ALMIRANTE LATORRE osztály
„Alternatív vizeken”
Tervezés:
Dél-Amerikát XVI. századi felfedezését követően a spanyolok és portugálok gyarmatosították, megsemmisítve a korábbi civilizációkat és évszázadokra szolgasorba döntve a lakosságot. A leigázott népek kezdetben aktívan harcoltak a gyarmatosítók ellen: a mai Chile (akkoriban a Perui Alkirályság) indián törzsei például évtizedeken át háborúztak a spanyolokkal, majd több rabszolgafelkelést is kirobbantottak, amit csak a rabszolgaságtartás intézményének 1683-as eltörlése szüntetett meg.
A XIX. század elejére a dél-amerikai államok többsége már kiépített kormányzattal és gazdasággal rendelkezett, de továbbra is a spanyoloktól függtek. Amikor azonban a Napóleon vezette francia seregek megtámadták az anyaországot, a gyarmatokon függetlenségi mozgalmak kezdődtek. 1818-ban Chilét a már egy évtizede szerveződő nacionalista mozgalom független köztársaságnak nyilvánította, miután leverték a királypárti erőket.
Az 1800-as években (ahogy korábban gyarmatokká váltak), a dél-amerikai országok rövid időn belül egymás után függetlenné váltak, de mivel a társadalomban és a gazdaságban nem mentek végben érdemi változások, a fiatal nemzeteket határ- és polgárháborúk sora rázta meg (Chile Bolíviával és Peruval háborúzott, majd a század végén süllyedt polgárháborúba).
Chile az 1900-as évek elejére demokráciává vált (csak az első világháborút követően ragadta magához a hadsereg a hatalmat), azonban a legtöbb dél-amerikai országhoz hasonlóan a századforduló évtizedeiben igyekezett erős haditengerészetet kiépíteni. Ezen fegyverkezés egyik csúcspontját Argentína és Chile közötti haditengerészeti fegyverkezési verseny jelentette, mivel mindkét ország vezetése attól tartott, hogy ennek hiányában a másik fél ellenőrzése alá vonhatja a kontinens déli sarkát.
Az 1860-as években Chile gyakorlatilag nem rendelkezett tengeri erővel és az argentin flotta is csupán néhány hadihajóból állt, de az argentinok féltek északi szomszédjuk, Brazília haderejétől, ezért növelték hajóik számát. Erre válaszul 1887-ben Chile megvásárolta a Capitán Prat nevű, 6900 tonnás csatahajót (Franciaországtól), elindítva az egymást követő argentin és chilei csatahajó-megrendeléseket.
Egy évvel később Argentína két kisebb hajót vásárolt, az Independencia-t és a Libertad-ot, majd mindkét oldal több cirkálót szerzett be, mielőtt (válaszul Argentína rendelésére) Chile 1901-ben megrendelt két olasz csatahajót (Constitución, Libertad), amire válaszul Argentína két nagyobb olasz hajót kívánt vásárolni.
A növekvő számú nagy hadihajó miatt a Brit Birodalom, amelynek számos kereskedőhajója utazott a térségben, attól félt, hogy egy esetleges háború ellehetetlenítené a polgári hajóforgalmat, veszteségeket okozva a birodalomnak, ezért megállapodásra kényszerítette a feleket, amelynek részeként megtiltotta a két ország haditengerészetének további növelését.
Ezzel ugyan átmenetileg sikerült megállítani a fegyverkezési versenyt, de miután Brazília (amelynek lakossága kétszerese volt Argentína és Chile együttes lakosságának) hasonló méretű flottát hozott létre (többek között rendszerbe állítva a hatalmas MINAS GERAES osztályú dreadnoughtokat), Chile kilépett a megállapodásból és 1910-ben a chilei kongresszus elfogadta 2 dreadnought, 6 romboló és 2 tengeralattjáró építésének költségét.
