MOHONGO osztály
„Lapátkerekes erőd”
Tervezés:
A Brit Birodalom a XVI. században vette birtokba az amerikai kontinenst, amely az 1700-as évek közepére virágzó, de széttagolt gyarmatbirodalommá vált. 1773 végén 13 amerikai gyarmat, megelégelve az őket sújtó sorozatos különadókat, Philadelphiában kikiáltotta önállóságát, amit azonban a britek nem fogadtak el, háborút robbantva ki a renegát tartományok és a britek között. A több európai nagyhatalom (köztük Franciaország, Hollandia és Spanyolország) támogatását élvező amerikaiak végül 8 és fél év háborúzást követően, 1783-ban, a párizsi béke aláírását követően hivatalosan is független országgá váltak.
Az Amerikai Egyesült Államok nevű ifjú nemzet ezt követően gyors fejlődésnek indult, agresszíven szerezve új területeket (pl.: északon Franciaországtól megvásárolták Luisiana-t, nyugaton az indiánokat kiirtva jutottak új földekhez, míg délen Mexikótól hódítottak el több államnyi területet).
Meglepő, hogy a több évtizednyi háborúskodás ellenére az Amerikai Egyesült Államok ekkor még nem rendelkezett érdemi haditengerészettel. 1775-ben, a függetlenségi háború kezdetén az amerikaiak ugyan felállították a Kontinentális Haditengerészetet, de ennek érdemi szerepet nem szántak, mivel a Brit Birodalom haditengerészete ekkor a világ messze legerősebb flottájával rendelkezett, ezért a nyílt küzdelemnek nem lett volna értelme.
A kisméretű amerikai haditengerészet ezért elsősorban a partvidékre és a brit utánpótlás zaklatására koncentrált - ezen a téren értek el sikereket, de összesen 24 hajót, a flottilla nagy részét elvesztették a harcokban.
A függetlenségi háborút követően a feleslegesnek ítélt flottát feloszlatták és csak 1794-ben alapították újra, mivel védelem hiányában a közép-amerikai kalózok következmények nélkül fosztogathatták az amerikai hajókat. A továbbra is igen kisméretű amerikai flotta ezt követően számos gyors lefolyású, helyi konfliktusban vett részt, ahol harcolt a franciák, a britek és mexikóiak ellen.
Az amerikai hadiflotta első jelentősebb fejlődésére az Amerikai Egyesült Államok északi és déli tartományai közötti mind nagyobb ellentét miatt kirobbant amerikai polgárháborúban került sor. Mint minden háborúban, a szembenálló felek itt is igyekeztek a számbeli fölény mellett a legújabb technológiákkal felszerelt típusaikkal győzelmet aratni: ekkor terjedtek el például az európai eredetű monitorok (kisméretű, minimális merülésű, erősen páncélozott hadihajók, ld.: MONITOR osztály).
A polgárháborúban az északi (uniós) államok haditengerészete lényegesen erősebb volt a déli (konföderációs) csapatoknál, ráadásul a harcokat szinte kizárólag folyókon és partközelben vívták. További problémát jelentett, hogy a háborút követően a haditengerészet támogatása ismét megszűnt, ezért a meglévő egységek elavultak és állapotuk leromlott, új ütőképes hajókat pedig nem tudtak beszerezni.
Ez a helyzet csak az 1880-as évek közepén változott meg, amikor az immár egységes és ismét rendkívül gyors ütemben fejlődő Amerikai Egyesült Államok döntéshozói elhatározták, hogy hazai (amerikai) ipari bázison felépítenek egy akkora és olyan mértékű hadiflottát, amely vetekedhet az európai nagyhatalmakéval.
Mindez azonban nem jelentette azt, hogy az amerikai polgárháború után egyáltalán ne készültek volna új hajók - ezek egyike volt a kisméretű MOHONGO osztály (az alábbiakban ennek a típusnak a bemutatása olvasható).
Konstrukció:
1865-1885 között elkészült ugyan néhány amerikai hadihajó (pl.: a Treton fregatt vagy az „új haditengerészet” egyik első tagjának számító Dolphin ágyúnaszád), a korábbi MOHONGO osztály azonban nem ezekhez, hanem a polgárháborús úszó ütegekhez hasonlított. A MOHONGO osztály hivatalosan lapátkerekes ágyúnaszádnak számított: egy olyan kisméretű és lassú, de erős fegyverzetű hadihajónak, amely gyakorlatilag egyfajta úszó erődként egyaránt szolgált az ellenséges hadihajók elleni harcra és folyószakaszok blokád alá vételére, de szükség esetén a szárazföldi egységeket is támogathatta.
Ezen szerepüket a hajók dimenziói is jól mutatták: a MOGONGO osztály névadó tagja 77,7 méter hosszú volt, viszont szélessége (meghajtása miatt) elérte a 10,7 métert, ugyanakkor merülése csupán 2,9 méter volt. Az osztály hajói egyszerű, téglalap alakúak voltak, a hajó orra és fara nem különbözött egymástól lényegesen.
