SIEGFRIED osztály

„Kettős látás”


Tervezés:

Az európai- és egyben a világtörténelemben is új fejezet kezdődött, amikor két évtizednyi folyamatos háborúskodást követően, 1871. január 18-án kikiáltották az egyesített Német Birodalmat. A korábbi elaprózott németajkú területeket összefogú új államszervezet ezt megelőzően 1864-ben legyőzte a Dán Királyságot, majd a Habsburg Birodalmat és végül Franciaországot, bebizonyítva, hogy a Német Birodalom ereje vetekedett a kor nagyhatalmaival.

Az egyesülés eredményeként egy központi irányítás alá vont, azonos nyelvű és kultúrájú ország született meg, amely ráadásul fejlett iparral rendelkezett, de hiába vették át a németek a franciáktól a világ legerősebb hadseregét fenntartó ország címét, ahogy korábban a spanyoloknak és a franciáknak, a Brit Birodalom a németeknek is súlyos problémát okozott.

A Brit Birodalom anyaországa nem volt kiemelkedően erős, ugyanakkor a világ messze legnagyobb gyarmatbirodalmával rendelkezett, amely végtelennek tűnő olcsó nyersanyag-utánpótlást biztosított. A britek akaratukat ráadásul nem szárazföldi, hanem tengeri haderejük révén érvényesítették: flottáik ereje meghaladta az azt követő két nagyhatalom haditengerészetének egyesített erejét, ezáltal megakadályozhatták a Brit-szigetek megszállását és a Német Birodalom további terjeszkedését.

A németek maguk is igyekeztek gyarmatokat szerezni, amihez szükség volt saját haditengerészetre, ezért már 1871-ben felállt a Kaiserliche Marine (német: Császári Haditengerészet). Ez kezdetben a beolvasztott porosz haditengerészet néhány partközeli használatra tervezett, kisméretű hadihajóját takarta és I. Vilmos német császár 1888-as halálig a flottát érdemben nem is növelték, mert kizárólag a francia és orosz (szárazföldi) fenyegetésre koncentráltak (az 1872-ben elfogadott német 10 éves flottaépítési terv mindössze 10 db páncélozott fregatt építését irányozta elő).

A mindössze 99 napig uralkodó III. Frigyes császár után, 1888-ban hatalomra kerülő II. Vilmos császárnak azonban eltökélt szándéka volt a Német Birodalmat a világ legerősebb országává tennie, amihez kész volt versenyre kelni a gyors ütemben fejlesztő és számos hadihajót gyártó Brit Birodalommal, illetve Franciaországgal.

A kifejezetten a haditengerészet fejlesztésére koncentráló II. Vilmos igyekezett nem egyetlen nagy, jelentős belső ellenállást generáló ugrással, hanem fokozatosan megerősíteni a Császári Haditengerészetet. Ennek megfelelően 1890-ben megkezdték 4 db csatahajó, a BRANDENBURG osztály építését, amelyeket már kifejezetten nyílt vízi szolgálatra szántak (a német tengerentúli érdekek védelmére), emellett azonban továbbra is fontos kérdés volt a megfelelő partvédelem.

A Német Birodalom fővárosa, Berlin mindössze 150 km-re található a Balti-tengertől, ráadásul 1887-ben az országban megkezdődött az Északi-tengert a Balti-tengerrel összekötő Kieli-csatorna építése, amely komoly stratégiai előnnyel kecsegtetett, de egyben potenciális célpontnak is számított. Mivel a haditengerészet költségvetését a Kieli-csatorna és a csatahajók építése emésztette fel, eredetileg egy mindössze 2500 tonna vízkiszorítású partvédő hajóosztályt terveztek, a végül azonban egy nagyobb, 3500 tonnás tervet fogadtak el: így született meg a SIEGFRIED osztályú partvédő páncélos hajó.


Konstrukció:

A SIEGFRIED osztály 3500 tonnás vízkiszorításával lényegesen kisebb volt közvetlen elődjénél, a teljes terhelés mellett több mint 5700 tonnás SMS Oldenburg-nál, azonban attól eltérően a SIEGFRIED osztályból több egységet terveztek, ráadásul lényegesen modernebb is volt.