A hatalmas csatahajókat eredetileg a Brit Birodalomtól kívánták megrendelni, mivel Chile jó viszonyt ápolt a britekkel, akik évtizedek óta részt vettek chilei tengerésztisztek képzésében, emellett ekkor a Brit Birodalom számított a világ legerősebb haditengerészetének és rendelkezett a legnagyobb hajógyártó kapacitással.
Az Amerikai Egyesült Államok, miután értesült a vételi szándékról, mindent megtett, hogy ő építhesse a hajókat. Németország szintén érdeklődött és demonstációs célból Dél-Amerikai partjaihoz küldte a közel 20000 tonnás, Von der Tann nevű csatacirkálóját (az amerikaiak pedig a Delaware csatahajót), de végül Chile a brit Armstrong Whitworth vállalatot választotta leendő hajói gyártójának. A két tervezett hajó az ALMIRANTE LATORRE osztály (spanyol: Latorre admirális) nevet kapta (Juan José Latorre Benavente admirális után). E hajóosztályt J.R. Perrett tervezte, ugyanaz, aki korábban megalkotta a brazil MINAS GERAES osztály terveit is.
Konstrukció:
Az ALMIRANTE LATORRE osztály is azon dél-amerikai csatahajók közé tartozott, amelyek megjelenésükkor hatalmas, nemzetközi szinten is az élvonalba tartozó egységek voltak, függetlenül attól, hogy ekkora hajó megvásárlása és rendszerben tartását mekkora pénzügyi terhet jelentett az adott ország számára.
A Chilei hajóosztály inkább elrettentésül szolgált, semmint tényleges harcra szánt csatahajóként, ennek ellenére az ALMIRANTE LATORRE osztály (a tervező briteknek köszönhetően) komoly erőt képviselt. A hajók a dreadnoughtokat felváltó szuper-dreadnought kategóriába tartoztak: az osztály hossza elérte a 201 métert, merülése pedig a 8,8 métert, miközben vízkiszorítása meghaladta a 25400 tonnát, teljes terhelés mellett pedig a 32500 tonnát.
Az ALMIRANTE LATORRE osztály tűzereje is jelentős volt. A hajó elsődleges tüzérsége szokatlan elrendezésű volt: a 10-10 db 356 mm-es löveget 5 db kétlöveges torony építették: ezek közül az orrba és a farba két-két torony került (a második tornyok emelt helyzetben), míg az ötödik torony az első és hátsó felépítmény közé került.
Ez logikus kialakítás volt: bár a hajó szemből és hátulról érkező ellenséget csak 4-4 csővel tudott célba venni (mivel a középső torony előrefelé és hátrafelé sem tüzelhetett), ugyanakkor oldalirányban mind a 10 löveget egyszerre használhatták, míg egymás melletti torony esetén sohasem lehet egyszerre a teljes tűzerőt a célpontra irányítani. Az ALMIRANTE LATORRE osztály kialakítása részben kényszer eredménye is volt: a nagy kaliberű, rendkívül nehéz lövegeket tartalmazó tornyokat csak a hajó középvonalában lehetett elhelyezni, mivel ellenkező esetben instabilitást okoztak volna.
Az Amerikai Egyesült Államok, miután vesztesen került ki a pályázatból, megkísérelte rávenni a chileieket, hogy saját 14 hüvelykes (356 mm-es) lövegeikkel szereljék fel a hajót, de ez nem valósult meg, a lövegeket az angol Elswick Ordnance Company gyártotta. Az elsődleges tüzérség mellett az ALMIRANTE LATORRE osztály 16 db 152 mm-es löveggel rendelkezett, emellett a hajókat felszerelték 2 db 76 mm-es légvédelmi löveggel, 4 db 47 mm-es gyorstüzelő löveggel és 4 db 533 mm-es torpedóvető csővel.