Az 1051 tonna vízkiszorítású egység elsődleges fegyverzete 4 db 9 hüvelykes (228,6 mm-es), simacsövű tarack volt, amelyet Robert Parker Parrott amerikai feltaláló tervezett (Parrott több löveggel is előrukkolt az amerikai polgárháború alatt, ágyúit mindkét fél használta). Mint korának más lövegei, a 9 hövelykes Parrot ágyút is elölről töltötték, még gömb alakú lövedéket tüzelt és kiszolgálásához jelentős számú (17 főnyi) tüzérre volt szükség.
A többi dreagnought-előtti hadihajóhoz hasonlóan a MOHONGO osztályú hadihajók is vegyes képet mutattak, csökkenő űrméretű ágyúkkal. A 9 hüvelykes lövegek mellett a hajókat 2 db 100 fontos (163 mm-es) Parrot löveggel is felszerelték, emellett 2 db 24 fontos és további 2 db 20 fontos (102 mm-es, Dahlgren típusú) tarackot használtak (mindegyik löveg elöltöltő volt relatív nagy létszámú kiszolgáló-személyzettel és néhány kilométeres hatótávolsággal). A hajókat ezek mellett kisméretű, gyorstüzelő lövegekkel is felszerelték.
Korai gőzhajtású típusként a MOHONGO osztály tagjai nem kaptak érdemi páncélzatot, de mivel vastestű hajókról volt szó, burkolatuk minimális védelmet biztosított számukra. E hadihajók semmilyen más védelemmel nem rendelkeztek, így belső terüket nem osztották fel vízhatlan válaszfalakkal sem (a torpedók elleni védelem részeként), ezért a hajók csak csekély merülésükben bízhatottak (az igazsághoz hozzátartozik, hogy a MOHONGO osztály működése alatt gyakorlatilag az egyetlen nagyobb számban gyártott torpedó a Whitehead torpedó volt).
A MOHONGO osztály tagjait nem a később általánossá vált hajócsavar mozgatta, hanem két lapátkerék. Ezek felépítése megegyezett a vízimalmokéval: egy nagy átmérőjű fa hengerből állt, rajta sugárirányú lapátokkal - a kerék alsó része a vízbe ér (értelemszerűen itt nem a folyóvíz energiája hajtotta a hajógépeket, hanem azok forgatják a lapátkereket, mozgatva a hajót).
A MOHONGO osztály tagjait 2 db vízcsöves kazán hajtotta: ezek számos kis átmérőjű, párhuzamos csövet tartalmaztak, amelyek egy gázgyűjtő kamrába torkolltak. Mivel e rendszer nem nagynyomású, túlhevített gőzzel működött és nem tartalmazott bonyolult mechanizmusokat, találat esetén lényegesen alacsonyabb volt az (általában számos halálos áldozattal járó) kazánrobbanás esélye.
E rendszer érdekessége, hogy egyáltalán nem tartalmazott áttételt (a főtengely magát a lapátkerekeket hajtotta), ami tovább egyszerűsítette a szerkezetet, de csekély - az osztály névadó hajójában is csupán 13 csomós (24 km/h-s) - végsebességet tett lehetővé. Ahogy számok korai gőzhajtású hajót, a MOHONGO osztály tagjaira is segédvitorlázatot szereltek (két árbocos schooner-vitorlázattal), csökkentve a szénfelhasználást és lehetővé téve, hogy a hajó sérülés vagy szénhiány esetén is működőképes maradjon.
A MOHONGO osztály tagjai kis méretük ellenére a későbbi hajókhoz képest aránytalanul nagy (akár 190 fős) legénységgel üzemeltek, amelyet a nagyszámú tüzér indokolt.
Szolgálatban:
A MOHONGO osztály első tagja érdekes módon nem a névadó Mohongo, hanem az Ashuelot volt. E hajót 1963-ban rendelték meg, 1864-ben kezdték el építeni és egy évvel később készült el. Ekkorra azonban véget ért a polgárháború, ezért a hajót csak később, 1866-ban állították szolgálatba. A MOHONGO osztály összesen héttagú volt: az Ashuelot-ot követte a Mohongo, a Monocacy, a Muscoota, a Shamokin, a Suwanee, végül a Winnipec. Az egységeket nem egyetlen hajógyár építette egymás után, hanem több gyártó párhuzamosan: az Ashuelot-ot Donald McKay készítette, a Mohongo-t a Zeno Secor & Co, a Muscoota-t az A. & W. Denmead & Son, a Shamokin Greenpoint-ban készült, a Winnipec a bostoni Harrison Loringnál, míg a két fennmaradó hajó a Reaney, Son & Archbold-nál.
