BRANDENBURG osztály
„Egy birodalom felemelkedése, egy másik bukása”
Tervezés:
A Napóleon bukását követő Német Szövetség évtizedei alatt a németajkú területek (Ausztria kivételével) fokozatosan központi irányítás alá kerültek, amely eredményeként Európában 1871-ben létrejött a Német Birodalom, a világ egyik legerősebb és legfejlettebb ország. A Német Birodalom megalakulása óta küzdött az új nagyhatalom létrejöttét megakadályozni kívánó országok ellen, amely sikeres, modern szárazföldi haderőt eredményezett.
A birodalom azonban nem rendelkezett kimeríthetetlen forrásokkal, amelyet mindenekelőtt a német hadiflotta szenvedett meg, ugyanis a németek más nagyhatalmakkal szemben az ütőképes haditengerészet fenntartását nem tartották kulcsfontosságúnak (lévén létszámban nem érhették utol a brit és francia flottákat, amire nem is volt igény, mivel a birodalom nem rendelkezett hatalmas tengeren túli gyarmatbirodalommal).
1873-ban a német parlament (Reichstag) elfogadott egy hosszú távú flottafejlesztési programot: ez 14 új nagyméretű vastestű hadihajó építését irányozta elő, azzal a feltétellel, hogy ezek hosszú időn át alkotják majd a flotta gerincét (tudván, hogy az 1890-es évekre a legidősebb nagyméretű hadihajók élettartama már meg fogja haladni a 30 évet).
A 14. hajó, a SACHSEN osztály módosított változata, a SMS Oldenburg vízrebocsátására 1884-ben került sor (az egység két évvel később állt szolgálatba), ezt követően a német haditengerészet költségvetését a terveknek megfelelően jelentősen lecsökkentették. A haditengerészet élére 1883-ban kinevezett Georg Leo von Caprivi a nagyméretű, elavult partvédelmi hadihajók ideáját elutasította, mert ezek nyílt tengeri csatákra csak korlátozottan voltak alkalmasak és a XIX. század végén az újabb fejlesztéseknek köszönhetően a hadrendben álló hadihajók elavultak, miközben az új fejlesztésű torpedókkal a legnagyobb egységeket is el lehetett süllyeszteni.
Caprivi ezért úgy gondolta, hogy a német partok védelmét nagyszámú, kis méretű partvédő hajóval és torpedónaszádokkal kellene megoldani, amelyek képesek lennének a legnagyobb brit és francia csatahajók elsüllyesztésére is, miközben egyetlen nagyméretű német csatahajó építését sem kérvényezte (tudván, hogy annak építési költségét a Reichstag elutasítaná).
Caprivi azonban titokban megkezdte egy új, modern csatahajó tervezését: első lépésként tárgyalt a flotta prominens főtisztjeivel, majd utasítást adott a konkrét tervek kidolgozására. Az Északi-tengert és Balti-tengert összekötő, közel 100 km hosszú Vilmos császár-csatorna építése közben sikerült elérni a Reichstag-nál néhány kisebb méretű partvédelmi hajó építését (kifejezetten a csatorna védelmére), de a tervezett csatahajó elfogadására semmi esély nem volt, ezért azt továbbra sem tárták a nyilvánosság elé.
1887-ben Caprivi vezérkari főnöke elkészített egy tervet, amely forrást igényelt egy csatahajóra az 1889-90-es német költségvetési tervben (valamint egy másodikra az 1892-93-as évre), de Caprivi ezt nem továbbította, tudván, hogy azt a Reichstag elutasítaná. 1888-ban azonban két fontos személy változás történt: Caprivi nyugdíjba vonult, I. Vilmos császár pedig meghalt és utóda, III. Frigyes német császár 99 napnyi uralkodást követően szintén elhunyt, így II. Vilmos került a trónra, aki elődeivel szemben támogatta a haditengerészetet.
