Goeben, MOLTKE osztály
„Az örök túlélő”
Tervezés:
1871-ben, a németek győzelmével véget ért porosz-francia háborút követően megalakult a modern Németország, amely (Ausztria kivételével) egyesítette a kisebb német nemzeteket - ezáltal Európa és a világ egyik legerősebb állama jött létre, a britek és franciák mégsem tekintették őket egyenlő félnek.
Ennek egyik oka a gyarmatbirodalom hiánya volt (ekkor csak a Brit Birodalom a világ területének és lakosságának közel negyedét uralta!). A németek ezért gyors ütemű gyarmatosításba kezdtek és megszerezték Afrika keleti és délnyugati területeit, ám ezzel egyre inkább szembekerültek a Brit Birodalommal és Franciaországgal.
A német vezetés előbb-utóbb elkerülhetetlennek tartott egy háborút a másik két szuperhatalommal, ezért megkezdte hadseregének nagyfokú fejlesztését. A szárazföldi haderő tekintetében a németek a világ egyik legerősebbjének számítottak, azonban haditengerészetük lényegesen elmaradt a hatalmas és erős brit tengeri haderőtől.
Az 1891-92-ben vízre bocsátott BRANDENBURG osztállyal megkezdődött egy fegyverkezési verseny a németek és angolok között. A későbbi BRAUNSCHWEIG és DEUTSCHLAND osztályoknál úgy tűnt, a németek beérik a briteket, de az Egyesült Királyság nem maradt adós a válasszal: megépítették a DREADNOUGHT osztályt: egy olyan forradalmian új csatahajót, amely egy csapásra elavulttá tett minden korábbi hadihajót.
Ez azonban kétélű kardnak bizonyult: azzal, hogy minden korábbi hajónál erősebb volt, a Dreadnought megépítése azt is jelentette, hogy innentől a haditengerészetek erejét a megépített dreadnought-osztályú hajókban mérték.
Az angolok minden erejükkel újabb és újabb ilyen hajókat építettek, azonban a németek számára felcsillant a remény: a britek számbeli fölényének megtörését nem remélhették, de úgy vélték, hogyha képesek kellő számú dreadnoughtot építeni, akkor nyílt tengeri flottájuk még a Brit Birodalmat is legyőzheti.
Ennek megfelelően ők is dreadnought-osztályú hajók építésébe kezdtek. Az első ilyen hadihajók, a NASSAU-osztály tagjai ugyan könnyebbek voltak a britek kortárs hajóinál, ráadásul a németek hosszú ideig ragaszkodtak a 280 mm-es ágyúkhoz és a gőzhajtáshoz, viszont szélesebb törzsű hajóik stabilabbak voltak, a nagyobb belső tér ideálisabb elrendezést tett lehetővé, ráadásul sérülésállóságban lényegesen jobbak voltak ellenfeleiknél (elsősorban erősebb szivattyúik és amiatt, hogy az általuk használt lőpor égett, nem pedig robbant).
A németek a dreadnought-ok mellett (ld.: HELGOLAND osztály, KAISER osztály) egy még fejlettebb csatacirkáló fejlesztésébe is belekezdtek: ez lett a VON DER TANN osztály, amelyet kifejezetten a brit INVINCIBLE osztály legyőzésére terveztek (annál minden tekintetben jobb volt - különösen sérülés-állóságban múlta felül az angol hajókat).
A VON DER TANN osztályból csupán hajó egyetlen épült, azonban 1907-ben döntés született egy nagyobb és erősebb hajóosztály, a MOLTKE osztály létrehozásáról (ez két hajót jelentett, a névadó Moltke mellett e cikk tárgyát, a Goeben-t).