Tűzerejéhez mérten a hajók védelme is jelentős volt: a parancsnoki híd páncélzata elérte a 280 mm-t, a torony homlokpáncélja pedig a 250 mm-t. A hajók övvértjének vastagsága előrefelé és hátrafelé fokozatosan csökkent, vastagsága a vízvonalban 100 és 230 mm között változott, akárcsak a másodlagos lövegek páncélzata. Emellett a szuper-dreadnoughtokat ellátták páncélfedélzettel is, ennek vastagsága 25 és 102 mm között mozgott.
A méret, a fegyverzet és páncélzat miatt hatalmas vízkiszorítású hajók meghajtását 21 db Yarrow-kazán biztosította, a fejlett Parsons és Brown-Curtis gőzturbinák együttes teljesítménye elérte a 37000 lóerőt. Ezzel az ALMIRANTE LATORRE osztály hajói 42,13 km/h-s végsebességet érhettek el. A hajó kiszolgálását az első világháború idején 1167 fő végezte.
Szolgálatban:
Az ALMIRANTE LATORRE osztály életútja ugyanúgy kezdődött, mint a kortárs dél-amerikai csatahajóké: mivel azt nem Chile, hanem a jelentős kapacitással rendelkező Brit Birodalom gyártotta, a hajó építése gyorsan halad. A kéttagú osztály első egysége, az Almirante Latorre építése 1911. november 2-án kezdődött meg (építésekor ez volt az Armstrong Whitworth által valaha gyártott legnagyobb hadihajó), igaz, a második egység (az Almirante Cochrane) gerincfektetésére csak fél évvel megrendelését követően, 1913. január 22-én kerülhetett sor, mivel a sólyát az eredetileg Brazíliának szánt MINAS GARAES osztályú Rio de Janerio foglalta el.
1913. november 27-én ünnepélyes keretek között megtörtént az Almirante Latorre vízrebocsátása, de amikor Európában kitört az első világháború, a hajó véglegesítését leállították. Az új, nagyméretű német hadihajók ellensúlyozására a Brit Birodalom elfoglalta az ellenséggé vált Oszmán Birodalom számára addig épített hajókat. A hatalmas chilei hajókat szintén angol szolgálatba kívánták venni, de mivel Chile nem ellenség, hanem független, a birodalommal jó kapcsolatokat ápoló ország volt, az ALMIRANTE LATORRE osztály mindkét hajóját megvásárolták.
Az Almirante Latorre építését 1915. szeptember 30-án fejezték be és két héttel később már rendszerbe is állította a Brit Királyi Haditengerészet. Az Almirante Cochrane építését félkész állapotban állították le, de ezt a hajót nem szuper-dreadnoughként fejezték be. Az angolok az elsők között ismerték fel az 1900-as évek elejétől kikísérletezett repülőgép-hordozók jelentőségét, de mivel az első hajók átalakított, lassú egységek voltak, a nagy sebességre képes Almirante Cochrane-t repülőgép-hordozóvá alakították (támaszkodva a hajó jelentős sebességére és kapacitására).
Az Almirante Latorre brit szolgálatban a Canada nevet kapta és részt vett az első világháború (egyben a világ) legnagyobb tengeri ütközetében, az angolul jütlandi, németül skagerraki csata néven ismert összecsapás-sorozatban, amelyben főtüzérsége 42 lövést adott le (találatot nem szenvedett el). Több módosítás után 1919-ben a Canada-t tartalékba helyezték, majd egy évvel később Chile visszavásárolta és újfent Almirante Latorre néven állította rendszerbe.
Az egység még ekkor is jelentős erővel rendelkezett, de csak másodlagos feladatkörökre (többek között szállításra) használták. 1929-ben a hajót az Egyesült Királyságban felújították, de visszatérését követően (részben a kirobbanó gazdasági válság miatt) a hajón lázadás tört ki. A legtöbb chilei hadihajó a lázadók oldalára állt, de miután a kormány repülőgépekkel csapást mértek a hajóra, a lázadók megadták magukat.