1889-ben II. Vilmos átszervezte a haditengerészetet és amikor Caprivi utóda, Alexander von Monts a korábbi tervek alapján kérvényezte két csatahajó építését, a terveket megmásítva parancsot adott négy új, nagyméretű csatahajó építésére, létrehozva a BRANDENBURG osztályt (az osztály nevét a birodalom központjának, Berlinnek is helyet adó szövetségi tartományról kapta).
Konstrukció:
A BRANDENBURG osztály a Német Birodalom első csatahajója volt, amelynél - mivel nem juthattak hozzá modern külföldi csatahajók terveihez - a korábbi SMS Oldenburg-ból indultak ki, de annál lényegesen nagyobb egységet terveztek. A teljes terhelés mellett is csak 5743 tonna vízkiszorítású OLDENBURG osztállyal szemben a BRANDENBURG osztályt eredetileg 8500 tonnás vízkiszorításra tervezték, a II. Vilmos által felállított Reichsmarineamt (Birodalmi Tengerészeti Hivatal) azonban engedélyezte a hajó további növelését, maximum 11400 tonnára - azért ekkorára, mert ennél nagyobb hadihajót a meglévő, nem csatahajókra tervezett kikötők, az építést végző dokkok és a (később kiszélesített) Vilmos császár-csatorna nem tudott befogadni.
A BRANDENBURG osztály végül teljes terhelés esetén 10670 tonnás vízkiszorítás mellett 115,7 méter hosszú és 19,5 méter széles lett, 7,6 méteres merüléssel. A csatahajó tűzereje szintén felülmúlta az eredeti tervekben szereplőt. Az SMS Oldenburg nem kevesebb, mint 8 db 240 mm-es löveggel rendelkezett, de ezeket mint a központi felépítményben, kazamatákban helyezték el, ezért ezek közül egy oldalra maximum négy, előre viszont mindössze kettő csövet fordíthattak.
A BRANDENBURG osztály terveiben ezzel szemben csak 6 db 240 mm-es löveg szerepelt, azonban ezeket párosával közös barbettákba (gyakorlatilag tornyokba) telepítették, így ugyan előrefelé továbbra is csak az első barbetta két lövege tüzelhetett, viszont oldalsó sortűz esetén mind a hat löveget használhatták. A tervezés során felmerült, hogy az új francia és orosz csatahajók ellen a lövegek kaliberét 240 mm-ről 260 mm-re növeljék, von Monts azonban elérte, hogy ezek helyett 6 db 280 mm-es lövegeket használjanak, amelyek ezt követően évtizedeken át a német csatahajók főtüzérségének szinonímiává váltak (értelemszerűen a későbbi lövegek már csak kaliberükben egyeztek meg a BRANDENBURG osztály lövegeivel). A csatahajót eredetileg 35 kaliberhosszú lövegekkel tervezték felszerelni, de a tervezés alatt elérhetővé váltak a jobb ballisztikai jellemzőkkel rendelkező, hosszabb 28 cm MRK L/40 lövegek, ezért a BRANDENBURG osztály első és hátsó barbettáiba már ezt építették, a középső barbettában azonban megtartották a rövidebb lövegeket, mert itt a lövegcső hosszát korlátozta a felépítmény két szigete.
A főtüzérség mellett a csatahajó 6 db 105 mm-es gyorstüzelő löveggel rendelkezett, amelyek az első és a második barbetta közötti felépítményben kaptak helyet: a kazamata elrendezés miatt a lövegek kizárólag oldalra tüzelhettek. A torpedónaszádok ellen a BRANDENBURG osztály 8 db 88 mm-es löveget kapott, ezek közül 4-4 a hajó orrán, illetve tatján kapott helyet, ugyancsak kazamatákban. A lövegek mellett a csatahajó 6 db torpedóvető csővel is fel volt szerelve, amelyeket a tervezési fázisban szintén megerősítettek: az eredetileg tervezett 350 mm-es torpedók helyett új, lényegesen nagyobb robbanófejjel rendelkező, 450 mm átmérőjű C/91-es torpedókat használtak.