Az Oldenburg az átmeneti barbettás toronyhajók közé tartozott: fegyverzetét 8 db 240 mm-es (L/30-as) hajóágyú alkotta, amelyeket egy központi ütegbe vontak össze: a 8 ágyú közül 2-2 csak előre és hátra, 1-1 bal- és jobb-, a föléjük épített további 2 löveg pedig relatív széles szögben balra, illetve jobboldalra tüzelhetett.

A SIEGFRIED osztály mindössze 3 db 240 mm-es löveget hordozott, de ezek modernebb, 30 helyett 35 kaliberhosszal rendelkeztek (13 km-es maximális lőtávolsággal), ráadásul mindhárom forgatható, páncélozott tornyokba került. A tornyok egyedi elrendezéssel rendelkeztek: egyetlen torony került a tatra, az orrba épített két torony azonban nem egymás mögött, hanem egymás mellett kapott helyet.

Erre az elrendezésre azért volt szükség, mert a korabeli német taktika még mindig a kosolásra épített, ezért elvárás volt, hogy egy sikeres támadás után a hajó tűzerejének jelentős részét képes legyen a sérült célpont ellen egyszerre használni - mivel ekkor még nem léteztek egymás fölött tüzelni képes nagyméretű tornyok, ehelyett a tornyokat egymás mellé építették (ezáltal oldalra csak az egyik, előrefelé azonban mindkettő torony tüzelhetett).

A SIEGFRIED osztályú partvédő páncélosok a 240 mm-es lövegek mellett 6 db 88 mm-es másodlagos löveggel rendelkeztek (mindegyik különálló lőállásban), valamint 4 db 350 mm-es torpedóvető csővel (utóbbiakból 1-1 a hajó orrán és tatján, illetve oldalain).

A partvédő hajó övvértjének vastagsága 100-240 mm között változott, amelyet a középső szakaszon egy 290 mm vastag tíkfa betéttel erősítettek meg. A lapos tornyok páncélzatának vastagsága 200 mm volt, a parancsnoki hídé 80 mm, míg a fedélzetet 30 mm vastag acéllal burkolták. Torpedók elleni védelemként a SIEGFRIED osztály-t 8 db vízzáró rekeszre osztották fel, a test több mint felén pedig kettős feneket alkalmaztak.

Partvédő páncélosként bár a SIEGFRIED osztály volt az első nagyméretű német hadihajó, amelyet már háromszoros expanziójú gőzgép hajtott, a két erőforrás összteljesítménye mindössze 4800 lóerő volt, amely csekély, 14,6 csomós (27 km/h-s) végsebességet biztosított (a partvédő páncélosoktól feladatkörükből fakadóan nem is vártak el jelentős sebességet), bár az osztály második, leggyorsabb tagja 15,1 csomós (28 km/h-s) végsebességet ért el. A SIEGFRIED osztály tagjait 276 fős legénység szolgálta ki (20 tiszt és 256 matróz).


Szolgálatban:

A Német Birodalom 10 db partvédő páncélos építéséről döntött, amely első 6 egységét a SIEGFRIED osztály adta. Az osztály első tagjának építését 1880-ban kezdték meg és a Siegfried 1890-ben állt szolgálatba. Az építés felgyorsítására állami és magánkézben lévő hajógyárakat egyaránt alkalmaztak, ezáltal 1894-re elkészült az osztály mind a 6 tagja: a Siegfried, a Beowulf, a Frithjof, a Heimdall, a Hildebrand és a Hagen (mindegyik hajó északi mitológiai alakokról kapta a nevét).

Az 1890-es évek közepére a kosolást már a németek is elavultnak tartották, ezért felmerült, hogy teljesen új partvédő páncélosokat terveznek, de ehelyett végül a módosított ODIN osztályú Odin és Ägir egységeket gyártották le, amelyek minimális mértékben megnövelt vízkiszorítás mellett azonos fegyverzettel és páncélzattal rendelkeztek (bár a másodlagos lövegek számát 8-ra, majd 10-re növelték és több helyen megvastagították a páncélzatot). A 10 partvédő páncélos hajót igénylő tervezet utolsó kettő, ”W” és ”X” jelű egységei nem épültek meg, mert a BRANDENBURG osztályú csatahajók a tervezettnél 25%-kal több pénzbe kerültek.