Konstrukció:
A MOLTKE osztály sokban hasonlított a Von der Tann-hoz, lévén annak fejlesztett változata volt (az új osztály hossza 171,7 m-ről 186,6 m-re, vízkiszorítása teljes terhelés mellett 21300 t-ról 25400 t-ra nőtt). A két hajó közti leglátványosabb különbség (a fegyverzetet leszámítva) az új, korábbiaknál áramvonalasabb törzs volt. Ezt az tette lehetővé, hogy a MOLTKE osztálynál elhagyták a hatástalannak bizonyuló stabilizáló rekeszeket és helyettük oldalsó tőkesúlyokat építettek be.
A hajó elsődleges fegyverzetét 10 db 280 mm-es löveg alkotta (párosával öt toronyban elosztva). Ez ugyan kisebb kaliberű volt, mint a britek 305 mm-es lövegei, de a haditengerészet döntéshozói (köztük Alfred von Tirpitz admirális, a Német Császári Haditengerészet vezetője) azzal érvelt, hogy a létszámfölényben lévő britek ellen több lövegre van szükség, nem pedig nagyobb kaliberű ágyúkra.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a német 280 mm-es lövegek kisebb kaliberük ellenére jobb lövésszaki jellemzőkkel rendelkeztek, ezért ekkor még nem tartották fontosnak a főtüzérség kaliberének növelését. A 10 ágyú így is előrelépést jelentett a korábbi Von der Tann 8 db ágyújához képest, ráadásul a MOLTKE osztálynál megoldották a tűzerő elosztásának kérdését is.
Ennek oka, hogy amíg a britek (a Dreadnought-tól kezdve) a hajó középvonalában helyezték el az elsődleges tornyokat, addig a németek ragaszkodtak a dreadnought-előtti, rombusz/hexagonális elrendezéshez (egy torony került előre, egy hátra, kettő pedig a hajótest közepén bal-, illetve jobb oldalára). Ennek az elrendezésnek megvolt az a hátrányos tulajdonsága, hogy egy oldalsó sortűz esetén csak három torony vehette tűz alá a célpontot, míg a MOLTKE osztály hajóin az eltolt oldalsó tornyok miatt mind az öt (a korábbiak mellé ezekre a hajókra hátul egy további, emelt helyzetű tornyot telepítettek).
A hajók másodlagos fegyverzetét 12 db 150 mm-es löveg alkotta, amelyet 12 db 88 mm-es löveg és 4 db 500 mm-es torpedóvető-cső egészített ki (a hajók 11 torpedót szállítottak).
Csatacirkálóként a MOLTKE osztály is jelentős tűzerővel rendelkezett és relatív nagy volt a végsebessége, amit a páncélzat feláldozásával értek el. A Moltke és a Goeben páncélzata átlagosnak volt mondható: oldalt, a vízvonalon elérte ugyan a 280 mm-t, de a lövegtornyokat csak 230 mm-nyi, a fedélzetet pedig 25,4-76,2 mm-nyi páncélzat védte (ez kismértékű előrelépést jelentett a Von der Tann-hoz képest). A páncélzat mellett a hajót 15 vízzáró rekesz és kettős fenék védte az elsüllyedéstől.
A VON DER TANN osztály volt az első német gőzturbinás hadihajó és ennek mintájára a MOLTKE osztályt is (4 db Parsons típusú) turbinával látták el, viszont ezeket továbbra is (24 db) széntüzelésű kazán szolgálta ki. Ez 51289 lóerős teljesítmény jelentett, ami elméletileg 25,5 csomós (47,2 km/h-s) végsebességet tett lehetővé, de a teszteken ennél nagyobb sebességet értek el (a többi német hajóval ellentétben a MOLTKE osztály nem három, hanem néhy hajócsavarral rendelkezett).
Szolgálatban:
Az osztály első tagját, a Moltke-t 1908. december 7-én kezdték építeni, míg a Goeben-t 1909. augusztus 28-án - a hajók 1911-ben, illetve 1912-ben léptek szolgálatba (mindkét egységet a Blohm und Voss hajógyár hamburgi telephelyén építették).