A korabeli csatahajók többségénél a lövegek vegyesen tornyokban, illetve kazamatákban kaptak helyet, nagyrészt a hajók oldalain, a BRANDENBURG osztályt azonban korlátozta a meglévő német infrastruktúra, ezért kompromisszumos megoldásként a nehéz ágyúkat a hajó hossztengelyén helyezték el, növelve a relatív keskeny hajó stabilitását.
A hajóosztály védelmét ún. kompaund páncélzattal oldották meg. Ez egy kétrétegű szendvics-páncélzatot takart: a külső, magas szén-tartalmú, ezért rendkívül erős, de törékeny acél-réteget hegesztettek egy vastag, alacsony széntartalmú, ezért hajlékony, a becsapódás és a széttörő külső réteg erejét elnyelő kovácsoltvas páncélra (a fémeket tíkfa vázra erősítették, amely szintén energia-elnyelő funkciót töltött be).
Az addig használt fa és vas rétegekből álló szendvics-páncélzatnál nagyobb védelmet nyújtó páncélt francia mintára úgy alakították ki, hogy az csak részben védte a hajó oldalát (az 1,6 méterrel ért a vízvonal alá és 0,8 méterrel fölé), viszont a csatahajó teljes hosszán végigfutott (szemben a más haditengerészetek által használt vastag és magas, de csak a középső szekciót védő övvérttel).
A BRANDENBURG osztály övvértjének vastagsága a vízvonalon 400 mm volt, amely felfelé fokozatosan 300 mm-re csökkent, a vízvonal alatt viszont csak 150-200 mm-es volt. A barbetták és a parancsnoki híd vízszintes szekcióinak páncélvastagsága 300 mm-t tett ki, míg a fedélzetet 60 mm vastag páncélzattal burkolták.
A német csatahajót 12 db kazánon keresztül 2 db háromszoros expanziójú gőzgép mozgatta, amelyek egy-egy hajócsavart hajtottak. A BRANDENBURG osztály hajógépeink összteljesítménye 10000 lóerőt tettek ki, amely 16,5 csomós (30,6 km/h-s) végsebességet biztosított, emellett a hajókat már felszerelték három elektromos generátorral is (a pontos teljesítmény hajónkét változott: a gőzgépek esetében 9686-10088 lóerő között, a generátorok esetében 67 volt feszültség mellett 72,6-96,5 kW között). A hajók legénységét 568 fő alkotta (38 tiszt és 530 tengerész).
Szolgálatban:
A Reichstag igyekezett késleltetni a BRANDENBURG osztály építését, az azonban nagy erőkkel folyt (ebben fontos szerepet játszott a császárt akaratát képviselő Otto Eduard Leopold von Bismarck kancellárnak). Az osztály négy hajóját a három nagy német hajógyár építette: a Stettinben található Aktien-Gesellschaft Vulcan Stettin, a kieli Friedrich Krupp Germaniawerft és a wilhelmshaveni Kaiserliche Werft Wilhelmshaven - ennek köszönhetően három hajó (Brandenburg, Wörth és Kurfürst Friedrich Wilhelm) 1893-ban szolgálatba állt, amelyet 1894-ben követett a negyedik, szintén az AG Vulcan által gyártott Weissenburg. A hajók építése alatt a Krupp vállalat tökéletesítette új egyrétegű nikkel-acél páncélzatát, ezért az utolsó két hajó, a Kurfürst Friedrich Wilhelm és a Weissenburg már ezt használta.
A BRANDENBURG osztály a Német Birodalom haditengerészetének új korszakát jelentette: bár e csatahajók kisebbek voltak a kortárs brit ROYAL SOVEREIGN osztály tagjainál, képességeik hasonlóak voltak az új francia és orosz csatahajókéhoz. Az osztály a német hadihajó-fejlesztésben is új utat mutatott: ezt követően egymás után épültek a még nagyobb és erősebb csatahajók (ld.: KAISER FRIEDRICH III osztály, WITTELSBACH osztály, BRAUNSCHWEIG osztály), az első négy egység azonban csak korlátozottan volt hadra fogható.
