NIMITZ osztály

„A tengerek királynői”


Tervezés:

Az Amerikai Egyesült Államok tengeri hadereje az ország függetlenségét követő első évszázadban gyakorlatilag nem terjedt túl az ország felségvizein és elsődleges célja a brit polgári hajók elfoglalása volt. A volt gyarmat idővel felismerte, hogy elszigetelt országként érdekeit erőszakkal is érvényesítheti, ha kellően erős haditengerészettel rendelkezik (hasonlóan a hollandokhoz, a spanyolokhoz és mindenekelőtt a britekhez).

Az amerikai haditengerészet kezdetben csak asszisztált a szárazföldi csapatoknak (pl.: a mexikói-amerikai háborúban katonákat tett partra), de az 1880-as évektől az elavult, korlátozott létszámú flottában nagyarányú fejlesztések kezdődtek: ekkor az amerikai hajók minősége ugyan még nem érte el az európaiakét, de óriási gyártókapacitásuknak köszönhetően létszámban gyorsan felzárkóztak.

Az egymást követő, egyre hatékonyabb csatahajókkal megerősödve a XX. század elejére az Amerikai Egyesült Államok már kellően erősnek érezte magát ahhoz, hogy propagálja haditengerészete erejét, ezért 1907-ben az ország majdnem összes csatahajóját (számos kísérőhajóval együtt) az ún. Nagy fehér flottában egyesítette, amelyet 14 hónapos, világkörüli útra küldött.

Ennek az útnak nem volt gyakorlati jelentősége és az amerikaiak nem vettek részt az első világháború nagy tengeri harcaiban sem, viszont a békekötést követően tovább folytatták a fejlesztést, hogy beérjék, majd elhagyják a meggyengült európai nagyhatalmakat. Ez elsősorban az új haderőnem, a repülőgépek vízi szállítása terén volt tetten érhető. Ezt az 1922-es washingtoni flottaegyezmény is elősegítette: ebben a nagyhatalmak megállapodtak, hogy a következő 10 évben korlátozzák nagyméretű hajóegységeik számát, azok vízkiszorítását és tüzérségüket (ezzel próbálva elkerülni egy új tengeri fegyverkezési versenyt).

A megállapodás értelmében az amerikaiak 1934-ben 18 csatahajóval és csatacirkálóval rendelkezhettek, de mivel 1920-ban 47 ilyen hajó állt szolgálatban, illetve készült, két csatahajót, a (Saratoga-t és a Lexington-t) repülőgép-hordozóként fejezték be (a repülőgép-hordozókra más szabályok vonatkoztak; az amerikaiakra 135000 tonnányi új hordozó-vízkiszorítás jutott).

Amíg az európai országok pénzt vontak el a haderőktől, addig az amerikaiak széleskörű kutatásokba fogtak. Rájöttek, hogy az átépített hordozók és a repülőgép-szállítók nem hatékonyak, ezért a későbbiekben kizárólag a nagyszámú (szárazföldi) repülőgép bevetésére képes repülőgép-hordozókra koncentráltak (ezen kívül megoldották a csúszásgátló burkolat, a kifutópálya feletti turbulencia és a füstelvezetés kérdését is).

A második világháború kezdetén az amerikaiak nem kívántak beleavatkozni az akkor még ”csak” európai konfliktusba, de a terjeszkedő Japán Birodalom ellen a meglévő könnyű RANGER és közepes YORKTOWN osztályú repülőgép-hordozóikat nem tartották elegendőnek, ezért 1941-ben megkezdték a nagyméretű (27000 tonnás) ESSEX osztály építését.

A második világháború alatt kifizetődtek az amerikai fejlesztések: a háborúban elvesztett hordozókat a hatalmas ipari bázis könnyedén pótolta (csak a minden korábbinál nagyobb, 30000 tonnás ESSEX osztályú hordozóból 24 épült) és segítségükkel megállították a japán előretörést, majd támadásba mentek át. Az amerikai sikerek kulcsa a fejlett és nagyméretű hordozókban rejlett, amelyek repülőgépeikkel még a legnagyobb japán hadihajókat (köztük a világ legnagyobbjának számító Jamato-t is) képesek voltak elpusztítani, illetve támogatni a partraszálló hadműveleteket.