1933-ban az Almirante Latorre-t leállították, hogy csökkentsék a fenntarthatatlanná vált működtetési költségeket. A hajón a második világháború kezdetén még mindig kizárólag a karbantartó személyzet szolgált, de miután a Nagy Japán Birodalom csapást mért az amerikai haditengerészetre, az Amerikai Egyesült Államok elveszett hajóinak pótlására ajánlatot tett több hadihajó, köztük az Almirante Latorre megvásárlására.
Chile elutasította az ajánlatot és a hajót aktiválva őrjáratokra használta, amelyet a második világháborút követően is folytatott. Amikor 1951-ben egy balesetben három tengerész életét vesztette, a csatahajót kivonták a szolgálatból és tartályhajóvá alakították. Végleges lebontását 1958-ban határozták el, amelyet egy évvel később Japánban kezdtek meg.
A másik hajó, az Almirante Cochrane brit szolgálatban az Eagle nevet kapta, de munkás-sztrájkok és forráshiány miatt csak 1920-ra készült el. Ekkor Chile ajánlatot tett a hajóra, de a dél-amerikai ország csak azzal a feltétellel volt hajlandó megvásárolni az egységet, ha azt repülőgép-hordozóból visszaalakítják csatahajóvá.
Mivel az átalakítás költsége magasabb volt, mint a remélt profit, ezt a hajót a britek nem adták el, ehelyett rajta kísérletezték ki az új rendszerű (máig használt) oldalsó felépítményt. Az Eagle második átépítését követően, 1924-ben állt szolgálatba - a Mediterrán Flottába osztották be, ahonnan csak feltöltésekre tért vissza az Egyesült Királyságba (1926-ban és 1929-ben).
Az 1930-as években a repülőgép-hordozó járt Dél-Amerikában, a Mediterráneumban és a távol-keleten is. A második világháború kitörését követően itt teljesített járőr-szolgálatot, ez alatt egy repülőgép-bomba a fedélzeten felrobbant, megrongálva a kifutót. Kijavítása után ismét a Mediterráneumban teljesített szolgálatot (konvojokat kísért), majd egy újabb balesetet követően ismét javításra szorult.
1942 februárjában a támadás alatt álló Máltára utazott, hogy vadászgépeivel támadja az olaszokat. Két hónappal később, 1942. augusztus 11-én egy konvoj-kísérete közben a német U-73-as torpedója eltalálta az Eagle-t, amely 4 perc alatt elsüllyedt.
Műszaki adatok:
Név: Almirante Latorre (ALMIRANTE LATORRE osztály)
Típus: szuper-dreadnought
Gyártó: Armstrong Whitworth (Elswick)
Rendszerbe állítás éve: 1915
Fizikai jellemzők:
Vízkiszorítás: 25401 t (teljes terhelés esetén 32514 t)
Hossz: 191,0 m
Szélesség: 28,2 m
Merülés: 10,0 m
Hajtómű: 37000 Le-s összteljesítményű gőzturbina (Parsons, Brown-Curtis), 21 kazán (Yarrow)
Legénység: 834 fő
Fegyverzet:
Elsődleges fegyverzet: 10 db 356 mm-es löveg (kettesével a tornyokban)
Kiegészítő fegyverzet: 16 db 152 mm-es löveg (a kazamatákban), 2 db 76 mm-es löveg (légvédelmi), 4 db 47 mm-es löveg (gyorstüzelő), 2 db 533 mm-es torpedóvető-cső
Páncélzat:
Toronypáncél: max. 254 mm
Övvért: 100-230 mm
Fedélzet páncélzata: 38 mm
Teljesítmények:
Végsebesség: 22,75 csomó (42,13 km/h)
Hatótávolság: 4400 tmf (8100 km), 10 csomós (19 km/h-s) sebesség mellett