A Moltke a Von der Tann-nal együtt jelen volt az első világháború minden nagyobb tengeri ütközetében és ezek a bevetések jól példázták sérülésállóságát. Többek között túlélt két torpedó-találatot, azt, amikor elvesztette az egyik hajócsavarját, majd a nem sokkal ezután, a kondenzátor meghibásodása miatti robbanást, a vízbeömlést a gépházba és még azt is, amikor mindezek után, súlyosan sérült állapotban, vontatás közben az E-42-es tengeralattjáró megtorpedózta (a Moltke Scapa Flow-ban süllyedt el, amikor az első világháború végén a német flotta önelsüllyesztést hajtott végre). A balodali kép a Moltke-t mutatja, a cikk többi képén a Goeben látható.
Az Goeben életútja hasonlóan izgalmas, ráadásul lényegesen hosszabb volt. A rendszerbe állítása után négy hónappal később kitört az első balkáni háború, ezért a német vezetés a Breslau könnyűcirkálóból és a Goeben-ből egy külön hajórajt alapított. A hajóknak a német haditengerészet erejét kellett demonstrálniuk - ilyen minőségben több olasz kikötőt meglátogattak, majd amikor 1913-ban kitört második balkáni háború, további mintegy 80 kikötőben fordultak meg.
A Goeben az egyre feszültebb nemzetközi helyzetre való tekintettel nagyjavításra Pólába hajózott: az első világháború kitörésekor Algériába tartott. A parancs szerint háború esetén a hajóval lehetőség szerint vissza kellett térni német felségvizekre, vagy amennyiben ez nem lehetséges, hátráltatnia kellett a francia hadsereget abban, hogy egységeit Észak-Afrikából Európába csoportosítsa át.
Ennek megfelelően a Goeben rövid ideig több part menti várost lőtt, majd utasítást kapott, hogy hajózzon a szövetséges Isztambulba. A hajó egy ekkora úthoz nem rendelkezett elegendő szénnel, ezért visszatért Messina-ba. Az úton összetalálkozott a brit Indefatigable és Indomitable csatacirkálókkal, de harcra nem került sor (mivel ekkor Németország és az Egyesült Királyság még nem üzent hadat egymásnak).
A feltöltést követően a Goeben (a franciákat és briteket átverve) sikeresen elérte Törökországot - mivel azonban a törökök ekkor még semlegesek voltak, a hajó itt csak egy napig tartózkodhatott. A törökök ezért azt ajánlották, hogy megveszik a Goeben-t (és a kíséretét adó Breslau-t), amit a németek elfogadtak.
Az SMS Breslau új neve TCG Midilli lett, míg az SMS Goeben-t TCG Yavuz Sultan Selim-re keresztelték át. A név- és tulajdonos-váltás ellenére a hajó egy ideig továbbra is német legénységgel szolgált, a hajó német parancsnokát, Wilhelm Souchon ellentengernagyot pedig kinevezték a török flotta főparancsnokának.
A Goeben csak egyike volt a németek csatacirkálóinak, de a törökök számára hatalmas értékkel bírt, mivel a hajó ekkor a világ egyik legerősebbjének számított, amihez az évszázados ellenfél oroszok még csak hasonlóval sem rendelkeztek.
1913. október 29-én Souchon az orosz kézben lévő Szevasztopolt lőtte. Ekkor a két ország még nem állt hadban - a támadás célja éppen az Orosz Birodalom hadba lépésének kikényszerítése volt. Ez sikerült is, emellett a Yavuz Sultam Selim (továbbiakban Yavuz) 6 további török hajóval sikeresen elsüllyesztett egy orosz ágyúnaszádot és számos teherhajót, majd visszatért az Oszmán Birodalomba.