A megépült 8 db SIEGFRIED, illetve ODIN osztályú hajókat tipikus partvédő páncélosoknak szánták: relatív alacsony vízkiszorítás mellett a csatahajókat megközelítő tűzerővel és jelentős páncélzattal rendelkeztek (a mozgékonyság kárára). A SIEGFRIED osztályt egy technológiai ugrásnak szánták és a korábbi Oldenburg-nál kétségtelenül lényegesen erősebb volt, azonban a XIX. század végének gyors technológiai fejlődése hamarosan ezeket is meghaladta.

Nyilvánvalóvá vált, hogy a drasztikusan megnövekedett tűzerő és a lőtávolság kitolódásával a kosolás, mint elsődleges támadási mód elavult; helyüket a partvédelemben a kisméretű, gyorsan mozgó torpedóvető hadihajók vették át. A SIEGFRIED és ODIN osztályok egyedi, egymás mellé helyezett lövegeit nem tudták összehangolni, ráadásul bármely irányba egyszerre maximum két löveg nézhetett, mivel a tandem elrendezés meggátolta a 3 löveges oldalsortűz leadását.

A SIEGFRIED osztály és az ODIN osztály tagjainak ezért eseménytelen szolgálatban volt részük. A németek ezidő alatt a terveknek megfelelően egyre nagyobb volumenű csatahajó-gyártásba kezdtek, amelyek ugyan a brit-francia-német fegyverkezési verseny miatt szintén viszonylag hamar elavultak, de a 10000 tonna fölötti, a századfordulót követően már 280 mm-es lövegekkel gyártott német csatahajók lényegesen nagyobb erőt képviseltek, mint a 3500 tonnás partvédő páncélosok, ezért utóbbiak fokozatosan háttérbe szorultak.

Mind a 8 partvédő hajó megélte az első világháború kezdetét és túlélték a háborút, de ennek az volt az oka, hogy soha nem vettek részt csatában, 1915-ben pedig kivonták őket az aktív szolgálatból. A háborút követő Versailles-i békeszerződés értelmében a német hadiflottát feloszlatták, ezért a már csak lakóhajónak, illetve jégtörőnek használt SIEGFRIED osztály egységeit 1919-21 között lebontották.

Az ODIN osztály két hajóját 1919-ben eladták: ezt követően mindkét egységet teherhajóvá építették át. 1929-ben az Ägir megfeneklett és a balesetben olyan súlyosan megsérült, hogy le kellett írni, míg az Odin-t 1935-ig használták teherszállításra, majd lebontották. A SIEGFRIED osztály egy rendkívül gyorsan fejlődő időszakban született, ezért egy évtizeddel az építését követően már lehetetlenül elavultnak számított, egyedi elrendezését pedig a későbbi hajókon nem használták.


Műszaki adatok:

Név: Siegfried (SIEGFRIED osztály)

Típus: partvédő páncélos

Gyártó: Germaniawerft (Kiel, Német Birodalom)

Rendszerbe állítás éve: 1890

Fizikai jellemzők:

Vízkiszorítás: 3500 t

Hossz: 79,0 m

Szélesség: 14,9 m

Merülés: 5,7 m

Hajtómű: 2 db 4800 LE-s összteljesítményű gőzgép (háromszoros expanziójú), 4 kazán

Legénység: 276 fő

Fegyverzet:

Elsődleges fegyverzet: 3 db 240 mm-es löveg (24 cm K L/35, a tornyokban)

Kiegészítő fegyverzet: 6 db 88 mm-es löveg (8.8 cm SK L/30), 4 db 350 mm-es torpedóvető cső

Páncélzat:

Toronypáncél: 200 mm

Övvért: 100-240 mm

Fedélzet páncélzata: 30 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 14,9 csomó (27,6 km/h)

Hatótávolság: 1490 tm (2760 km - 10 csomós - 19 km/h-s - sebesség mellett)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.