A fejlesztés a háború alatt sem állt le: megjelent a még nagyobb, 45000 tonnás MIDWAY osztály, amelyből ugyan csak 3 készült el, de ezt követte 1955-től 4 db 65000 tonnás FORRESTAL, 3 db 61000 tonnás KITTY HAWK és egyetlen 93000 tonnás ENTERPRISE kategóriájú hordozó. Ezek kiváltására 1967-ben megrendeltek egy újabb hajóosztályt, a NIMITZ osztályú repülőgép-hordozót (e hajók jelölése is ”CVN”, amelyet kötőjellel követ egy szám: előbbi a hajó típusát - nukleáris repülőgép hordozó - jelöli, a szám pedig azt, hogy az adott egység a sorban hányadik amerikai hordozó). Az osztály első hajója a USS Nimitz (CVN-68), amely nevét Chester William Nimitz tengernagyról kapta.


Konstrukció:

A NIMITZ osztályt a brit terminológia supercarrier-ként (~ szuperhordozóként) tartja számon, utalva arra, hogy ezek a legnagyobb hordozók és egyben a tengerészet legnagyobb hadihajói.

Ennek oka, hogy a második világháború óta cirkálónál nagyobb, tüzérséggel felszerelt amerikai hajóosztályok nem álltak rendszerbe, a jelenlegi (10000 tonna alatti) rakétás cirkálók elsődleges feladata pedig a légvédelemre és hajók elleni harcra korlátozódik.


A NIMITZ osztály fegyverzete (hasonlóan a többi modern repülőgép-hordozóhoz) önmagában gyakorlatilag elenyésző: eredetileg RIM-7 „Sea Sparrow”, jelenleg RIM-116 „Rolling Airframe Missile” légvédelmi rakétaütegekből és 20 mm-es PHALANX CIWS légvédelmi gépágyúkból áll. Ennek oka, hogy a repülőgép hordozók az amerikai flotta gerincét képezik és mint ilyenek, fegyverzetüket csak végső esetben használják: a haditengerészet többi hajóját a hordozók köré szervezik, ezért a kísérő cirkálók, rombolók és fregattok biztosítják az érdemi védelmet.

A NIMITZ osztály tagjait általában 4-6 hadihajó kíséri, ezek közül legalább egy cirkáló, valamint két romboló vagy fregatt, de mellettük általában egy-két tengeralattjáró és utánpótlást szállító hajók is az egység részét képezik (ezeket összefoglalóan az amerikaiak Strike group-nak, azaz csapásmérő csoportnak nevezik).

Amíg a kísérőhajók, ellenséges hajók, repülőgépek és tengeralattjárók ellen megfelelő védelmet biztosítanak, a csapásmérés a NIMITZ osztály repülőgépeinek feladata. Erre a célra a minden korábbinál nagyobb, 332,8 méter hosszú hajó mintegy 90 repülőgépe és helikoptere szolgál. Kezdetben a hajó elsődleges típusai a Grumman A-6E „Intruder” könnyűbombázól és a Grumman F-14A „Tomcat” vadászgépek voltak, jelenleg ezt a feladatot 48 db McDonnell Douglas F/A „Hornet” vadászbombázó látja el.

A hajókon kisebb számban (többek között) S-3 „Viking” tengeralattjáró-vadász, EA-6B „Prowler” elektronikai csapásmérő, E-2 „Hawkeye” légtérellenőrző és MV-22 „Osprey” billenőrotoros szállító repülőgépek, valamint SH-60 „Seahawk” helikopterek szolgáltak, illetve szolgálnak jelenleg is, azaz a hordozó minden szóba jöhető feladat ellátására képes (igaz, az Intruder-ek kivonása óta a csapásmérő képesség csökkent).

A hajó hatalmas mérete (332,8 méteres hossza és a fedélzeten 78,4 méteres szélessége) miatt egyszerre képes indítani és fogadni repülőgépeket: ebből a célból a NIMITZ osztály tagjai 4 gőzkatapulttal és 4 elfogó-horoggal rendelkeznek. A fedélzet a felszállás könnyítése érdekében az orr irányában 9 fokkal emelkedik. Az új egységek már csak 3 elfogó-horoggal rendelkeznek, mert a negyediket szinte sohasem használták, viszont CATOBAR rendszerük lényegesen gyorsítja a fel- és leszállást, miközben lehetővé teszi nagyobb típusok leszállását is. A repülőgépek indítását és fogadását a fedélzetből egyedüliként kiemelkedő irányító-toronyból kontrollálják.

A hajó és a repülőgépek, valamint helikopterek kiszolgálása elképesztően nagyszámú személyzetet követel, ezért a NIMITZ osztályú repülőgép-hordozókon több mint 5500 fő szolgál (közülük 3200 fő alkotja a tulajdonképpeni legénységet, a további közel 2500 fő pedig a légi járművek pilótái és kiszolgáló-személyzetük).