Még az év novemberében a Midilli és a Yavuz összetalálkozott az orosz főerőkkel, de a sűrű köd miatt a Yavuz és az oroszok zászlóshajója, a (dreadnought előtti) Jevsztafij csak akkor vették észre egymást, amikor már csupán 7 km-re voltak (a negyedórás harcban egyik hajó sem szenvedett komolyabb károkat).
1914 végén a Yavuz német csapatszállítókat kísért, illetve szárazföldi célpontokat ágyúzott, de december 26-án, visszatérés közben aknára futott, ami egy óriási, kb. 50 négyzetméteres lyukat ütött a hajó jobb oldalán, ráadásul alig két perccel később a hajó alatt egy másik akna is felrobbant, ami a bal oldalon egy 64 négyzetméreres krátert ütött, ezáltal mintegy 600000 liternyi víz ömlött be a hajóba.
A Yavuz nem süllyedt el, ám ez óriási problémát jelentett: a törököknek égető szüksége volt az erős hajóra, viszont az egész Oszmán Birodalomban egyelten egy olyan szárazdokk sem állt rendelkezésre, ami elég nagy lett volna a javításhoz. Szükségmegoldásként a hajót körbekerítették, majd kiszivattyúzták a vizet. Mivel azonban a szükséges fémmegmunkálási tudással sem rendelkeztek, egyszerűen bebetonozták a lyukakat (a hajó ezután 4 évig így üzemelt). A 280 mm-es főtüzérségét 150 mm-es lövegekre kellett cserélni, mert a németek nem tudták eljuttatni a törökökhöz az új lövegeket.
Sérülése ellenére a Yavuz 1915 elején elindult, hogy segítse az orosz flottal elől menekülő török hajókat. A Midilli és Hamidiye cirkálókat sikerült is biztonságos vizekre kísérnie, de amikor a Mecidiye-t (és Hamidiye-t) kísérte, előbbi egy akna következtében elsüllyedt (az oroszok megpróbálták megtorpedózni a török zászlóshajót is, de nem jártak sikerrel). Később a Yazuv többször megközelítette Gallipolit, hogy segítse a partraszálló antant erők elleni védelmet, de a britek minden alkalommal észrevették és lőni kezdték, ezért a Yavuz elvonult.
Az aknára futott Midilli helyett a Yavuz-t ismét kísérőhajónként használták, de ezek a bevetések egyre veszélyesebbé váltak (1916-ban például össztalálkozott a 25000 tonnás Imperatrica Jekatyerina Velikaja csatahajóval, amit az erősen algásodó hajótest és a sérült hajócsavar miatt éppen hogy csak le tudott rázni).
Megmenekülése után a hajót katonák és utánpótlás szállítására is használták, de lőtt szárazföldi célpontokat is, viszont a súlyos szénhiány több hónapnyi tehetetlenségre kárhoztatta. A háború végén a Yavuz és a Midilli azt a feladatot kapta, hogy csalják el az antant flottáját a Palesztniában állomásozó török csapatoktól. A Yavuz-nak ugyan sikerült elsüllyesztenie a brit Raglan és M28 monitorokat, később viszont mindkét hajó aknára futott. A Midilli elsüllyedt, a Yavuz viszont annak ellenére úszóképes maradt, hogy három akna is megrongálta. A súlyosan sérült hajót a britek követték, ezért a Dardanellák előtt a törökök partra futtatták a hajót.
Az Egyesült Királyság nagy erőkkel próbálta elpusztítani a veszélyes török hajót. Először repülőgépről bombázták, de ezek nem sok kárt tettek benne. Ezután az M17-es jelű, 233,7 mm-es löveggel felszerelt monitor lőtte, de ennek a part menti ütegek tüze miatt el kellett menekülnie. Végül az E17-es tengeralattjárót küldték a mozgásképtelen hajó ellen, de mire a helyszínre ért, a Yavuz-t a törökök már elvontatták.