Ezt három tényező együttese okozta: egyrészt első német csatahajóként a BRANDENBURG osztály tervezése során több hibát vétettek, amelyből a következő osztályoknál tanultak, másrészt a hajót korlátozta a meglévő német infrastruktúra, harmadrészt (részben éppen az új német csatahajók miatt) a nagyhatalmak agresszív fegyverkezése versenye következtében a meglévő hajók gyorsan elavultak.
A BRANDENBURG osztály ennek következtében viszonylag eseménytelen életutat futott be: a négy hajó különböző hadgyakorlatokon vett részt és protokolláris küldetéseket teljesített, bár ezek alatt több balesetet szenvedtek: a névadó Brandenburg például két alkalommal is (1986-ban, majd 1899-ben) összeütközött az őt kísérő 1500 tonnás SMS Jagd-dal.
Az 1900-as kínai Boxerlázadás alatt az országot maguk között felosztó 8 nyugati nagyhatalom összefogott a felkelés leverésére, amelynek részeként a Német Birodalom egy expedíciós erőt indított el, amelyben a kisebb hajók mellett mind a négy BRANDENBURG osztályú csatahajó helyet kapott. A német flotta viszonylag későn, 1900 augusztusára ért Kínába, amikorra a többi nagyhatalom csapatai már megsemmisítették a kínai főerőket, így a német csatahajók csak kisebb helyi felkelések leverésében vettek részt, ahol a lázadás jellegéből fakadóan nem találkoztak ellenséges hadihajókkal, mielőtt 1901-ben hazatértek volna.
Ezt követően a hajók modernizáláson estek át, de az 1906-os brit HMS Dreadnought olyan jelentős előrelépést jelentett a csatahajó-fejlesztés terén, hogy az összes korábbi, utóbb pre-dreadnought-nak (dreadnought előttinek) nevezett hajót azonnal elavulttá tette. A Német Birodalom az utolsók között kezdett dreadnought típusú csatahajók építésébe, de 1910-re a BRANDENBURG osztály már menthetetlenül idejétmúlt volt, ezért két egységet, a később épített Kurfürst Friedrich Wilhelm-et és a Weissenburg-ot eladták az Oszmán Birodalomnak, míg a fennmaradó két csatahajót 1911-ben tartalékba helyezték.
Az első világháború alatt a megmaradt két német BRANDENBURG osztályú hadihajót újra aktiválták és az Északi tengerre vezényelték, ahol partvédelmi feladatot láttak el. Mivel a képzett tengerészekre az újabb csatahajókon volt szükség, a Brandenburg-ot 1915-ben barakk- és víztisztító hajóvá alakították. A Wörth 1916-ig aktív szolgálatban maradt, amikor szintén lakóhajóvá alakították, hajóágyúit a 6 db Kurfürst vasúti ágyúkhoz használták fel. Felmerült, hogy a Brandenburg-ot is eladják az Oszmán Birodalomnak, de ez ugyanúgy nem történt meg, mint a Wörth teherhajóvá alakítása. Mindkét hajó túlélte az első világháborút, mielőtt 1919-ben elbontották őket.
Az osztály másik két hajója, immár Barbaros Hayreddin és Turgut Reis néven az Oszmán Birodalom haditengerészetének legerősebb egységeivé váltak, de mivel a haldokló közel-keleti birodalomnak sem megfelelően képzett legénysége, sem pénzügyi kerete nem volt a hajók fenntartására, azok állapota fokozatosan leromlott (végsebességük az eredeti felére, 8 csomóra csökkent). Az 1911-es Olasz-török háború alatt a rendkívül elavult, rossz állapotú csatahajókat az oszmánok visszavonták a Dardanellák tengerszoroshoz, mert tisztában voltak vele, hogy az olaszok újabb, nagyobb dreadnoughtjai ellen nem lenne esélyük.
