típusú könnyű harckocsi támogatására megalkották a 97-es típusú „Csi-Ha” közepes harckocsit, amely már 14,3 tonnát nyomott és egy 57 mm-es löveggel szerelték fel, utóbbi azonban nem páncéltörő löveg volt, ráadásul e harckocsi frontpáncélzatának vastagsága is mindössze 25 mm-es volt, így az még a páncéltörő puskák ellen sem biztosított védelmet.
A Csi-Ha legnagyobb problémája ugyanaz volt, mint a 95-ös típusé: fejlesztésekor még állta az összehasonlítást a nyugati típusokkal, de az olyan páncélosok, mint az amerikai M4 „Sherman” ellen szintén jóformán hatástalan volt (utóbbi legkönnyebb változata is több mint 30 tonnát nyomott egy 75 mm-es kaliberű löveggel). Miután a japánok megtámadták az Amerikai Egyesült Államokat, magukra vonva a nagyhatalom dühét, szükségessé vált egy új, nagyobb tűzerejű japán közepes harckocsi megalkotása: ez hívta életre az 1-es típusú „Csi-He” harckocsit.
Konstrukció:
Az 1-es típus minden téren előrelépést jelentett a 97-es típushoz képest. A legfontosabb változtatást egy új löveg beépítése jelentette. A 97-es típust egy 57 mm-es rövid csövű gyalogági löveggel szerelték fel (hasonlóan a 89-es típushoz), ami a háború kezdetén a vékony páncélzatú brit gyarmati harckocsik ellen még elfogadhatóan teljesített, de az új amerikai páncélosok, mindenekelőtt az említett M4 „Sherman” ellen már elégtelennek számított, ezért a japánok új közepes harckocsijukat egy páncéltörő löveggel kívánták felszerelni.
Az 1-es típusba ezért az elérhető legerősebb főfegyvert, az 1-es típusú 47 mm-es vontatott páncéltörő löveget építették. Ez ugyan elődjénél kisebb kaliberű volt, de amíg az mindössze 355,3 m/s-os kezdősebességgel rendelkezett, addig az új löveg 810 m/s-mal, ezáltal a páncélátütése 500 m-en 20 mm-ről 40 mm-re nőtt (utóbbi löveg 100 m-en 55 mm, 1000 m-en 30 mm vastag függőleges, homogén acél átütésére volt képes). Az 1-es típus abban is előrelépést jelentett a korábbi japán harckocsikhoz képest, hogy ez volt az ázsiai ország első páncélosa, amelynek minden példánya rendelkezett rádióval.
A löveg mellett a Csi-He 2 darab 7,7 mm-es géppuskát szállított, elődjével azonos elrendezésben: egy géppuska a toronyba került, de nem párhuzamosítva, hanem hátrafelé néző megoldással a torony végébe, míg egy második géppuska a testbe (a jobbkormányos kialakítás miatt bal oldalra).
Az 1-es típus tűzereje mellett a páncélos védelmi képességeit is növelték; a maximális páncélvastagság 25 mm-ről 50 mm-ig hízott - a test és a torony középső részének frontpáncélzata 50 mm vastag volt, az oldalsó páncélzat a tornyon 25 mm, a test felső részén 20 mm, az alsón 25 mm volt.
Az 1-es típus fejlesztéseinek hatására a típus tömege 14,3 tonnáról 17,2 tonnára nőtt, ezért a 97-es típusban használt 170 lóerős erőforrást már nem tartották elegendőnek, ezért bár a Csi-He mozgatását a korábbiakhoz hasonlóan egy 12 hengeres Mitsubishi dízelmotorral oldották meg, de az új 100-as típusú hajtómű már 240 lóerős teljesítményre volt képes.
Az erősebb motor következtében a fajlagos teljesítmény 11,8 LE/t-ról közel 14 LE/t-ra nőtt, ezáltal az 1-es típus elődjénél mozgékonyabbá vált, végsebessége pedig 38 km/h-ről 44 km/h-ra emelkedett.