Mint minden második világháború utáni hadihajó, a NIMITZ osztály sem rendelkezik klasszikus értelemben vett páncélzattal, mivel az a modern robbanófejek ellen már nem nyújtana kellő védelmet, miközben (elméletileg) a hajó és kísérői minden közeledő veszélyforrást képesek semlegesíteni. Az osztály 4. hajójától kezdve a NIMITZ osztály tagjainak kulcsfontosságú részeit 64 mm-nyi kevlárral burkolták (ez idővel a korábbi egységekre is felkerült).

A repülőgép-hordozó túlélő-képességét a korábbiakhoz képest jelentősen növelték: a hangárt három szekcióra bontották, amelyet tűzálló acél ajtókkal választottak el, a hajókra különböző radarzavarókat, infracsalikat és torpedó-felismerő, valamint azt megsemmisítő rendszereket telepítettek.

A NIMITZ osztályú nehéz repülőgép-hordozók hajtásmódja is újszerű. A korábbiakkal szemben az ENTERPRISE osztály-t (a nagyméretű repülőgép-hordozók közül elsőként) nukleáris meghajtással építettek. Ezt az Enterprise-t követő NIMITZ osztály is átvette, de az előd 8 reaktorával szemben mindössze 2 db (A4W típusú) nukleáris reaktorral rendelkezik, amelyek együtt maximum 260000 lóerős (19 MW-os) teljesítményt adnak le.

Ezzel a NIMITZ osztály tagjai több mint 30 csomós (56 km/h-s sebességgel haladhatnak). A nukleáris reaktorok hatalmas helyigénnyel rendelkeznek, cserébe gyakorlatilag végtelen hatótávolságot biztosítanak: a számítások szerint a hordozók 20 évig képesek folyamatosan üzemelni, tervezett élettartamuk pedig több mint 50 év.


Szolgálatban:

A NIMITZ osztály első tagjának, a USS Nimitz-nek az építését 1968-ban kezdték meg, 1972-ben készült el és 1975-ben állt rendszerbe. A hordozót (és minden testvérhajóját) a Newport News Shipbuilding and Dry Dock Co. építette, az első egység ára 106,5 millió dollár (mai értéken számítva kb. 756 millió dollár, azaz mintegy 210 milliárd forint) volt.

A Nimitz rendszerbe állításával az Amerikai Egyesült Államok folytatta azt a második világháborúban megkezdett flottafejlesztést, amelynek köszönhetően a világ messze legerősebb tengeri hatalmává vált. Ennek oka, hogy az amerikai katonai doktrínában a nagyméretű repülőgép-hordozók váltak központi tényezővé, minden más egység ezek kiszolgálását célozta. Ezt a folyamatot az is gyorsította, hogy 1960-tól a kivont repülőgép-hordozókat az amerikaiak már kizárólag nagyméretű egységekkel pótolták, ezért idővel alig tucatnyi, viszont óriási erejű hordozókkal rendelkeztek.

Az amerikai egyeduralomhoz a többi ország hozzáállása is hozzájárult. A második világháború után érdemi számban repülőgép-hordozókat az amerikaiak mellett csak a britek építettek és 23000 tonna körüli egységeik mellett mindössze két 36800 tonnás hordozó (az AUDACITY osztály) készült el. A szintén kéttagú francia Clemenceau vízkiszorítása a 33000 tonnát sem érte el, az olasz Giuseppe Garibaldi alig 10000 tonnás, a Szovjetunió egyetlen egysége, az Admiral Kuznyecov pedig a kommunista diktatúra széteséséig el sem készült (a négytagú szovjet Kijev osztály átmenetet képezett a cirkálók és hordozók között, de nem vált sikeressé). Ezzel szemben a NIMITZ osztály tagjai a valaha épült legnagyobb hadihajók: vízkiszorításuk meghaladja a 100000(!) tonnát, azaz elméletileg az eredeti három ilyen egység nagyobb erejű, mint a világ akkori összes repülőgép-hordozója együttvéve.

Az 1975-ös Nimitz-et két évvel később követte a Dwight D. Eisenhower, majd 1981-ben a Carl Vinson. A NIMITZ osztályt eredetileg a korábbiakhoz hasonlóan háromtagúra tervezték, de a régi egységek nyugdíjazását követően ezt később 10-re bővítették: 1986-ban rendszerbe állt a Theodore Roosevelt, 1989-ben az Abraham Lincoln, 1992-ben a George Washington, 1995-ben a John C. Stennis, 1998-ban pedig a Harry S. Truman. Ez utóbbi négy hajó már a fejlesztett Theodore Roosevelt-alosztályhoz tartozott, míg az utolsó két hajó, a 2003-ban rendszerbe állított Ronald Reagan és a 2009-es George H.W. Bush a még modernebb Ronald Reagan-alosztály tagjai.