Ez azonban nem jelentette azt, hogy a hét hajó megegyezett volna: az Ashuelot és a Winnipec például csupán 69 méter hosszú volt és sebességük is csak 8 csomót tett ki, míg a Mohongo 81 méteres hossza ellenére 190 helyett 159 fős legénységgel rendelkezett.
Az 1860-as évek végén rendszerbe állt hét hajót eredetileg a déliek ellen kívánták bevetni a part menti vizekben és kikötőkben (ez indokolta minimális merülésüket), de emiatt hullámzástűrő képességük rendkívül gyengének bizonyult. A MOHONGO osztály legtöbb tagja nem élt meg hosszú szolgálati időt (annak ellenére, hogy lekésték a polgárháborút), amiben az is szerepet játszott, hogy az építésük-kori hadiállapot miatt a hajók testéhez rossz minőségű vasat használtak.
A Mohongo csak rövid protokolláris küldetéseken vett részt (többek között V. Kamehameha-t, Hawaii királyát szállította), de már 1869-ben kiselejtezték. Hasonló sorsra jutott a Musacoota is, amely szétbontása előtt rövid ideig polgári hajóként szolgált (Tennessee) néven, akárcsak a később Georgia-ként üzemelő Shamokin. A Winnipec még ennyi ideig sem szolgált: ezt a hajót rendszeresítése után kiképzésre használták, de kevesebb, mint egy évvel szolgálatba állítása után javításra küldték, majd szétbontották. A fennmaradó három hajó közül a Suwanee-t szintén már 1868-ban selejtezni kellett, miután egy tengeri viharban megsérült.
Az Ashuleot (ld. balra) hosszabb karriert futott be: megfordult Európában és Japán partjainál is és kisebb küldetéseken járt Kínában, valamint Sziámban (a mai Thaiföldön) is. Az Ashuelot 1883-ban a sűrű ködben sziklának ütközött és olyan súlyosan megsérült, hogy a 11 halálos áldozattal járó katasztrófát követően ezt az egységest is selejtezni kellett.
A hajók közül egyedül a Monocacy élt meg hosszabb aktív szolgálati időt - részben azért, mert ezt szinte kizárólag folyókon használták. A Monocacy-t 1868-ban Japánba rendelték, ahol a Meidzsi restauráció korában őrjáratokat teljesített.
1870-ben a hajót a Koreában kitört zavargások leverésére küldték, majd visszatért Japánba. A Monocacy utolsó fontosabb küldetésén 1900-ban vett részt, amikor a boxer lázadás leverésében segédkezett: több part menti erődítményt lőtt: kulcsszerepet játszott a Taku erődök ostromába (a kínai tüzérség a Monocacy-t megrongálta). A MOHONGO osztály hajói közül utolsóként a Monocacy-t nyugdíjazták: a lapátkerekes ágyúnaszád 37 évig szolgált, 1903-ban bontották szét (érdemes megjegyezni, hogy ez a hajó nem azonos a PG-20-as Monocacy-val, amely egy 1914-ben szolgálatba állt ágyúnaszád volt: a két hajó között nincs kapcsolat, de a PG-20-as is elődjéhez hasonló felépítéssel rendelkezett és ezt is bevetették a Jangce folyón).
A MOHONGO osztály tipikus 1860-as évekbeli amerikai (folyami) hadihajó volt, amelyek lapátkerekes kialakításuk, áttétel nélküli gőzhajtásúk és elöltöltős ágyúik révén gyorsan elavultak, de fontos állomást jelentettek az Amerikai Egyesült Államok hadihajó-fejlesztésében és hozzájárultak, hogy bő fél évszázad alatt a US Navy gyarkolatilag a semmiből vált a világ legerősebb haditengerészetévé.
Műszaki adatok:
Név: Mohongo (MOHONGO osztály)
Típus: (lapátkerekes) ágyúnaszád
Gyártó: Zeno Secor & Co. (New Jersey)
Rendszerbe állítás éve: 1965
Fizikai jellemzők:
Vízkiszorítás: 1051 t
Hossz: 78,0 m
Szélesség: 11,0 m
Merülés: 2,9 m
Hajtómű: 2 db, 850 Le-s összteljesítményű gőzgép (2 vízcsöves kazán, áttétel nélküli lapátkerekes hajtás)
Legénység: 190 fő
Fegyverzet:
Elsődleges fegyverzet: 4 db 229 mm-es tarack (Parrot)
Kiegészítő fegyverzet: 2 db 169 mm-es löveg (Parrot), 2 db 102 mm-es tarack (Dahlgren), 2 db 24 fontos tarack
Páncélzat:
Toronypáncél: 0 mm
Övvért: 0 mm
Fedélzet páncélzata: 0 mm
Teljesítmények:
Végsebesség: 13 csomó (24 km/h)
Hatótávolság: 700 tm (1300 km, 8 csomós - 15 km/h-s - sebesség mellett) - a segédvitorlázattal korlátlan hatótávolság