Kijavítása közben a hajóval több diplomáciai küldetést teljesítettek, de az első világháború harcaiban már nem vett részt. A háborút a törökök számára lezáró 1920-as sevres-i békeszerződés értelmében a Yavuz a briteké lett, ám a hajót soha nem adták át.
Ennek oka, hogy a békeszerződés részeként Törökország területének 3/4-ét elvesztette volna, ami a török függetlenségi háború kitöréséhez vezetett. A harcokból a Kemál Atatürk vezette nacionalista erők kerültek ki győztesen és az új, 1923-as lausanne-i békeszerződésben Törökország nemcsak területei, de haditengerészete nagy részét is megtarthatta (köztük a Yavuz-t is).
1926-ra azonban a Yavuz rendkívül rossz állapotba került, mivel teljes javítására és felújítására nem volt pénz. A francia segítség ellenére éveken át tartó fejlesztés csak akkor gyorsult fel, amikor 1928-ban a görögök a török partok előtt nagyszabású hadgyakorlatot tartottak, demonstrálandó haditengerészetük erőfölényét.
A francia tűzvezető rendszerrel és új kazánokkal felszerelt Yavuz 1930-ban (ismét a flotta zászlóshajójaként) került vissza az aktív szolgálatba, ráadásul támogatására négy új rombolót is rendszeresítettek. A Yavuz Sultan-ra átnevezett hajó jelentette fenyegetésre válaszul a szovjetek és a görögök is megerősítették haditengerészetüket és az 1930-as évek végén a törökök úgy tervezték, hogy az ekkorra már elavult hajót (a többi régi hadihajóval együtt), hamarosan kivonják a szolgálatból.
A legnagyobb Yavuz Sultan-t (amelynek nevét 1936-ban Yavuz-ra rövidítették) egészen 1945-ig rendszerben kívánták tartani, de a második világháború kitörése miatt a törökök nem tudtak új hajókat vásárolni, ezért a hajó a második világháborút is túlélte (ekkorra fegyverzetének túlnyomó részét már légvédelmi lövegek és légvédelmi gépágyúk alkották).
A szolgálatból végül csak 1950. december 20-án vonták ki és további négy évvel később törölték a flottakönyvből. 1963-ban a hajót megpróbálták értékesíteni a Német Szövetségi Köztársaságnak, mint múzeumhajót, de a németek nem érdeklődtek az adásvétel iránt, ezért a Yavuzt végül 1971-ben vásárolta meg bontásra az M.K.E. Seyman vállalat (a munkálatokat két évvel később kezdték meg és 1976-ban fejezték be). Lebontásáig (az amerikai USS Texas mellett) a Yavuz volt a legöregebb (egyben utolsó) első világháború előtt épített, dreadnought-típusú hadihajó.
Műszaki adatok:
Név: Goeben (MOLTKE osztály)
Típus: csatacirkáló
Gyártó: Blohm und Voss (Hamburg)
Rendszerbe állítás éve: 1912
Fizikai jellemzők:
Vízkiszorítás: 22979 t (teljes terhelés mellett 25400 t)
Hossz: 186,6 m
Szélesség: 30,0 m
Merülés: 9,2 m
Hajtómű: 4 db, 51289 Le-s összteljesítményű gőzturbina (Parsons), 24 kazán (széntüzelésű)
Legénység: 1010 fő
Fegyverzet:
Elsődleges fegyverzet: 10 db 280 mm-es löveg (párosával az öt főtoronyban)
Kiegészítő fegyverzet: 12 db 150 mm-es löveg, 12 db 88 mm-es löveg, 4 db 500 mm-es torpedóvető-cső
Páncélzat:
Toronypáncél: 230 mm
Övvért: 76-280 mm
Fedélzet páncélzata: 25-76 mm
Teljesítmények:
Végsebesség: 28,4 csomó (52,6 km/h)
Hatótávolság: 4120 tm (7630 km, 14 csomós - 26 km/h-s - sebesség mellett)