A NIMITZ előtti repülőgép hordozókat fokozatosan kivonták, ezért jelenleg az Amerikai Egyesült Államok kizárólag a 10 db NIMITZ osztályú repülőgép-hordozót használja. Az osztály tagjait erejük miatt rendszerbe állításuk óta számos alkalommal bevetették. Részt vettek a (kudarcba fulladt) 1980-as iráni túszmentési kísérletben, 2 líbiai Szu-22-es lelövésében, de az 1988-as szöuli olimpia biztosításában és számos hadgyakorlatban is.

Legfontosabb bevetéseik az 1990-91-es Öbölháború, illetve Irak 2003-as megszállása volt. A NIMITZ osztályt az teszi megkerülhetetlenné, hogy komoly csapásmérő erőket képes gyakorlatilag a világ bármelyik pontján bevetni úgy, hogy a szállításhoz nem kell a környékbeli országok beleegyezését kérnie. Ennek megfelelően az amerikai repülőgép-hordozók általában elsőként érkeznek egy konfliktus helyszínére, mivel repülőgépeit nemzetközi vizekről is bevetheti (a katonai akciók mellett a NIMITZ osztály tagjait amerikai és külföldi hurrikánok és más katasztrófák után is bevetették, hogy segítsék a mentést, illetve ellátmányt szállítsanak a helyieknek).

A NIMITZ osztályú repülőgép-hordozókat folyamatosan fejlesztették, ezért fegyverzetük, valamint elektronikai rendszereik máig világszínvonalúnak számítanak. A hordozók modernizációjának részét képezi az automatizálás: a Nimitz akár 6290 fős legénységével szemben az (alább olvasható), közel azonos méretű utódon már csak 4300 fő szolgál.

A hidegháborút követően a Szovjetunió jelentette fenyegetés megszűnt, de a kommunista Kína terjeszkedési törekvéseit ellensúlyozandó az amerikaiak nem kívánják idő előtt nyugdíjazni a NIMITZ-osztály tagjait. A jelenlegi számítások szerint a NIMITZ osztály egységeit a rendszerbe állításuktól számított 50 év után selejtezik: elsőként a Nimitz-et 2025 körül, utolsóként a George H. W. Bush-t, 2059-ben (azaz mintegy kétszer annyi ideig szolgálnak, mint egy kortárs hadihajó).

A NIMITZ osztályból új egységet már nem terveznek, de az utódjának szánt GERALD R. FORD osztály felépítése azzal gyakorlatilag megegyezik (a fejlesztés elsősorban a fegyverzetet, az elektronikát és a belső rendszereket érintette). A NIMITZ (és a GERALD R. FORD) osztály egységei máig az amerikai hadsereg egyik legfontosabb szimbólumai, felbukkanásuk pedig kontextustól függetlenül mindig az amerikaiak erőfölényét hirdeti (máig az Amerikai Egyesült Államok az egyetlen ország, amely 65000 tonnásnál nagyobb hordozót rendszeresített). A baloldali, impozáns fotón balról az első hajó az Eisenhower, a második a Bush, ötödik a Lincoln, hatodik pedig a Truman.


Műszaki adatok:

Név: Nimitz (NIMITZ osztály)

Típus: nagyméretű repülőgép-hordozó

Gyártó: Newport News Shipbuilding and Dry Dock Co. (Newport News)

Rendszerbe állítás éve: 1975

Fizikai jellemzők:

Vízkiszorítás: 100000 t

Hossz: 332,8 m

Szélesség: 76,8 m (a vízvonalon 40,8 m)

Merülés: 11,3 m

Hajtómű: 2 db, 260000 Le-s összteljesítményű nukleáris reaktor (A4W), 4 gőzturbina

Legénység: kb. 5680 fő

Fegyverzet:

Elsődleges fegyverzet: kb. 90 repülőgép

Kiegészítő fegyverzet: 16-24 db légvédelmi rakétaindító cső (RIM-7 vagy RIM-116), 3-4 db 20 mm-es légvédelmi gépágyú (Phalanx CIWS)

Páncélzat:

Toronypáncél: 0 mm

Övvért: 0 mm

Fedélzet páncélzata: 0 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 30 csomó (56 km/h) felett

Hatótávolság: közel végleteln tm (a fűtőelemeket 20-25 évenként cserélik)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.