Fejlesztések:
Az 1-es típus a 97-es típus továbbfejlesztése volt, de magából a Csi-Ha harckocsiból is alakítottak ki továbbfejlesztett változatokat. A bázismodell mellett építették a 97-es típusú „Ka-Szo” variánst, amely a neve ellenére nem kapcsolódott sem a korábbi 97-es típusú közepes harckocsihoz, sem az ebből kialakított 97-es típusú „Si-Ki” parancsnoki változathoz, bár a Ka-Szo is egy parancsnoki modell volt. Ez a harcjármű egy kiegészítő rádiót kapott a tornyában, amihez el kellett távolítani a lövegét, amelyet fa álcalöveggel helyettesítettek.
A japánok számára komoly problémát jelentett páncélosaik elégtelen tűzereje, ezért az 1-es típusból kialakították a 3-as típusú „Csi-Nu” közepes harckocsit: ez gyakorlatilag csak megnagyobbított tornyában és lövegében különbözött a Csi-He modelltől: annak 47 mm-es lövegét egy 3-as típusú 75 mm-es lövegre cserélték, ami drámai mértékben megnövelte a páncélos tűzerejét.
Szolgálatban:
Az 1-es típust az ország legerősebb harckocsijának tervezték, ennek ellenére nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert ugyanaz volt a problémája, mint majdnem minden kortárs japán páncélosnak. A második világháború 1939-ben tört ki, de ezt megelőzően több ország már tesztelte páncélosait a háború közvetlen előzményének tekintett, 1936-39 között vívott Spanyol polgárháborúban, majd az itt szerzett tapasztalatokat felhasználva fejlesztettek új típusokat.
A Nagy Japán Birodalom már évekkel korábban, az 1930-as évek elején megindította ázsiai hódító hadjáratait, de a kínaiak és koreaiak, majd az európai országok ázsiai gyarmatainak hadseregei szinte egyáltalán nem rendelkeztek sem harckocsikkal, sem páncéltörő fegyverekkel. Ez azt jelentette, hogy a korai japán harckocsik is elfogadhatóan szerepeltek, ezért a Spanyol polgárháború tapasztalataival szemben nem volt erős igény a meglévő páncélosok képességeinek fejlesztésére. Mindez viszont azt eredményezte, hogy a japánok csak 1936-ban tervezték meg a 97-es típusú „Csi-Ha” közepes harckocsit, amely ekkor még modern típusnak számított, de csak 1938-ban kezdődött meg a gyártása, amikorra megjelentek az újabb generációs európai páncélosok.
A japán páncélos erők számára azonban a fő problémát az okozta, hogy mivel az 1930-as években nem kellett modern harckocsik ellen harcolniuk, saját fejlesztésük a meglévő típusok könnyebb gyárthatóságára és egyéb másodlagos jellemzőkre koncentrált, ezért páncélosaik ereje az újabb típusok hadrendben állításával érdemben nem nőtt.
Amíg Európában az 1930-as évek végére a kisharckocsik teljesen eltűntek és megjelentek a 20 tonnánál nehezebb közepes harckocsik, amelyet az 1940-es évek elején a több mint 30 tonnás, 75 mm-es lövegű páncélosok váltottak fel, addig Japánban 1942-45 között több új, 7 tonna körüli könnyű harckocsit küldtek gyártásba 37 mm-es, illetve gyalogsági 57 mm-es lövegekkel.
Az 1-es típusú közepes harckocsit 1940-ben tervezték, de a 17,2 tonnás páncélos már ekkor is elmaradt az európaiak 25 tonnás kortárs típusaitól, ráadásul mivel a birodalom korlátozott erőforrásainak nagy részét továbbra is a haditengerészet foglalta le, a Csi-He sorozatgyártása csak 1943-ban indult be. Az alacsony tömegnél és az ebből fakadó vékony páncélzatnál is nagyobb probléma volt, hogy a Nagy Japán Birodalom a második világháború alatt mindössze 3 páncéltörő löveg sorozatgyártását kezdte meg: a 37 mm-es 94-es típusét, az ennek kiváltására szánt, de szintén 37 mm-es 1-es típusét, valamint a 47 mm-es kaliberű 1-es típusét.