A csatahajók karbantartását a háború alatt teljesen elhanyagolták, így a vesztes háború végére azok még rosszabb állapotba kerültek, ráadásul ezt követően a Balkán Liga indított támadást az Oszmán Birodalom ellen. Ebben a konfliktusban (Első Balkán-háború) már bevetették a hajókat (mivel a balkáni országok nem rendelkeztek nagyméretű modern hadihajókkal), ennek ellenére az 1912 decemberi Elli-i csatában a Dardanelláknál a görögök lényegesen kisebb flottája, élén az (ex-olasz PISA osztályú) Georgios Averof páncélos cirkálóval vereséget az oszmánokra.
A görögök három kisméretű partvédő hadihajója és egyetlen cirkálója a bevetett négy török csatahajó közül egyet sem tudott elsüllyeszteni, így a Barbaros Hayreddin és a Turgut Reis tovább szolgált. 1913 januárjában az oszmánok ismét megtámadták a görögöket (Lemnos-i csata), ahol ismét bevetették a BRANDENBURG osztály két tagját, amelyek újfent kisebb sérüléseket követően elmenekültek.
Az első világháború alatt a már csak igen korlátozottan hadra fogható ex-német csatahajók fegyverzetét részben leszerelték, hogy velük erősítsék meg a Dardanellák erődjeit, mielőtt 1915-ben a brit E11-es megtorpedózta a Barbaros Hayreddin-t, amelyet a Gallipoli félszigeten partra szállt antant-erők támadására küldtek.
Testvérhajójának elsüllyedését követően az oszmánok a Turgut Reis-t tartalékba helyezték. 1918-ban a katonai célokra már végleg használhatatlan csatahajót ideiglenesen újraaktiválták, hogy elvontassa a megfeneklett (ex-német MOLTKE osztályú) Yavuz Sultan Selim csatacirkálót. Ezt követően ismét tartalékba helyezték és 1924-től átalakítva iskolahajónak használták, mielőtt 1933-ban végleg nyugdíjazták, de csak lényegesen később, 1950-ben kezdték el a lebontását (addig lakóhajóként használták), amely egészen 1957-ig tartott.
Műszaki adatok:
Név: Brandeburg (BRANDENBURG osztály)
Típus: (pre-dreadnought) csatahajó
Gyártó: Aktien-Gesellschaft Vulcan Stettin (Stettin, Német Birodalom)
Rendszerbe állítás éve: 1893
Fizikai jellemzők:
Vízkiszorítás: 10113 t (teljes terhelés mellett 10670 t)
Hossz: 115,7 m
Szélesség: 19,5 m
Merülés: 7,6 m
Hajtómű: 2 db 10000 LE-s összteljesítményű gőzgép (háromszoros expanziójú), 12 kazán (Scotch)
Legénység: 568 fő
Fegyverzet:
Elsődleges fegyverzet: 6 db 280 mm-es löveg (4 db MRK L/40, 2 db MRK L/35, párosával a tornyokban)
Kiegészítő fegyverzet: 6 db 105 mm-es löveg (SK L/35, gyorstüzelő, a felépítmény oldalain), 8 db 88 mm-es löveg (SK L/30, gyorstüzelő, 4-4 a felépítményen az orron és a taton), 6 db 450 mm-es torpedóvető-cső (C/91, 2 db előrenéző, 4 db oldalra néző)
Páncélzat:
Toronypáncél: max. 300 mm
Övvért: 150-400 mm
Fedélzet páncélzata: 60 mm
Teljesítmények:
Végsebesség: 16,5 csomó (30,6 km/h)
Hatótávolság: 4500 tm (8300 km 10 csomós - 19 km/h - sebesség mellett)