A Csi-He közepes harckocsi ugyan az elérhető legerősebb, 47 mm-es löveget kapta (annak rövidebb csövű változatát), de mire 1943-ban gyártásba került, már az amerikai M4 „Sherman” közepes harckocsikkal kellett szembenézniük, amelyek kétszeres tömeg mellett vastagabb frontpáncélzattal rendelkeztek, nagyobb, 75 mm-es kaliberű lövegeik pedig egyarán hatékonyak voltak a japán harckocsik és a gyalogság ellen.
A japán páncélos erők problémáit tetőzte, hogy az amerikai bombázások hatására gyártókapacitásuk minimálisra csökkent, így még az elavult típusaikból sem tudtak elegendő mennyiséget építeni. 1943-44 között mindössze 170 darab Csi-He harckocsi készült el (amerikai M4-esből több mint 49000 darab), ráadásul ezeket - mint az ország legjobb rendelkezésre álló harckocsiját - nem vetették be, ehelyett visszatartották őket az elkerülhetetlennek tűnő japán főszigetekért vívott harcra.
1944-ben ugyan megkezdték az 1-es típus továbbfejlesztett változatának, a 3-as típusnak a gyártását, de a háború végéig ebből is csak mintegy 150-160 példány épült, amelyeket hasonlóképpen visszatartottak, még lehetetlenebb helyzetbe hozva a frontvonalban harcoló japán páncélos erőket.
Minimális darabszámuk miatt a Csi-He és a fejlettebb Csi-Nu harckocsik valószínűleg semmilyen hatást nem gyakoroltak volna a háború menetére és vékonyabb páncélzatuk, valamint az 1-es típus 47 mm-es lövege bevetésük esetén nem lehetett volna a Sherman harckocsi méltó ellenfele, ráadásul a háború végére a Szövetségesek már új, a korábbiaknál is erősebb, 40 tonnánál is nehezebb páncélosokat küldtek a japánok ellen, amelyeket már a 3-as típus rövid csövű 75 mm-es lövege sem lett volna képes átütni.
Utóélet:
Az 1-es típus a japánok egyik legfejlettebb sorozatgyártású harckocsija volt, amelyet azonban éppen ezért soha nem vetettek be és nem is exportáltak, azonban a többi japán páncélosnál nagyobb méretük miatt kialakítottak belőle egy specializált változatot:
2-es típus „Ku-Sze” (önjáró löveg):
Az 1-es típus vázán 1944-ben létrehoztak egy önjáró löveget, amely nyitott felépítményében egy 75 mm-es löveget hordozott.
3-as típus „Csi-Nu II” (páncélvadász):
A japánok a háború végére felismerték, hogy még a 75 mm-es löveggel felszerelt Csi-Nu harckocsi sem képes az amerikai közepes harckocsik nagy távolságból történő megsemmisítésére, ezért megkezdték egy még erősebb változat fejlesztését. Ez a harckocsi a 4-es típusú „Csi-To” közepes harckocsi rendkívül hosszú csövű, 5-ös típusú 75 mm-es lövegét kapta, de a Csi-Nu II (alternatív írásmóddal Csi-Nu Kai) nem lépett túl a prototípus-fázison.
Műszaki adatok:
Név: 1-es típus „Csi-He”
Típus: közepes harckocsi
Fizikai jellemzők:
Tömeg: 17,20 t
Hossz: 5,50 m
Szélesség: 2,20 m
Magasság: 2,38 m
Motor: 240 LE-s (Mitsubishi Type 100, 12 hengeres, léghűtéses, dízelüzemű)
Legénység: 5 fő
Támadás és védelem:
Elsődleges fegyverzet: 1 db 47 mm-es löveg (1-es típusú, a toronyban)
Másodlagos fegyverzet: 2 db 7,7 mm-es géppuska (97-es típusú, egy-egy a torony hátsó részén és a testben)
Páncélzat: 20-50 mm
Teljesítmények:
Végsebesség: 44 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)
Hatótávolság: 210 km